felépülés tippek

Hogyan állj le a méricskéléssel?



Súlytartás mérleg nélkül?

 

Mérleg. Konyhai mérleg. Testsúly mérleg. Változatos színekben és formákban. Évekig szoros kapcsolatot ápoltam a konyhai mérleggel. Najó, gyakorlatilag nem csupán a konyhaival, de az összes mérleggel, mégis a konyhait volt a legnehezebb elhagyni, mert szentül hittem, hogy azon áll vagy bukik minden. Amit megeszel, azzá válsz. Vagy nem? Az étel megszállott méricskélése, grammokra való pontos lejegyzetelése, mielőtt egyáltalán felmerülne a gondolat, hogy leülsz, s megeszed, sokak életét ellehetetleníti. Mivel nekem is sokáig részemmé vált, úgy döntöttem, írok egy bejegyzést arról, hogyan szabadultam meg tőle, és vagyok képes ma már számok nélkül táplálni a testemet (és lelkemet).

 

 

Közös étkezés, avagy maga a rémálom

Évekig csak azt az ételt voltam hajlandó megenni, amiről:

  1. pontosan tudtam, hogy milyen alapanyagokból készült
  2. pontosan tudtam, hogy melyik alapanyagból hány gramm van benne

Mondanom sem kell, ez igen csak leszűkítette az elfogadható ételek listáját… Egy családi étkezés, ahol nem volt ráhatásom, hogy mi kerül az asztalra, maga volt a kész katasztrófa. Anya külön főzött nekem, mert így legalább elérte, hogy VALAMIT egyek, és míg ő aggodalmasan alkotott a konyhában, én arrogánsan és kétségbeesetten kérdezgettem, hogy „de ugye nem teszel bele olajat? mennyi krumpli kell hozzá?”, vagy kissé furfangosabb technikával, hogy „ezt az ételt hogy szokták készíteni? mindig meg akartam tanulni”, mire anya persze elmagyarázta, milyen lépések által és pontosan milyen alapanyagokkal készíti az ételt. Nem mintha ettől jobban éreztem volna magam, mert az esetek többségében kidülledt szemekkel pislogtam, hogy „micsoda? liszt is kerül bele?”, és közöltem, hogy akkor ezt ma kihagyom, kizárt, hogy megegyem, majd megsemmisülten elkullogtam a szobámba, hogy onnan hallgassam, mi történik a konyhában. Feszült figyelemmel hallgattam az ágyamról, hogy melyik edény mozdul épp, s abból következtettem ki, anya hogyan főzi az ételt.

Más alkalmakkor, mielőtt leültünk volna enni, összeállítottam a saját kis salátámat, lemérve minden milliméternyi adalékanyagot (igen, még a borsot is), és lejegyeztem az adatokat egy cetlire, hogy aztán ellenőrizzem a kalkulátorban, hogy pontosan annyit mértem-e le, amennyit előre megterveztem. Hét levél fejes saláta 62g. Egy paprika 70g. Egy kis marék dió 18g. Egy fél paradicsom 47g. Nem jó, a terv csak 45 volt. S levágtam a paradicsomból 2 grammot. 45. Vajon tényleg 45? Visszatettem a mérlegre, újra lemértem. Megkönnyebbülten helyeztem vissza ezután a mérleget az eredeti dobozába, majd fel a helyére, hogy legközelebb, ha úgy érzem, ideje valamit enni, ismét elővegyem. És ez így ment, minden nap, minden étkezésnél egy jelentősen hosszú ideig.

 

Az egész egy illúzió.

 

 

Miért volt erre szükségem?

A kalóriaszámolás teljesen ésszerűnek tűnik. Megeszel x adagot, az pontosan y kalória, ebből elégetsz valamennyit, és ha még marad belőle, a többi raktárba megy. Logikus, nem igaz?

Én is azt hittem.

A társadalom meggyőzött, hogy minden ezrednyi kalóriaérték számít. Hogy ha tökéletesen annyi energiát eszek – vagy kevesebbet –, mint a kalkulátor szerint egy nap eléget a szervezetem, akkor fitt, egészséges és vonzó leszek. És mi van, ha ötven kalóriával túlléped a napi égetést? Elhízol? Ragyákat növesztesz, majd strokeot kapsz, mert megettél még egy fél banánt? Honnan tudod, hogy tényleg annyi energia van abban a banánban? Lehet, hogy éretlen, és ezért kevesebb. Amúgy is, hogy állapítják meg egy banán energiáját? Annyi mindentől függ! Kutattam a témában, majd rájöttem, hogy az egész energia-elmélet egy illúzió.

 

 

Hogyan csökkentettem a mérleghasználatot?

Emlékszem, ahogy ültem a szobámban, tömtem a fejemet a sok diéta zagyvasággal, melyeket az interneten olvastam, és megfogalmazódott bennem egy gondolat… Mi van akkor, ha valójában nem is ennyi az az energiamennyiség, amire szükségem van egy nap? Ha az étel emésztése sokkal több energiát igényel, mint amit gondolok? Ha annak, amit megeszek 15%-át még csak meg sem tudom emészteni? A fehérje, szénhidrát, zsír, mind másképp emésztődik és valamelyik kevesebb energiát igényel, van, amelyik többet. Mi van, ha ráadásul nem is ennyi kalóriát éget a testem? Elvégre, honnan tudná egy gép megmondani, hogy mi az én átlagos aktivitásom? Komolyan azt hiszem, hogy ez az érték tökéletes? Ugyan már.

A világ nem omlik össze, ha tíz kalóriával, vagy akár 200 kalóriával túlléped a „szintentartási értéked”! Lehet, hogy nem is híznék, ha ennél többet ennék? Talán tök fölöslegesen számolgatok?

Elhatároztam, hogy teszek egy próbát, és minden nap legalább egy étkezést nem mérek. Így esélyt adtam arra, hogy édesanyám főztjéből egyek (persze a készétel súlyát azért lemértem, mert a puszta gondolat, hogy valaminek nem tudom a súlyát megőrjített), de napi egy étkezésnél mentesültem a méricskélés örökkévalóságnak tűnő órái alól. Mily meglepő, egy dekát nem híztam. Nem tudtam megmondani, hogy mennyit ettem, hisz nem mértem az összetevőket. Hazudnék, ha azt mondanám, nem akartam tudni, vagy soha nem írtam be a keresőbe, hogyan készül a rizottó, s elemeztem a receptjét, majd ütöttem be a kalkulátorba a teljes alapanyag listát, de képes voltam elindulni a fejlődés felé!

Napok alatt egészen megbékéltem a gondolattal, hogy nem tudom az igazságot. Ahhoz képest, hogy legelőször majdnem pánikrohamot kaptam az új rendszertől, eljutottam odáig, hogy elfogadtam: nincs tökéletes szám. Nem tudom, mit eszek és pontosan mennyi annak a kalóriatartalma, s hogy ettől milyen módon változik majd a testsúlyom, de ma már nem is érdekel. Onnantól, az első felismeréstől kezdve már képes voltam belátni, hogy akár el is tehetném a mérleget, hisz úgyis nagyjából tudom, miben mennyi kalória van, és mérleg nélkül is valószínűleg ugyanott lennék… és legközelebb nem vettem le a polcról. Miután már napi két étkezést képes voltam mérés nélkül elfogyasztani, egyre könnyebbé vált, mintha az agyam újraformálta volna ezt a szokást, és nem éreztem olyan erős késztetést, hogy minden elérhető ételt magam körül ráhelyezzek a mérleglapra.

Mi értelme lenne? Boldogabb leszek attól, hogy tudom? Általában csak rosszabb lesz. Ezért úgy döntöttem, hogy a testem majd megbirkózik vele valahogy, nélkülem is.

 

 

Miért ragaszkodsz annyira a mérleghez?

Mi történik, ha többet eszel annál, mint amit ideálisnak tartasz? Miért olyan nehéz megválni a méréstől? Mi fog következni, ha nincs előre meghatározva, hogy mennyit ehetsz? A legnagyobb félelmem volt, hogy megint zabálni kezdek, elvégre ezért kezdem el „diétázni”. Hogy én más legyek, hogy ne egyek annyit, hogy én legyek az erős, hogy elfogadjanak, hogy vonzóbb legyek, hogy megszabaduljak a bűntudattól, ha megérintek egy kis adag csokoládét, ami a mostani “egészséges étrendembe” nem fér bele még, de majd ha lefogyok… – gondoltam. Mellesleg a lemért csokoládé megengedett, de a félretört nem? Miért ilyen nehéz elengedni a biztonság megnyugtató képzetét, az illúzióját annak, hogy tudom, mennyit fogyasztok? Nélküle nem is tudok már normálisan enni -ismertem be. Nélküle nem tudom, hogy tényleg szükségem van-e rá vagy a démonok vezérelnek, hogy csak egyek és egyek… Mi van, ha lemérem, majd eszek még? Ha először csak kicsit eszek többet, majd nem bírok leállni? Ha előbb csak egy grammal eszek többet, majd úgy érzem, hogy innentől mindent szabad?

Összeomlana az életem.

Összeomlana minden, amiért ilyen keményen küzdöttem – gondoltam.

Rettegtem. Akkor még nem fogtam fel, hogy a mérleg csak eszköz volt arra, hogy elnyomjam a félelmeimet és érzelmeket. Tudod, mit képvisel a mérleg? A mértéket, a tudatosságot, a kontrollt, hogy van hatalmad irányítani az éhséget. Hogy irányíthatod a testedet, s általa a világot. A mérleg nem az ételt tartotta kontroll és elnyomás alatt, hanem az érzelmeimet, a szorongást, s a tényt, hogy nem akartam szembenézni a külvilággal. Ha például a testsúlyomat láttam meg a mérlegen, befolyásolta az egész napomat, és másképp döntöttem bizonyos helyzetekben, még akkor is, ha a mérés előtt más elképzeléseim voltak a napom alakulásáról. Ha nem az általam elvárt számmal találtam szembe magam, fenyegetésként éltem meg. Nem a mérleg elengedésétől félsz, hanem attól, amit az képvisel. Nélküle nem érzed magad biztonságban. A számok börtönében találod meg a békét és komfortot, mert a szabályok által nem a te kezedben van a felelősség. Vagy legalábbis úgy tűnik.

 

 

A tested sokkal okosabb, mint hinnéd

Nem mondom, hogy nem voltak visszaesések, de lassan a mérleg nélküliség vált az új normálissá. Újraformáltam a cselekedeteimet, és új szokásokat hoztam létre. A számok többé nem befolyásolják, hogy mit, mivel, mikor eszek. Tudtam, hogy az emberi test egy nagyon intelligens rendszer, és képes magától kezelni a többletet, ha úgy adódik. Nem fogok random, csak úgy tonnákat hízni. Képtelenség. Ha ugyanazt eszed szinte minden nap – márpedig az emberek többsége majdhogynem ugyanolyan típusú ételeket eszik minden egyes nap –, és ezt tudatosan teszed, azt eszed, amit kívánsz, és annyit, hogy éppen jóllakj, nem fogsz elhízni. A félelem, hogy valamire nincs befolyásod, hogy vannak olyan dolgok, melyeket nem tudsz irányítani, először rémisztőnek tűnhet, de ilyen az élet. A dolgok anélkül is megtörténnek, hogy te folyamatosan felügyelnéd őket. És hogy ez jó-e vagy rossz? Az már csak azon múlik, hogy fogod fel, s mit hozol ki belőle!

S lehet-e mérleg nélkül tartani a súlyod? A válasz egyértelmű: IGEN. Ne bízz a számokban, mert a számok csak a kijelzőn és a te fejedben léteznek! A test nem számokban gondolkodik, és mindig jelzi, hogy mire van szüksége ahhoz, hogy egészséges legyen.

 

A számok nem befolyásolják, hogyan érzed magad egy helyzetben. Ami igazán képes rá, az a csak a te hozzáállásod a számokhoz!

 

 

 

Na és a személymérleg?

Amíg folyamatosan szembesülsz a testsúlyoddal, azt hiheted, hogy az fontos, és ezzel plusz hatalmat adsz a gondolatnak, hogy a testsúly igenis számít. Ha képes vagy elhagyni a mérést, még ha először ez az első hetekben kínzásnak is tűnik és pluszt szorongást vált ki, képes vagy végre elengedi az általad ideálisnak vélt súlyról való elképzelést. Ha nem méred magad, többé nem befolyásolja a döntéseidet, hogy mit mutat a kijelző. A számnak alapvetően nincs jelentősége, csak a szokásoknak van! Ahogy egy drogfüggőnek sem mondanánk, hogy “áh,ugyan,csak heti kettőször lövöm be magam ezentúl”, úgy egy mérlegfüggőnek sem hagyhatjuk, hogy akár csak heti kétszer mérje magát vagy egyáltalán bármikor megtudja a súlyát, főleg nem az elején, amikor a szokás olyan erős, hogy az befolyásol és irányít mindent!

S hogy ezt a bejegyzést valójában a konyhai mérlegről írtam? Igaz. Ahogy az is igaz, hogy pontosan ugyanezzel a gondolatmenettel álltam le a személymérlegre lépéssel is. Nem mérem többé a testsúlyomat. A problémámat sosem számokban mérték, így az egész hitelességét vesztette.

Ne gyártsd a negatív forgatókönyveket, mert hatalmat adsz nekik.  Tedd fel magadnak a kérdést: Te irányítasz vagy a félelmeid?

 

 


 

 

Mára már büszkén jelenthetem, hogy semmilyen késztetést nem érzek rá, hogy bármit is lemérjek a mérlegen, mielőtt ennék! Beleértve magamat. Egyszerűen nincs az az érzés, az az adag, az a típusú étel, az a ruha, amely megérné ezt a plusz erőfeszítést. Mire mennék vele? Az csak egy szám a kijelzőn. Ez itt nem a Mátrix. Megtanultam, hogy a testem elég intelligens ahhoz, hogy eldöntse, mit kezdjen azzal a sok energiával, amivel naponta éltetem. Függetlenül attól, hogy a kijelző szerint egy grammal túlléptem az ideális adagomat vagy lecsúszott még egy (négy) banán, ami nem volt betervezve. Az ideális az, amit én annak érzek. És az ideálisba pontosan beletartozik néhány szelet félretört étcsokoládé, amiről megállapíthatatlan szemmértékkel, hány gramm lehet. Behunyt szemmel enni még mindig hatásosabb, mint vakon bízni egy elképzelésben, amely soha nem segített, hogy boldogabb legyek.

 

 


 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük