felépülés tippek,  személyes írások

Túlevés, koplalás mindenek felett



Miért eszem túl magam? 

 

Amit a terápiában tanultam: a túlevés azért történik, hogy kielégítsek egy szükségletet. Az étel eszköz, hogy elnyomjam az érzéseimet. Elhitették velem, hogy az evés – vagy épp koplalás – egy tünet, amelyre valamilyen belső konfliktus miatt érzek késztetést, és ha a stressz és fenyegetettség érzése megszűnik az életemben, ha boldog leszek és minden szükségletem és vágyam kielégülésre talál, a késztetés megszűnik.

A szakirodalom – és vele sok pszichológus – azt írja, hogy ez egy betegség. Egy mentális betegség, mely traumák és konfliktusok kifejeződéseként manifesztálódik az evésben. Hogy a döntés sosem az én kezemben volt, mert a betegség generálja a viselkedést. Hogy a felelősség lehull a vállamról, hiszen beteg vagyok. Az agyamban a kémiai egyensúly felborulása és egy a genetikai állományomban rejlő gén miatt vagyok beteg. Hogy ebből sosem gyógyulok ki 100%-osan, de szinten tarthatom a javulást.

 

 

Elméletek

Az intuitív, józan énem valahogy egyiket sem érezte igaznak. Az volt az érzésem, hogy ezek az elméletek valahogy nem fedik teljesen a valóságot, hogy miért tör rám ilyen erős késztetés, hogy felfaljak mindent, amit találok, s utána miért vonom meg magamtól az ételt. Annyi mindenen változtattam már, fejlődtem, módosítottam, hogyan reagálok a stresszre, milyen más módon kezelhetem a frusztrációm, de semmi nem tüntette el végleg a késztetést, hogy csak faljak és faljak, vagy koplaljak, amíg bírom, s majd a pillanatnyi megkönnyebbülés után összeomoljak a bűntudattól. Kezdtem őszintén azt érezni, hogy semmi nem képes megadni nekem azt a kielégültséget, az elégedettséget, még az étel sem, az üres gyomrom sem, bármennyit és bármit egyek (vagy ne egyek) is meg. Nem láttam kiutat, és a terápia, pusztán a személyiségfejlődés nem oldotta meg a problémámat. A koplalás szintén csak ideiglenes biztonságérzetet adott, és csak rontott a helyzeten. Bármilyen pozitívan álltam is a változáshoz, mintha az agyam szándékosan meghiúsította volna a törekvéseimet. Azt éreztem, hogy vége, teljesen kiesett a kezem alól a kontroll, és a testem vezérel, én csak megfigyelő vagyok a szituációban, és én csak viselem a következményeket. Mindegy volt, mennyire elszántan ellenkeztem, előbb vagy utóbb, de a késztetés, az elnyomhatatlan vágy, hogy az evéssel operáljak, átvette felettem az irányítást.

 

 

Reménytelenség

Arra vágytam, hogy vége legyen. Megszabaduljak tőle, az evészavar béklyójától. És mégis, mindegy volt, mennyi energiát fektettem abba, hogy megtaláljam az okát a problémámnak, az agyam egy kis szeglete ragaszkodott a késztetésekhez és szabotálta minden erőfeszítésem. Reménytelennek láttam, hogy valaha is jobb lesz.

Ha arra gondoltam, hogy milyen emberré akarok válni, hamar fel kellett ismernem: ahhoz, hogy ez megvalósuljon, nem várhatok egész életemben a tökéletes pillanatra, hogy elengedjem az evészavaromat. A felismerés, hogy az evészavarom miatt nem tudom kihozni magamból a legtöbbet, és ez az, ami porig rombolja a dédelgetett álmaimat, olyan pofoncsapásként ért, hogy nem tudtam elfelejteni. Újra és újra megjelentek a fejemben a gondolatok, hogy minden az evészavarom miatt van, egy vesztes vagyok, és sosem fog elmúlni. Az evészavar minden értékes adottságot elnyomott bennem, értékét vesztette a létezésem, és mégis féltem, hogy egyszer el kell engednem. Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló, aki szeretne levegőt venni, de direkt párnát nyom az arcába. Tudtam, hogy nem bírnám végignézni, ahogy mások ugyanezt teszik magukkal, magamnak mégis hagytam.

 

 

Rituálé

Amikor a negatív szokások újra és újra átveszik az irányítást önmagad felett, elveszíted minden értékes tulajdonságodat a kínzó percekben, melyek hamar hetekké, hónapokká és évekké válnak, míg végül az egész életed elszalad melletted. A szokások, zabálás, tisztulás, koplalás mellett nem tudsz fejlődni, megragadsz a pillanatban, mely szétszakítja a valóságot. Elmulasztasz értékes pillanatokat az életedben, melyeket soha nem szerezhetsz vissza. Egyszer majd visszanézel, és nem marad meg semmi más, csak a fájdalom, a szokásaid és a félelem, ami benned lobogott: hogy mindezt elveszítheted.

Talán nem is látod, mi minden tart vissza a változtatástól, és nem érted, hogy mi történik. Talán nem látsz semmilyen problémát, csak érzed, hogy kínoznak az érzéseid, amelyeket igyekszel az ágy alá tuszkolni –sikertelenül. Az evészavar viselkedés minden esetben valamilyen szükségletre épül – tanultam régen. Egy olyan szükségletedre, mely nem talál kielégülésre. A szeretet, melyre éhezel, az elismerés, melyre vágysz olyan méreteket ölt a tudatodban, hogy tudatlanul is létrehoz új szokásokat, melyekkel képes vagy megküzdeni a téged körülvevő világgal. Nem te választod, de te hozod létre. Tudattalanban rejlő okok miatt, melyeket vakon elnyomtál. A felszín, s az, hogy mit csinálsz csak egy dolog, és nem ezek alkotják a legfontosabb részét a jelennek. Ha elhiszed, hogy a felelősség nem a te kezedben van, semmin nem fogsz változtatni. Évekig tologattam a betegség címkéket magam előtt, s hogy én vagyok a zabálós, a bulimiás, az anorexiás, a gyenge, a mentális betegség áldozata, és idővel ezekkel identifikáltam magam. Amit elképzeltem a történésekről, azzá váltam.

 

Ha elhiszed, hogy a felelősség nem a te kezedben van, nem fogsz változtatni.

 

 

 

Két agy, két én

Sokáig hittem, hogy minden azért történik ilyen szerencsétlenül, mert én vagyok a hibás. Mert nem vagyok elég jó, elég erős, elég kitartó, hogy megváltozzak. Úgy éreztem, mintha két énem lenne: az egyik, aki le akar állni és elengedni mindent, a másik pedig, aki folyamatosan küldi az üzeneteket és késztetéseket, hogy mit csináljak. Mindevvel azonosultam, úgy kezeltem minden érzelemfoszlányt és gondolatot, mintha sajátom lenne. És mivel én voltam a késztetés maga, én voltam a hibás.

Elég hosszú ideig kellett végignéznem, hogy a családom és barátaim szenvednek tőlem, ezért hamarosan a visszahúzódást választottam. Felöltöttem a mártír szerepét, hogy megmentsem őket magamtól. Elbújtam és meggyőztem magamat, hogy senki nem akar velem lenni. Elhittem, hogy én vagyok minden szenvedés okozója, és senkinek nincs rám szüksége. Senki nem akar velem lenni többé. Annyira hittem benne, hogy végül így is lett, és a számomra fontos emberek lassan már számításba sem vettek, mert megszokták, hogy én inkább a magányt választom.

Rettenetesen vágytam arra, hogy ne legyek egyedül, hogy valakit megölelhessek, s hogy emberek közé menjek, mégis inkább egyedül maradtam. Sosem kérdeztem a többiektől, hogy csatlakozhatnék-e én is hozzájuk, mert ahhoz túlságosan féltem Önmagamtól. Rettegtem, hogy megint elrontom a szép pillanatokat, és mindent tönkretesz az evészavar – már annyiszor átéltem. Ezért inkább elrejtőztem, és minden konfliktusomat megtartottam magamnak, bezárva. Én voltam a gyenge láncszem. Legalábbis ez a kép élt bennem.

 

 

Szokás

A felismerés, hogy talán mindez nem igaz, és nem is Én küldöm a kényszereket csak azután fogalmazódott meg bennem, hogy kezembe akadt egy könyv a szokások erejéről, és elolvastam, hogy az agy milyen módon hoz létre új, hatékony szokásokat. Elmorfondíroztam rajta, hogy vajon az evészavar viselkedés függőségnek számít-e? Elég ésszerűnek tűnt, hogy mindez csak szokás, amely újra és újra átíródik az agyamban, és mivel már annyiszor megtörtént, ez az elsődleges viselkedési sémám, bármilyen érzelem jelenjen meg. A szokás és függőség igen közel állnak egymáshoz.

Ugyanakkor voltak kétségeim – mint mindig. Ha szokás volna, nem szándékosan kellett volna létrehoznom? Vagy lehet, hogy a minták, melyeket láttam, nálam túlzással fejlődtek szokássá? Elvégre, még ha láttam is magam körül impulzív mintákat, azért ilyen mennyiségű ételt és ilyen rövid idő alatt senki nem evett, legalábbis nem előttem.

Tudtam, hogy sokszor nem is az ételt kívánom, hanem a cselekvést magát. Amint először ráéreztem, milyen érzés csak falni és falni – milyen csodálatos érzés megszabadulni a diétázás nyomásától legalább néhány röpke pillanatig, engedni minden sóvárgásomnak és csak tömni magam, hagyni a késztetést eluralkodni a pillanaton – még nehezebbé vált leállni. Amikor épp próbáltam leküzdeni a késztetést, hogy zabáljak, folyton emlékeztettem magamat arra, hogy milyen kövérnek, dagadtnak, elkeseredettnek, bűnösnek érzem magam majd utána, de sajnos, a kielégültség foszlánya és maga az élvezet, mely szintén a falás része volt, sokkal erősebben élt az emlékeimben. Annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam a következményekkel.

 

 

Függőség

Már annyiszor azonosítottam a trigger-eket – trigger csupán azokat a tényezőket jelenti, melyek előidézik a nem kívánt viselkedést –, és mindegy volt, hogy szomorú voltam, vidám, frusztrált, stresszes, álmos, magányos, boldog, az evészavar viselkedés, ezek a szokások ugyanúgy megjelentek. Az egész világot azonosíthattam volna, mint trigger tényezőt, és nem lettem volna előrébb.

Majd beláttam, hogy tök felesleges ennyi energiát ölni abba, hogy megfejtsem az evészavaromat. Mi van, ha ez pusztán függőség? Ha nem is az számít, hogy miért jött létre? Ha az egész csak egy szokáshalmaz, melyet az agyam generál? Ha olyan erős késztetésként épült be a fejembe, mint az, hogy levegőt vegyek? Ha az egész nem a személyiségzavar, a kapcsolatok hiánya, az érzelmi gyengeség és érzelmeim kifejezésére való képtelenség eredménye, csupán egy szokás, mely függőséget okoz?

Lehet, hogy eddig rosszul közelítettem meg a problémát?

Azt már tudtam, hogy minél erősebben próbálom eltussolni a szorongást, annál nagyobb hatással van rám. Ahelyett, hogy védőpáncélként használnám az éhezést vagy túlevést – melyet nálam általában ismét éhezés vagy túledzés követett –, úgy döntöttem, inkább megpróbálok másképp reagálni a szorongásra. Azáltal, hogy tárt karokkal fogadom a késztetést, többé nincs hatással rám.

 

 

Felelősség

Miután megértettem, hogy nem én függök az evészavartól, hanem az agy, de mindezt én hoztam létre apró szokásokkal, amelyek aztán elfajultak és erősebbé váltak, a felelősség újra az én kezemben volt. Megtapasztaltam már rengetegszer, hogy az evészavar hangja és késztetései (a függőség hangja) szólalnak meg a fejemben, és ha képes vagyok feleselni, ellentmondani vagy kinevetni azokat, az én kezemben van a választás, hogy mihez kezdek velük.

Én döntöm el, hogyan tovább, és képes vagyok nekik ellenállni. A szokások többé nincsenek hatással a döntésemre.

Egyetlen mondat, mely segített elindulni és visszanyerni a bizalmamat a saját énemben, megadta azt az erőt és bátorságot, amivel képes voltam azonosítani a saját, valós, igaz személyiségemet az evészavar mellett: Én vagyok. Én vagyok. Én. Ha megjelent a késztetés, arra gondoltam, hogy „helló, igen, látlak téged, de nem vagy hatással rám, nem hallgatok rád, mert nem akarom, hogy irányíts többé”! Ez a reakció a szituációban életmentő volt, mert végre, életemben először azt éreztem, hogy van beleszólásom a dolgok alakulásába! Erővel és elszántsággal ruházott fel, mert a kezembe vettem az evészavarom feletti felelősséget. Többé nem másokat, tényezőket, érzéseket, helyzeteket hibáztattam, sőt, nem hibáztattam senkit és semmit. Nem érdekelt, miért jött létre, mert rájöttem, hogy minél tovább tologatom a változást annak érdekében, hogy előbb megtalálhassam a végső kiváltó okot és mindent megértsek, annál erősebbé válik a szokás a fejemben. Nem volt értelme kutatni többé a konfliktusok után, mert tudtam, hogy vajmi csekély jelentősége van a szokások és függőség szempontjából. Ami igazán számít, hogy megragadom-e az irányítást vagy sem.

 

 

Önfegyelem?

Az evészavar nem a kontrollról – vagy épp a kontroll hiányáról – szól. Ezzel etettek évekig, „ah, ez csak önfegyelem, nem kell zabálnod, csak legyen már egy kis önuralmad! nincs semmi önkontrollod?!”, majd amikor lett kitartó önfegyelmem, gyakorlatilag majdnem belehaltam a kitartásomba. Én legalábbis azt hittem, hogy végre erős vagyok, mert hetekig távol tudok maradni az ételtől. Azt hittem, hogy végre van önfegyelmem, és überkirály vagyok. Nem is hazudhattam volna magamnak ennél ostobábbat.

Így visszanézve egyik sem az önfegyelemről szól, se a túlevés, se az alulevés. Sőt, mi több, a késztetés legtöbbször olyan erősen és hirtelen tört rám, hogy annyi időm sem volt felfogni, mi történik, hogy belegondoljak, mi lesz a következménye. Idővel persze a rutin meg az évek megtanították, hogy mi történik, ha a késztetésre hallgatok, de nem javított a tényen, hogy ígyis-úgyis megtörtént. Lehetne hetekig beszélni arról, hogy mi húzódik vajon az evészavar viselkedés mögött, milyen elfojtott érzelmek, traumák és gyermekkori beidegződések vezettek idáig … de őszintén, változtat BÁRMIN is, hogy mindezt tudod? Elmúlik attól az evészavar viselkedés, hogy rájössz, mi mindentől félsz az életben? Fog bármi változni attól, ha felismered, hogy a külvilág ijesztő és millió inger ér folyamatosan, amit nem tudsz megfelelően feldolgozni? Nem. Mert az evészavar viselkedés egy szokás. És bármilyen szokás ellenfegyvere az identifikáció.

 

 

Miért kezdtem ellentmondani a szokásaimnak?

A tökéletességre törekvés, mely megbéklyózott és ellehetetlenítette az életemet, mert minden egyes cselekedetemben, motivációmban, kiejtett szavamban jelen volt, teljesen szétzúzta az életem. Elhitette velem, hogy nem érdemlem meg a szeretetet, nem adhatok semmit a világnak vagy szeretteimnek, mert nem vagyok elég jó. Meggyőzött, hogy mindennek én vagyok az oka, és az egész családom szenved velem, mert én még ahhoz is kevés vagyok, hogy felálljak az evészavarból értük. Értük meg akartam tenni. Láttam, hogyan lehetne élni evészavar nélkül… ha lehunytam a szemem, elképzeltem egy életet, melyben minden atom az örömtől sugárzik és boldog vagyok. De az evészavarom teljesen körülölelt. Nem láttam tisztán, a gondolataimat a szokások és mélyen elnyomott érzések és félelmek vezérelték. Ezek vezettek ahhoz, hogy az evészavar irányítson, beleértve azt is, hogy el akarom-e őt engedni vagy sem. És mivel az evészavar irányította az életem, nyilván nem engedtem el. Szabad akartam lenni az evés körüli játékaimtól, a kétségbeeséstől, ha valamire nem lehetett ráhatásom, és főleg, szabad a fájdalomtól, hogy ez az életem.

 

Nem láttam tisztán, a gondolataimat a szokások és mélyen elnyomott érzések és félelmek vezérelték. Ezek vezettek ahhoz, hogy az evészavar irányítson, beleértve azt is, hogy el akarom-e őt engedni vagy sem.

 

 

 

Én és szokások

Tudtam, hogy gyakorlatilag minden, amit nap mint nap csinálok, 99,99%-ban az evészavarom miatt történik. Amikor elgondolkodtam rajta, hogyan tudnám megváltoztatni a hozzáállásom, miközben tulajdonképpen nem akarok változtatni, rájöttem, hogy azzal kell kezdenem, hogy nemet mondok. Az evészavar olyan, mint egy barát, aki komfortot teremt, bármilyen állapotban s bármilyen körülmények között veled van, és Te hallgatsz rá, mert átmeneti megkönnyebbülést hoz magával. Mindegy, mennyire őrültség, amire utasít, te tudod, hogy abban a pillanatban könnyebbé teszi elviselni az érzéseidet. A szokások, melyeket rápakoltál az énedre, mindennapi rutinná válnak. A rutin pedig idővel életmóddá. Mindegy, hogy mennyi szükségtelen cselekedet része a napodnak, ha számodra mind ugyanazt szolgálja: pillanatnyi kielégülést. Ahogy megeszed a csokitorta utolsó morzsáit, rájössz, hogy most jön a stressz, és meg kell birkóznod azzal, hogy mit tettél – megint. Jön a szégyen, a harag, hogy már megint megtörtént. Hogy gyenge voltál ahhoz, hogy megállj.

Teljesen mindegy, hogy mennyit ettem egy alkalommal, mindig többet akartam. Sosem éreztem kielégültséget, bármilyen tudatosan vagy bármennyit ettem is. Akkor sem, ha társaság vett körül. Akkor sem, ha nem otthon voltam. Mindegy volt, hogy több hadseregnek elég ételt tömtem magamba vagy épp vontam meg magamtól, nem jött a mindent átható kielégülés. Sosem lett vége. Korábban nem is tudtam, hogy ezek a szörnyen erős késztetések, hogy masszív adagokat egyek vajon honnan erednek, csak úgy éreztem, nem vagyok normális. Ha tudtam, hogy később enni fogok (vagy azért, mert esemény jött, vagy mert bezabálást terveztem, hogy végre könnyítsek magamon), direkt mindig a kicsi adagokat választottam. Persze ez nem segített azon, hogy jobban érezzem magam. Ha tele voltam, ha korgott a gyomrom az ürességtől, folyamatosan éheztem valami szikrára, többre, sokkal, de sokkal többre, mint amit az ételtől kaphattam abban a pillanatban.

„Vajon belehalhatok a túlevésbe? Mi történik, ha a cukor megbénít és a túladagolástól a szívem megadja magát?” – kattogott az agyamban bulimiás időszakom alatt. Nem mintha a koplalás során ez másképp lett volna, csupán az ellenkezője foglalkoztatott „Vajon tényleg belehalhatok a koplalásba? Mi történne, ha esetleg nem is innék? Talán akkor soha többé nem akarnám mérgezni magam ételekkel. Ah, ugyan már, kevés vagyok ahhoz, hogy bármi bajom essen.” – és ez így ment éveken keresztül. Idővel már azért nem ettem, hogy utána minél több zabálással szedhessem vissza a súlyomat.

Rettegtem attól, hogyha elkezdek újra enni, nincs megállás, és kiújulnak a falásrohamok. Hiába undorodtam attól, amit csináltam, nem tudtam megszabadulni az étel iránti sóvárgástól s a túlevést követő késztetéstől, hogy megbüntessem magam azért, amit tettem.

 

 

Naivan és tudatlanul

Amikor masszív zabálással küzdöttem, azt kívántam, bár tehetnék ellene valamit. Könnyekkel áztatott arccal álltam a tükör előtt, hogy még ehhez is kevés vagyok. Nem tudok leállni. Olyan dühös lettem, hogy soha többé nem akartam enni, semmit, gondoltam, ha nem vagyok képes megállni, inkább jobb, ha semmit nem eszek. Fél évtizeddel később, miután beismertem, hogy ez a döntés sem vezetett megoldásra, összetörtem. Azt hittem, hogy az éhezés, ha majd végleg megszabadulok az evéstől, az mindent megold. Azt hittem, ha vékony leszek, végre minden helyreáll. Hogy ha többé nem kell aggódnom a külsőm miatt, ha soha többé nem eszek elbújva, ha többé nem eszek finomat, ha az emberek irigyelnek az alakom miatt, minden megoldódik. Összeomlottam, amikor fel kellett ismernem, hogy minden mennyire felesleges volt. Naiv voltam és tudatlan. Azt hittem, hogy van némi logika a gondolataimban, és bízhatok a diétákban, bízhatok az edzésben, bízhatok a hangban, mely késztetett, hogy uralkodjak magamon, de nem volt. Soha nem volt. Mert az evés sosem volt a fő probléma. Soha nem az étel volt az első számú közellenség. Nem az ízek és tökéletes külső miatt csináltam, hanem mert nem bírtam elviselni, hogy nem vagyok elég jó.

 

 

Túlélni, bármi áron

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez teljesen lefedi a valóságot, mert ugyan ez volt a legnagyobb előidézője (trigger-je) a viselkedésemnek, a tényeken nem változtatott. Volt egy komplett szokásrendszerem, ami a gyakorlással egyre erősebbé vált. Újabb szokásokat hozott magával, és elnyomta a józan énemet az agyamban, mígnem teljesen átvette az irányítást fölöttem az ösztön, hogy túl kell élnem bármi áron. Az agyamban olyan mélyen rétegződtek az evészavar védekező mechanizmusai, maga a késztetés, az ösztön, mely kényszerített, hogy faljak vagy koplaljak, hogy a józan ész nem hatott rá többé. Olyan volt számomra, mint az oxigén. Szükségszerű és elengedhetetlen. Fenyegetésként fogta fel a változásra vágyó üzeneteket az agy, és mindenáron késztetéseket küldött, hogy gyakoroljam az evészavar viselkedést, mert számára az vált a leghatékonyabb túlélési ösztönné. Annyiszor ismételtem már és írtam felül az egészséges hozzáállásom, hogy a testem számára ez volt az új normális. Nem tudsz hónapokig a víz alatt maradni, ha nem tanulod meg, hogy vegyél levegőt az óceánban. Ugyanígy, nem tudod elhagyni a jól bevált szokásokat, ha az agy ösztönösen késztetést küld, hogy megcselekedd azokat. Az emberi agy csupán hatékony akar lenni, és ha valami rutinná, automatikussá fejlődik, ösztönösen az a viselkedés az első opció, ami felmerül.

 

Az evészavar kényszerített, hogy faljak vagy koplaljak, és a józan ész nem hatott rá többé. Olyan volt számomra, mint az oxigén. Szükségszerű és elengedhetetlen.

 

 

 

Fokozatosság és változás

Innentől már csak egy lépés volt, hogy kezdjek észhez térni.

Kis lépésekkel kezdtem, először fokozatosan elhagytam a méricskélést. Nincs több mérleg. Nincs több gramm-megszállottság. Persze ettől ideges lettem, de a hisztirohamok idővel gyengültek. Eldöntöttem, hogy mindegy, mit akarok csinálni, gyakorlatilag az ellenkezőjét fogom tenni. Ha meg akartam mérni magam, inkább kimentem sétálni. Ha zabálni akartam, főztem egy teát. Ha fel akartam állni az asztaltól reggeli közben a kibírhatatlan szorongás miatt, ott maradtam, és megettem az adagot. Ha mogyoróvajat kívántam, kimentem, merítettem egy teáskanállal, majd mivel az anorexia-maffia sikoltozott a fejemben, hogy most azonnal tegyem le a kanalat, felnevettem, hogy „igen? még mindig sikítozol? hát nesze!” és direkt megettem az egész üveggel. Majd ha az evészavarom ezután rémülten azonnal arra késztetett, hogy sportoljak, szándékosan leültem a fenekemre, bebarikádoztam magam, hogy szinte mozdulni se tudjak. Ha az egyetemen el akartam bújni, mert nem bírtam elviselni a bűntudatot, hogy ettem, direkt emberekkel vettem körül magam. Ha úgy éreztem, hogy muszáj kiszámolnom a kalóriabevitelem, majd korlátoznom azt, kijelentkeztem az oldalról, még mielőtt bármit beüthettem volna és töröltem a felhasználói fiókomat. Mindegy volt, mit akart tőlem a késztetés, ellenálltam. Hogy miért? Mert tudtam, hogy mindegyik, azaz minden egyes része a rituálénak csak szokásból épül fel. Amit meg lehet és meg akartam változtatni.

Végre az Én kezemben volt a felelősség, hogy változtassak. Nem a világ volt a hibás, nem a gyermekkorom vagy érzelmi konfliktusaim, nem számított, hogy mi váltotta ki. Az egyetlen, ami számított: nem hallgattam többé az ösztönös beidegződésekre. Tudtam, hogy idővel sikerül átírnom, felülírnom a késztetéseket, és más lesz az új norma. Ha elég ideig képes vagyok kiállni az evészavar gondolatok ellen, és direkt nem eleget tenni nekik, képes leszek visszaszerezni az irányítást, és végleg kitörölni az evészavart az agyamból. Nem akartam mást, csak hogy végre megszabaduljak tőle.

 

 

Intuíció, már megint

Az egyetlen „terápia”, amit hatásosnak találtam a függőséggel szemben az volt, hogy igyekeztem kívülről szemlélni a helyzetet. Ahelyett, hogy érzelmileg bevonódtam volna a szituációba, inkább azonosítottam az evészavar késztetéseit a fejemben, és végiggondoltam, mi lenne az ésszerű döntés. Az érzelmekre, késztetésre először az azonosítás, majd józan ész és intuíció nyújt megoldást, de semmiképpen nem kerülheted ki az identifikációt, mert nélküle elveszel a gondolataidban. Csak te vagy rá képes, senki más nem látja a gondolatmeneted! Csak te tudsz hatni annak alakulására, és nem várhatod mástól a megoldást, mert akkor a változás soha nem jön el! Meg kell tanulnod felismerni az ok-okozati összefüggéseket, és felelősséget vállalni a tetteidért. Ha nincs mit (kit) okolnod többé, és felállsz a mártír szerepből, a döntés a te kezedben van.

 

 

Kérdések, melyek minden étkezés előtt segítettek:

  1. Hogyan érzem magamat most?
  2. Mire vágyom?
  3. 1-10-es skálán mennyire vagyok éhes?
  4. Egy teljes étkezésre vagy csak valami finomságra vágyom?
  5. Máskor is tapasztaltam-e már ezt az érzést?
  6. Ha igen, mi történt utána?
  7. Segítené az evés a fejlődésemet?
  8. Hogyan fogom érezni magam azután, hogy megettem?
  9. Mit mond a megérzésem, mit tegyek?
  10. Bízhatok őszintén ebben a megérzésben vagy a szokás késztet arra, hogy egyek/ne egyek?

 

 

Ezeket a kérdéseket minden alkalommal megválaszoltam. Segítségükkel napról napra egyre könnyebbé vált a javulás. Minden nap mondogattam, hogy

 

„Én vagyok.

Én vagyok.

Elengedek mindent, amire nincs szükségem”.

 

Egészen addig, míg ezt el is hittem.

 

 

Miért gondolom, hogy az agykontroll segített, amikor a terápia nem?

Ez egyértelmű: a mantrák olyan részére is hatnak az emberi agy tekervényeinek, amire a tudatos, intelligens lényünk nem enged befolyást. A vonzásokkal megteremtettem a változás alapjait, és valóságot kreáltam a szavak erejével. A szavaknak ereje van. Ahogy annak is, mit ültetsz el a tudatodban. 

Csak te tudsz változtatni, és ne hagyd, hogy bárki más meggyőzzön arról, hogy nem így van! Felelősséget kell vállalnod az evészavarodért! Minél inkább eltussolod a dolgot, annál erősebb hatalmat gyakorol feletted. Ha képes vagy tárt karokkal fogadni az érzéseidet és késztetéseidet, és elhinni, hogy az evészavar-én mellett te is ott vagy, és akár vissza is veheted az irányítást az életed felett, hiszem, hogy képes vagy felállni a szokások uralmából és létrehozni egy olyan életet, melyben mentesülsz az evészavar viselkedés alól.

Az életed a te kezedben van – ne hagyd a szokásoknak, hogy örökre foglyul ejtsenek! Azáltal, hogy tárt karokkal fogadod a késztetést, többé nincs hatással rád.

Nem állítom, hogy csak egy módszer van az evészavarból –bármelyik típusából – való felépülésre. Számtalan verziót kipróbáltam már magam is, némelyik hozott javulást, némelyik nem, de amiben 100%-ig biztos vagyok az az, hogy a szokásokat meg kell változtatnod ahhoz, hogy meggyógyulj ebből az állapotból. Mindenkinek más segít, és nem gondolom, hogy ez az egyetlen járható út. Ha készen állsz, hogy túllépj rajta és elengedd, ami eddig visszatartott, és akarod a változást minden porcikádban, lehullanak a kényszerek, mert elveszítik jelentőségüket. Próbálgatások és kudarcok sorozata segít hozzá, hogy megint Önmagad legyél, és még ha az elején nem is hiszel abban, hogy ez sikerül, megéri.

Gyakran hosszú út vezet ahhoz, hogy az illető belássa: nincs szüksége többé az evészavarra.

Kívánom, hogy találd meg a neked fekvő módszereket, és képes legyél túllépni a szorongáson, hogy új szokásokat felhalmozva teljes életet élhess! Mindig van választás.

Ha a történést nem te irányítod, változtasd meg azt, ahogy reagálsz rá.

 

 


Kedvelt olvasmányaim, melyek szerzői hasonlóképp látják a dolgokat:

Jeffrey M. Schwartz, M.D. – Rebecca Gladding, M.D.. 2012. You Are Not Your Brain. The 4-step Solution for Changing Bad Habits, Ending Unhealthy Thinking, and Taking Control of Your Life. Penguin Group: New York

Kathryn Hansen. 2011. Brain Over Binge. Why I was Bulimic, Why Conventional Therapy Didn’t Work, and How I Recovered for Good. 

Ha tetszett a poszt, kövess és oszd meg másokkal is!
error

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial