szakirodalom,  támogatás

Tudják-e az evészavar betegek, hogy betegségtől szenvednek?



Amint kezembe kaptam a kórlapomat, a rajta szereplő adatokkal nyilvánvalóvá vált, hogy amin keresztülmentem, nem csupán a fejemben létezett. Nem tagadtam, hogy mi történt velem, de nem is fogtam fel.

 

 

Régen megszállott böngészője voltam bizonyos online magazinok egészség és diéta topikjainak. Ugyan tagadtam, hogy olvasom ezeket, de minden nap rápillantottam. Az újságokban mindig a diétákról és szépségről szóló cikkekhez lapoztam. Szerettem volna egészséges lenni, egészségesen enni, hogy megszabaduljak bizonyos nemkívánatosnak tekintett rétegektől a combomon, és olyan gyönyörű legyek, mint azok a lányok, akiket borzasztóan irigyeltem. Amikor 2012-ben elmondtam édesanyámnak, hogy valószínűleg bulimiám van, tulajdonképpen nem fogtam fel, hogy miről beszélek. Volt egy elképzelésem arról, hogy mi történik velem, de ez az elképzelés naponta változott.

A google jó dolog, kivéve, ha arra használod, hogy saját kezűleg diagnosztizáld magad. Amikor feltűnt, hogy gyakran ugyanazokat a dolgokat tapasztalom, meg akartam érteni, megtalálni az okát, így mit tehettem volna – rákerestem a neten. Azt hittem, cukorbeteg vagyok. Még meg is mérettem a vércukor szintem a patikában… de azt mondták, normális… Aztán meggyőztem magam, hogy gluténérzékeny vagyok. Vérszegény. Májbeteg. Tudtam, hogy valami nem stimmel, valami bajom van, csak azt nem, hogy mi. Tulajdonképpen akartam is, hogy valamit megállapítsak, mert akkor legalább kevésbé tartottam volna magamat bolondnak.

Mielőtt évekkel később úgy döntöttem, hogy változtatni akarok, meggyőződésem volt, hogy nincsen semmi problémám – hiszen, hé, sosem ájultam el, sosem vitt el a mentő –, és ezzel minden motivációkezdeményt a javulás felé lesöpörtem a vállamról. Betegségem (több mint?) első néhány évében fogalmam sem volt arról, hogy mi történik velem. Nem tudtam, hogy ez egy komoly probléma, egy mentális betegség, és csak annyit fogtam fel, hogy nem tetszik, amit látok, nem értem, mi történik és miért, s ettől összeomlottam legbelül. Féltem. Rettegtem az ismeretlentől, és hogy nem tudtam, hová tart az életem. Amint egy örökkévalósággal később kezembe kaptam a kórlapomat a klinikán, a rajta szereplő adatokkal nyilvánvalóvá vált, hogy amin keresztülmentem, nem csupán a fejemben létezett. Nem tagadtam, hogy mi történt velem, de nem is fogtam fel.

 

 

Miért történik ez?

Hogy éreznéd a súlyát annak, amit nem is veszel észre? Amiről más kép él benned? Amikor a szokásokkal új rutint teremtek, melyet már képes vagyok gondolkodás nélkül működtetni, nem kérdőjelezem meg, hogy az normális-e vagy sem, csupán haladok a sodrással.

Támadásnak éltem meg, ha bárki reagált a külsőmre és megkérdezte, jól vagyok-e – „miért rosszul nézek ki? nincsen semmi bajom” –, és folytattam mindazt, amit elkezdtem. Ez nem volt tudatos, csak boldog akartam lenni. Mint mindenki más.

 

 

Minél betegebb valaki, annál kevésbé van tudatában, hogy problémája van!

 

 

Anosognózia

Amikor valaki visszautasítja a mentális betegség diagnózisát, az emberek azt feltételezik, hogy „tagadási fázisban” van. A pszichológia szépsége. De azok, akik súlyos mentális problémáktól szenvednek, talán nem képesek elég tisztán gondolkodni ahhoz, hogy a tagadást válasszák. Inkább csak „csökkent rálátást” tapasztalnak, a probléma iránti figyelemcsökkenést. Magyarul beszűkül a látásmódjuk, és annyira benne vannak érzelmileg, hogy nem képesek objektívan megállapítani, hogy mi van. Az Anosognózia egy egészségügyi kifejezés, mely a görögöktől ered, és annyit takar „nem tudni egy betegséget”. Egy tudatlan állapot, melyben az illető nincs tisztában vele, hogy beteg.

 

 

Mi ez pontosan?

Kimutathatóan egy fiziológiai sérülés az agyi struktúrákban, rendszerint a fali lebeny területén.

Nagyon sok esetben megfigyelhető evészavar betegeknél, úgy mint Anorexia Nervosa alatt (közel 80%-uknál), de más mentális betegségeknél is kimutatható, főleg Skizofrénia betegeknél (50%) és Bipoláris Zavarban szenvedőknél (40%) – az anosognóziáról szóló tanulmányok kutatásainak többségét csak ezeken a területeken végezték el. A Torontói Egyetem tanulmánya szerint az Anosognózia súlyossága egyenes arányosan nő a betegség súlyosságával – hoppá! Magyarul, minél betegebb valaki, annál kevésbé van tudatában, hogy problémája van!

 

 

Sokan az evészavar alanyok közül évtizedeken keresztül szenvednek egy olyan betegségtől, amiről még csak halványlila fogalmuk sincs.

 

 

Evészavar – testkép nélkül

Az evészavar súlyosságát nem a külső megjelenés, a testsúlytartomány vagy a kórházi beutalások száma dönti el – ahogy azt sokan alapvetően gondolják –, hanem az evészavar viselkedés mélysége. Sokan az evészavar alanyok közül évtizedeken keresztül szenvednek egy olyan betegségtől, amiről még csak halványlila fogalmuk sincs.

Nem csoda, ha egy ilyen személy bármilyen javaslatra, ami kezeléssel függ össze, idegesen és védekezően reagál, hiszen az ő világában nem létezik semmilyen betegség.

Ahogy a Mentális Betegségek Nemzetközi Országos Szövetsége találóan írja (National Alliance on Mental Illness)

 

„Az Anosognózia egy gyakori tünete bizonyos mentális betegségeknek, és talán a legnehezebben érthető azok számára, akik sosem tapasztalták meg.”

 

Elég őrültségnek – és fájdalmasnak – hangzik, hogy valaki nyilvánvalóan beteg, és még csak nem is képes ezt felismerni.

Egy másik idézet ugyanonnan:

 

„Amikor a frontális lebeny nem funkcionál 100%-osan, az illető elveszíti – vagy részben elveszíti – a képességét, hogy frissítse a saját magáról alkotott énképét.”

 

“Feltűnt, hogy használják a szót: frissítés? Ez egy remek magyarázat arra, mi is történik valójában. Van értelme! Ha a betegség azzal jár, hogy az illető én-észlelése nem frissül a tudatában – vagyis ugyanabban a testben látja és éli meg önmagát, mint a betegség előtt –, akkor csupán a legutóbbi „mentett” verziója él legbelül. Számára az a valóság. Ő csak azt látja. Mindegy, hogy mit állítanak a körülötte élők.

Olyan ez, mint amikor a szoftver frissíti magát a telefonodon. Tegyük fel, hogy egy új frissítést tesz közzé a gyártó, de a telefonod vírusos, és ezért képtelen frissíteni. A világ többi részén már mindenki számára elérhető a legújabb frissítés, csak te nem rendelkezel vele. A társaid elkezdik mondogatni neked, hogy „nem idegesít téged az iPhone felület újrarendezése?”, te persze nem érted mi az istenről zagyválnak, amikor az iPhone-od pont ugyanolyan, mint mindig is volt.

Az agy nem képes frissíteni a testérzékelést a betegség miatt, így nem csoda, ha az illető nem azt látja, amit körülötte mindenki más. Ez nem kifejezetten testképzavar, csupán egy lemaradt kapocs az agy és a test receptorai között. Ezt pusztán egy diagnózis nem oldja meg, csak a gyógyulás.”

Fordítottam innen: Tabitha Farrar: Anosognosia and Eating disorders.
When we don’t know we are sick.

 

 

Akkor vajon Te sem vagy tudatában, hogy evészavarral küzdesz, miközben lehet, hogy mégis?

Személy szerint én tudtam magamról. Nem egyből, de mondjuk úgy, hogy az aktív kezdeti időszakot követő egy-két éven belül a keresőmotoroknak hála elég hamar megfejtettem, hogy mi ez az egész. Ugyan nem tudom, mikor kezdődött, de van egy szakasz, amikortól számítom az evészavarom – bár valószínűleg már jóval korábban megjelent. Egészen addig a pillanatig, hogy a keresőben meg nem találtam az evészavar kifejezést, csak tapasztaltam a dolgokat, de nem értettem, miért történtek meg velem. Onnantól viszont nem csak olvastam róla és viselkedtem úgy, amiről írtak, de magamra is öltöttem az „akkor anorexiám van” címkét. Ez volt a legrosszabb, amit csak tehettem.

 

 

Onnantól viszont nem csak olvastam róla és úgy viselkedtem, de magamra is öltöttem az „akkor anorexiám van” címkét. Ez volt a legrosszabb, amit csak tehettem.

 

 

A túlevéses-megvonásos zavarom periódusa alatt úgy éreztem, kicsúszik a kezemből az irányítás, fel nem fogtam, miért viselkedek ilyen furcsán, és úgy éreztem, hogy képtelen vagyok önfegyelmet gyakorolni az ételek és evés felett. Rengeteget sírtam a kétségbeeséstől, tudtam, hogy valami nincs rendben. Idővel egyre súlyosabbá vált a helyzet, szerintem már évek óta evészavar tüneteket produkáltam, de csak miután egy tünetemre rákerestem, akkor jutottam el odáig, hogy igazán kezembe vettem a dolgokat – sajnos rossz értelemben. Így kezdődött nálam az Anorexia. Én hoztam létre, miközben gyakorlatilag mindig is ott volt. Nehéz összerakni a puzzle-t, mert egymásnak ellentmondásos módon viselkedtem, s miközben már javában anorexiás voltam, választottam az Anorexiát, úgy, hogy közben fel sem fogtam, hogy ez mit jelent. Van ennek értelme?

 

 

A diagnózis nem mérvadó

 

teremtettek maguknak egy világot, melyben az evészavar volt az új normális

 

Az evészavar típusok között nincs éles határ, hogy mikortól számít valami Anorexiának, mikortól Bulimia, Túlevéses zavar, Orthorexia… stb., és csak azért mert az egyik igaz az illetőre, nem jelenti azt, hogy a többi nem. Rám gyakorlatilag az összes evészavar kategória illett, és attól, hogy a kórlapomon mindössze kettő szerepelt, még ugyanúgy produkáltam olyan viselkedésbeli megnyilvánulásokat, melyek mind más és más evészavar típus meglétére következtettek.

A mai széleskörű információáramlásnak köszönhetően egyre hamarabb fedezik fel a betegek, hogy a viselkedésük gyökere valamilyen táplálkozási rendellenesség. (pl. közösségi médián)

Végeztem egy kis kérdőív-kutatást ezzel kapcsolatban, és azt találtam, hogy az evészavar páciensek többsége a diagnózis előtt már jó ideje érezte, hogy valami nem stimmel, nem normális, nem helyes, nem így kellene lennie, de ha bárki megjegyezte vagy nyíltan rákérdezett, hogy evészavarral küzdenek-e, ingerülten reagáltak, mert még a feltételezés, hogy evészavaruk van is teljességgel őrültségnek tűnt. Ugyanakkor voltak – nem kis számmal – a válaszadók között, akik nagyon hamar rájöttek, hogy evészavartól szenvednek, azonosultak ezzel, és szintén magukra öltötték az új identitást. Gyakran internetes fórumokon, oldalakon kerestek lelki támaszt, ahol olyan emberekkel vették körül magukat, akik ugyanezt élték meg. Gyakorlatilag teremtettek maguknak egy világot, melyben az evészavar volt az új normális. Könnyebb elfogadni egy tényt önmagadról, ha tudod, hogy nem vagy vele egyedül.

 

 

Mi NEM Anosognózia?

Tagadás. Ez nem tagadás. Se nem tagadási-fázis.

A tagadás az, amikor azzal hitegetem magam, hogy a testvérem nem veszi észre, hogy kiettem a diákcsemegéből az összes mazsolát. Tagadás az, amikor úgy teszek, mintha a Toblerone ugyanolyan finom lenne és semmivel nem kisebb, mint régen.

 

“A tagadás az, amikor tudod, hogy van egy problémád, de tagadod azt. Anosognózia esetén viszont nem tudod, hogy van problémád. Nem tudsz olyan problémát tagadni, amiről nem is tudsz.

A tagadás egy pszichológiai védekező mechanizmus. Mindannyian csináljuk időről időre bizonyos dolgokkal, ha nem akarunk szembesülni valamivel. Ez nagyon más, mint az abszolút zavarodottság és tudatlanság, amit akkor éreztem, mikor aktívan megéltem az Anorexiát.”

Fordítottam innen: Tabitha Farrar: Anosognosia and Eating disorders.
When we don’t know we are sick.

 

 

Kezelést? Pszichológust? Nekem ne!

Ez más, mint a tagadás. Nem éreztem, hogy evészavarom van, nem fogtam fel, hogy evészavarom van, ezért nem is hagytam senkinek, hogy kezeljen olyannal, amim nincs. Az égvilágon semmi bajom – gondoltam én. Még mikor beleegyeztem a kineziológusokba, pszichológusba, pszichiátriába sem fogtam fel, hogy miért vagyok ott. Csak aggasztott, ahogyan mások rám néztek és amiket mondtak a hátam mögött. A terapeuták gyakorlatilag mindegy volt, hogy mit mondtak akkor, felőlem aztán kiscicákról is beszélgethettünk volna egy kezelésen, kb. ugyanolyan hatással lett volna rám.

 

 

Miért fontos, hogy tudj erről?

Ha Te szenvedő vagy – meg kell értened, hogy nem bízhatsz az érzéseidben. Ha evészavarról vagy magadról van szó, bizonyos része a betegségnek talán a látókörödön kívülre esik, és nem látod valójában, hogy mi történik veled. Ezért annyira fontos, hogy igent mondj a kezelésre, attól függetlenül, hogy mennyire „jól” érzed magadat.

Ha szülő/partner/barát vagy – ne hagyatkozz a szenvedő véleményére azzal kapcsolatban, hogy mennyire lehet súlyos az állapota. Ne hívd őt hazugnak vagy vágd a szemébe, hogy direkt tagadja a problémát! Nem szándékosan próbál megtéveszteni, ha egyszer nem tudja, hogy valóban baj van. Ha ellenáll valaki az evésnek, akkor problémája van, függetlenül attól, milyen makacs, arrogáns vagy kibírhatatlan. A külső személy ítélőképessége sokkal fontosabb, mint a szenvedőé. Neked kell megtenni az első lépést, megejteni az első hívást, hogyha ő nem teszi.

Emellett olyan módon kell ezt elrendezned, ami nem húzza fel őt (nagyon). Emlékezz arra, hogy amíg meg van róla győződve, hogy TE vagy az őrült, hiszen arra kényszeríted, hogy gipszet húzzanak egy olyan lábra, mely tökéletesen egészséges, valószínűleg a próbálkozásodat támadásnak éli meg. Talán elküldeni ezt a blogot egy jó kezdet lehet, mert így megértheti az Anosognózia jelentőségét és fogalmát, mielőtt szembesülne vele, hogy az őnála is jelen van.

 

 

Az egészséges agy mindig ott van, csak gyakran érzelmektől és felszíni reakcióktól túlzsúfolt az evészavar folytonos nyomása miatt.

 

 

Mit tehetsz, hogy segíts a partnerednek/ szülődnek/ barátodnak?

Cikkeket mutatni nekik, és felhívni a figyelmet arra, hogy talán nem is tudja, hogy baj van, kezdetnek segíthet. A szenvedők – főleg akik hosszú időn keresztül élik meg az aktív evészavart – általában boldogtalanok az életükkel, és annak ellenére, hogy milyen ellenállóan reagálnak, ha ez a téma szóba kerül, valamilyen szinten figyelnek arra, amit hallanak.

Az egészséges agy mindig ott van, csak gyakran érzelmektől és felszíni reakcióktól túlzsúfolt az evészavar folytonos nyomása miatt. Ha erről beszélsz a beteggel, rendszerint az evészavar válaszol.

Mint szenvedő, bármikor, ha azt mondta a családom, hogy egyek többet, az evészavarom kényszerített rá, hogy haraggal és védekezéssel reagáljak. Miután a dolgok kezdtek lenyugodni, az egészséges agy területei elkezdték feldolgozni, hogy mi is történt az imént, s mit hallottam az előbb. Hosszú ideig tartott, de idővel ezek a mondatok összeadódtak, megértettem a jelentésüket, és így egy nap felfogtam, hogy volt egy betegségem, amit még csak soha nem is láttam.

 

 

 

 

 


 

Felhasznált irodalom:

Tabitha Farrar. 2016. Anosognosia and Eating disorders. When we don’t know we are sick. [2018.02.12.]
http://tabithafarrar.com/2016/12/anosognosia-eating-disorders-dont-know-sick/

Treatment Advocacy Center. 2016. Serious Mental Illness and Anosognosia.[2018.02.12.]
http://www.treatmentadvocacycenter.org/key-issues/anosognosia/3628-serious-mental-illness-and-anosognosia

National Alliance on Mental Illness. Anosognosia. [2018.02.12.]
https://www.nami.org/Learn-More/Mental-Health-Conditions/Related-Conditions/Anosognosia

Xavier Amador, Ph.D. 2012. I am Not Sick I Don’t Need Help! Vida Press: New York.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük