felépülés tippek

Extrém éhség – enni, feltételek nélkül



Extrém éhség – 2. rész

 

Ha engedélyre vársz, egy biztató jelre, hogy annyit kell enned, amennyire vágysz: íme a jeled! Nincs értelme megvonni magadtól az ételt, mert minden, amit a médiából az egészséges táplálkozásról tanultál hazugság.

Az extrém éhség normális. Az extrém éhség szükségszerű. Az extrém éhség csak átmeneti, és egyszer véget ér.

A testünk nem gép, nem egy kalkulátor, és a táplálkozás JÓVAL komplikáltabb annál, mint amit laikusként és mások szájából megértünk. Miért félnek annyian többet enni? Mert a számok és szabályok amolyan dogmák lettek, és az emberek az elképzeléseket törvényszerűnek veszik. Az információsokaság, mellyel egész életünkben tömték a fejünket, kialakított egy elvárást, hogy minek kellene történnie a testünkkel, ha x módon viselkedünk. Ha azt reméled, hogy számokkal foglak bombázni, hát ez a poszt nem erről szól.

Tedd félre most azt, amit valaha az evésről tanultál, és lépj túl a korlátaidon, hogy fizikailag és mentálisan is egészséges lehess!

Na jó, vágjunk bele…

 


 

 

Letettem a vállamról a szorongásaimat, és nem félek az evéstől többé. Nem félek a testemtől többé.

 

 

Nincs olyan, hogy túl sok étel

Mielőtt elkezdtem a feltáplálást, olvastam egy blog bejegyzést Tabitha Farrar oldalán, amelyben arról ír, hogy nincs olyan, hogy túl sok étel anorexia feltáplálásban. Üvegestül ette a mogyoróvajat, képes volt egy egész családi pizzát, egész tortát, dobozostul a müzlit megenni, és még az sem volt elég. Elképzeltem az akkor még megvonás alatti sóvárgással teli estém fantáziavilágában, hogy majd egyszer én is ilyen leszek, egyszer talán én is megehetek egy egész üveg mogyoróvajat, talán eljön az idő, hogy én is elég elszánt leszek, hogy csak egyek… Talán van rá esély, hogy tényleg ezt kellene tennem, és ez normális… Persze a valóságban minden szabad percemet számolással, mozgással, egészséges életmód kutatásával, tápanyagtáblázatok körmölésével töltöttem. Nem hittem benne, hogy az extrém éhség normális dolog, és úgy gondoltam, hogy ez csak ugyanolyan zabálás, mint nálam régen, amikor csomagostul ettem a tejcsokoládét a depresszióm alatt.

Aztán néhány hónappal később rátaláltam Elisa Oras oldalára, ahol ő is leírta az extrém éhségről a tapasztalatait, pedig ő túledzésból, evéses-megvonásos bulimiából és orthorexiából gyógyult. Azt hittem, az éhség csak anorexiásoknál van jelen! Kész döbbenet volt, hogy ez másokkal is megtörténhet; nem csupán ránézésre is súlyosan alultáplált emberekkel. Hallgatva a videóit egyre inkább úgy éreztem, hogy minden, amit eddig valósnak hittem, csak egy mese. Talán nem is igaz, amit a táplálkozásról gondolok… Talán tévedek… Talán sokkal több ételre van szükségünk, mint amit a kalóriaszámlálásra kifejlesztett kalkulátorok elénk tesznek…

Újabb egy hónap telt el, mire eljutottam Gwyneth Olwyn oldalára, a Minnesota Éhezési Kísérlet részletes elemzéséhez, és egyre jobban összezavarodtam. Ugyanezekkel találkoztam más evészavar oldalakon is. Éreztem, ahogy rádöbbenek a felismerésekre, és folyamatosan egyre nagyobbat koppan az állam. Akkor ezért volt, hogy… Nem is falásrohamom volt, hanem csak… Talán azért van mindez, mert… Lehet, hogy vége lenne, ha…

 

 

Összeáll a puzzle

Éjszakákon, napokon, heteken keresztül visszhangoztak a fejemben az olvasottak, és szinte láttam magam előtt a múltat, amelyben egyre inkább összeálltak az addig szanaszét heverő pillanatok. A több száz irodalmi forrás, tapasztalatok, leírások, diétával és alultápláltsággal foglalkozó kutatások ugyanarra a következtetésre juttattak. Szinte egy hónap alatt összeállt a puzzle, és megértettem oly sok apró momentumát az elmúlt 7 évemnek, amit korábban soha nem láttam.

Addig nem hittem, hogy valaha meggyógyulok – főleg mert a helyzetemet nem is tekintettem problémának –, de ezek a felfedezések elindítottak bennem egy folyamatot, valami meggyőződést, amit képtelen voltam leállítani. Rájöttem, hogy minden, ismétlem MINDEN azért történt, mert valaha diétáztam, a testemet hibáztattam (és tették ezt mások), egészséges akartam lenni, és ezért elkezdtem odafigyelni a táplálkozásomra.

Nem azért ettem túl magam, mert egy roncs vagyok, hanem azért, mert sokkal, de sokkal több energiára lett volna szükségem, és azt megtagadtam magamtól.

Nincs olyan, hogy túl sok étel evészavar gyógyulásban! Semmilyen mennyiségű étel nem okoz problémát addig, amíg megfelelően állsz hozzá! Nincs olyan, hogy elromlott anyagcsere, tönkretett emésztés. Nincs olyan, hogy örökre elhízol. Nem tudsz meggyógyulni addig, amíg nem fogadod el, hogy a testednek 4 dologra van szüksége: hogy pihenj, egyél, aludj és szeresd mindenedet úgy, ahogy vagy.

 

 

Az étel nem csupán energia!

Ha két szóval jellemeznem kéne az extrém éhséget, azt mondanám, hogy: szükségszerű tanulás. Amíg megvonod (megvontad) magadtól a tápanyagokat (fehérje, szénhidrát, zsír), a tested bizonyos funkciókat (TEE, NEAT, RMR) szintén csökkentett velük együtt. Ezt te nem látod, nem érzed, csak azt tapasztalhatod, hogy könnyedén gyarapodik a súlyod kevés energiabevitelen is, és nem az történik, amire számítasz. A kalkulátor szerint nagyjából négyszer ekkorának kellene lennem, mint most vagyok; ha pedig visszafele nézzük, az evészavarom aktív periódusa alatt gyakorlatilag már mínuszba kellett volna, hogy menjen a testsúlyom – már ha a számoknak igazat adunk. Mégis évekig bíztam a kalkulátorokban, míg egyszer azt mondtam, elég volt, és gyökerestül téptem ki a szabályaimat a fejemből. Ha pedig a testeddel nem megfelelően bánsz, az éhségérzetedben nem bízhatsz többé, a hormonjaid egyensúlya felborul, a szervezeted energiát takarít meg, és könnyen zavarodottá válsz a sok megmagyarázhatatlan érzéstől, amiket már akarva se tudsz irányítani.

Amikor elkezdesz eleget enni, és eléred a teszem azt 2500 kalóriát, a tested felismeri, hogy „Éljen, végre megint jön be energia! Sürgősen küldjünk impulzusokat, nehogy abbahagyja az illető az evést! Annyi energiát gyűjtsünk be, amennyit csak lehetséges, mert ki tudja, mikor lesz rá legközelebb lehetőségünk!”. Az még hagyján, hogy emiatt amint befejeztél egy „nagy” adag ételt, hirtelen rád telepszik a horrorisztikus érzés, hogy egyrészt megetted, másrészt hogy ez neked nem volt elég. Ideális esetben megeszel még egy adagot, de ha nem vagy elég felkészült, a görcs a gyomrodban, a szorongás, a pánik az evés után olyan stresszessé tesz, hogy megijedsz, visszavonulót fújsz, és azt mondhatod, hogy „jézusom, mennyit zabáltam, azonnal tennem kell valamit, ez többé nem fordulhat elő”!

Amivel persze eléred, hogy biztosan újra elő fog fordulni.

 

 

Tanulási folyamat

Ez az extrém éhség tökéletes tapasztalat arra, hogy megtanulj újra bízni a testedben, hallgatni rá, és elfogadni őt, bármi történjék is.

Minél inkább küzdöttem ellene, annál erősebbé vált ez az éhség. Furcsa nem, hogy minél inkább próbáltam irányítani, annál kitartóbb lett? Ami segített lecsillapítani, az a türelem, feltétel nélküli engedély és a bizalom volt. Tudtam, hogy ha ilyen erős éhséget, késztetést, gondolatokat tapasztalok, akkor igenis szükségem van rá, hogy egyek még, és addig fogok enni, amíg az evészavar hangjait felül nem írom. Ha ehhez túlsúlyossá kell válnom egy átmeneti időre, hát legyen. Mert tudtam, hogy csak úgy lesz vége, ha engedem, hogy ez megtörténjen.

Sokszor úgy éreztem, édesanyám azért próbál megóvni a túlevéstől, mert fél, hogy majd kiakadok tőle – mint ahogy az sokszor megtörtént már a múltban. Úgy éreztem, hogy meg akar menteni attól, hogy annyit egyek, amitől aztán kétségbeesek és meggondolatlanul cselekszem. Azonban csak akkor akadtam ki a mennyiségektől – még ha az fele annyi sem volt, mint amit manapság eszek –, amikor úgy éreztem, hogy olyan ételmennyiséget ettem, amit nem kellett volna, amit megtiltottam magamnak, és amit nem akartam megenni. Valójában sokkal stabilabbá váltam, és érzelmileg sokkal de sokkal nyugodtabbá, amikor az olvasottak alapján a felső limitet másképp határoztam meg: „egyél annyit, amennyit csak tudsz, és még többet!”.

Tudtam, hogy erre van szükségem, tudtam, hogy azzal teszek jót, ha csak eszek, mert akkor képes leszek visszanyerni a normális éhségérzetemet és a táplálkozáshoz való egészséges hozzáállásomat. Ettől a felismeréstől azonban nem lett egyszerűbb vagy kevésbé ijesztő ez az egész. Igen, először féltem, sokáig nem engedtem utat a vágyaimnak, de egy idő után az evészavarom nem volt opció többé. Eldöntöttem, hogy bármi történjék is, annyit fogok enni, amennyire vágyom. Erősebb volt a kíváncsiságom, mint a szorongásom, és mellesleg megnyugtatott a tudat, hogy nem tudok olyat okozni a testemnek az evéssel egy év alatt, amit ne lehetne helyrehozni. Szóval mi értelme lett volna tovább korlátozni magamat a saját felépülésem érdekében?

 

Az evészavarom nem volt opció többé.

 

Nehogy túl gyorsan hízzak, nehogy túl sokat egyek, mert úgyse tudom megemészteni, ne egyek későn, mert nem tudok aludni, ne egyek túl korán, mert alacsony a vércukorszintem… annyi dogma élt bennem, hogy ha mindet betartottam volna, soha nem szabadott volna ennem. Ezért úgy döntöttem, hogy a legjobb, amit tehetek, hogy eszek, bármit érzek is.

Új étrendet szabtam magamnak (enni: bármit, bármikor, bármennyit), és erőt merítettem mások írásából, hogy a folyamatos éhség egyszer igenis véget ér. Egy nap elmúlik, de addig is meg kell adnom a testemnek és lelkemnek mindent, amire vágyik – bármikor, bármennyit, bármilyen ételt –, mert amíg a tökéletes evés, diétázás, fogyás, súlytartás stb. ennyire fontos nekem, soha nem leszek szabad.

 

 

Megtörtént esetek
(néhány a több ezer közül)

Amikor már egy hete a minimumot ettem, beütött a vágy, hogy többet egyek. Szeretnék megosztani néhány sztorit ebből az időszakból:

 

 

Az első magvaj

Napokig 2000 kalóriát ettem a feltáplálás elején, és úgy éreztem, hogy az már így is rengeteg. Készítettem egy üveg napraforgóvajat (mert az a legolcsóbb mag, és legkönnyebben elkészíthető belőle a krémes magvaj), csipet sóval, vaníliával, kókuszolajjal, ahogy szeretem, majd betettem a hűtőbe, hogy későbbre legyen. Egy órán keresztül nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ott van a hűtőben. Bármit csináltam, állandóan az az üveg járt a fejemben, nonstop, és nem bírtam koncentrálni semmi másra. Ezért odamentem a hűtőhöz, kinyitottam az ajtaját, elővettem az üveget, letekertem a tetejét, és egy óvatosan kimért kiskanálnyi mennyiséget kivettem belőle. Megettem.

Persze nem volt elég, megettem még egyet. Az evészavar elkezdett sikoltozni a fejemben, hogy „elég volt, jól van, megkaptad, amit akartál, de most szép lassan tedd le a kanalat, és az üveget helyezd vissza a hűtőbe, nehogy hozzá érhess még egyszer…”. De nem tettem. Álltam kukán egy helyben, csak meredtem az üvegre kiskanállal a kezemben, és azon tűnődtem, mi lenne, ha megenném. Az egészet. Vajon kiakadok utána? Vajon nagyon sok kalória lehet benne? Vajon túlságosan eltelít, és oda a vacsoratervem? Vajon nagyon hizlal? Vajon gyorsan felszaladnak a kilók tőle? Lehet, hogy nem is történne semmi? Sóhajtottam, mert úgy éreztem, a gondolat, hogy megehetném túl szép volt, hogy igaz legyen, és inkább visszatettem az üveget a hűtőbe. Kimentem az udvarra, hogy szívjak egy kis friss levegőt az élmény után, s eltereljem a gondolataimat.

Alig öt perc, ha eltelt, mire szinte gondolkodás nélkül bementem az ajtón, kinyitottam a hűtőt, és máris az udvaron találtam magamat kiskanállal és napraforgóvajjal a kezemben. Szép lassan, minden egyes millimétert kiélvezve ettem, és közben úgy éreztem, semmi nem állíthat meg! Nehogy már az evészavar diktálja, hogy mit tehetek, és mit nem! Persze megettem az egészet, és szinte euforikus állapotban, mosollyal az arcomon helyeztem a mosogatóba az üres befőttes üveget, mert képes voltam rá, elértem akkor először a minimum javasolt mennyiséget, végre sikerült, s a remény érzése átjárta testemet. Úgy éreztem, elindultam az úton, melyre évek óta vártam, hogy megtörténjen.

 

 

A müzli esete

Mivel túlságosan paráztam a „túl sok” müzlitől, ha tehettem, mindig előre kimért kis bögrével kimértem a müzlimet, ami kb. 40g-os adag. Így, mivel egyszerre ennyi volt a tálkámban, kénytelen voltam azzal beérni. Otthon persze a családom mindig nagy családi zacskóval tartott a szekrényben, amiből én áttöltöttem egy konyhai tárolós üvegbe egy részét, hogy abból szedjek inkább. Mert így a dobozban kevesebb volt, s jobban beosztottam. Megtanultam kiszámolni belőle a nekem tetsző mennyiséget, és csak annyit ettem, többet soha. Egy nap, miközben szigorúan kimértem az előre kitervelt kis kakaós maci adagomat, lenézve a röhejesen minimális adagra a tálamban, és nevetnem kellett.

Csak azért mértem ki MINDEN EGYES alkalommal egy mérőbögre segítségével a müzlimet, mert így felügyelhettem és számolhattam, hogy mennyit eszek. Ha nem mértem ki, képtelen voltam megenni. Ennek ellenére ez a kis adag, akár házi granoláról, akár zabpehelyről, akár kukoricapehelyről, akár kakaós puffancsokról legyen szó, soha nem volt elég! Ki az isten lakik jól 40g müzlivel??? Most komolyan? Egy hangya maximum, de én biztos nem!

Fogtam azt a két üveget, amiben a granolámat és kukoricapelyhemet tartottam, és kiöntöttem mindkettőből a tálamba, rá a kakaós macira. Fogalmam sincs, mennyi lehetett, mert nem mértem le, inkább még a szemem is lehunytam, miközben beleborítottam, nehogy bármilyen módon számolni tudjam. Leöntöttem rizstejjel, majd megettem. Még egyszer teleraktam a tálat, és azt is megettem. És még egyet… És még egyet… Amíg jól nem laktam. Két hatalmas üveg müzlit ettem meg háromnegyed órán belül egy doboz rizstejjel. Majd a maradék elrejtett házi tömény magvas csokoládés granolát. És még bírtam volna, csak elfogyott…

Végre túlléptem a számolási kényszeremen, és feladtam, hogy azon aggódjak, vajon mennyi bögrével ehettem a müzliből. Azóta már soha nem mérem ki előre a müzlimet, és kizárólag annyit eszek, amennyi jól esik, függetlenül a megfelelő mennyiségű müzli bevitelemről alkotott szigorú elképzeléseimtől! Ki a fene lakik jól egy kis bögre müzlivel?! Még hatévesen sem volt elég nekem reggelire, nem hogy most!

 

Azóta már soha nem mérem ki előre az adagokat, és kizárólag annyit eszek, amennyi jól esik.

 

 

A pörkölt, sós kesudió esete

Féltem tőle, olajos, sós, túl sok energia van benne, nem elég rostos, kiszárít… Emlékszem, hogy évekig minden darabot megszámoltam a magvakból, mielőtt megettem, és ha lehet, kicsi darabokra aprítottam őket, hogy többnek tűnjön. Mindig volt a fiókban nálunk, szinte hónapokig szemeztem a fényes, díszes, csábító zacskóval, de sosem érintettem meg, csak bámultam rá vágyakozva. Egyik nap rettenetesen kívántam valami sósat – akkor már a minimumot ettem, de még mindig szigorúan számolva a kezdeti hónapokban –, de túlságosan igyekeztem kordában tartani az éhségem, és nem voltam hajlandó semennyi sót fogyasztani, mert féltem, hogy még jobban felfúj és ödémás leszek.

Tulajdonképpen nem is vagyok éhes – gondoltam. Az, hogy esténként ételekről szólnak az álmaim, és minden elalvás előtt – már ha elalszom – ételekről elmélkedem, még nem bizonyítja, hogy kajára vágyom… (nyilván, persze, kicsit sem egyértelmű jelzés)

Azon a délutánon kihúztam a fiókot, és mivel más nem volt szimpatikus, vettem egy marékkal a sós, pörkölt, szupertiltólistás kesudióból. Persze már egy maréktól bepánikoltam, mert úgy éreztem, hogy túl ijesztő, ezért pár szemet visszapotyogtattam a zacskóba. „Nem megy, ez túl sok” – mondta az evészavarom. Ezen nevetnem kellett. Egy marék kesudióról volt szó, nem egy ládányiról, és én úgy gondoltam, hogy túl sok!

Komolyan? EZ sok?” – mondtam ki hangosan. „alultáplált vagy, még mindig az evészavar vezérel, éhes vagy, és képes lennél megenni az egész rohadt zacskót. MEG AKAROD enni az egész zacskóval! Mégis, kiveszel egy marékkal, és a felét visszadobálod, mert félsz attól, hogy ez a nevetségesen kis marék túl sok?” A szokásos bámulom-az-ételt-kínosan-hosszú-percekig szokásom után megragadtam a zacskót, és megettem az egész tartalmát. Nagyon gyorsan, nehogy meggondoljam magam. Olyan gyorsan és hirtelen, hogy megelőztem az evészavar gondolatokat a fejemben. Nem kis zacskónyi volt, hanem családi kiszerelés, masszív kb. 300g-os teli zacskó. A szívem a torkomban dobogott, éreztem, ahogy a hirtelen energia és adrenalin felpörgeti a pulzusom, megemelve a vérnyomásomat, majd eláraszt a szorongás, hogy mit tettem.

Gyakorlatilag még csak nem is laktam jól, és simán meg bírtam volna enni még háromszor ugyanennyit, és az sem lett volna elég. A döbbenet kígyóként járta át másodpercek töredéke alatt a testemet, és sokkolva álltam egy helyben, azon gondolkodva, hogyan is érzem most magam. Éreztem, ahogy az evészavar eluralkodik rajtam, de nem akartam hagyni, hogy a gondolatok befolyásolják a döntéseimet helyettem, ezért ösztönösen, szinte gondolkodás nélkül megragadtam egy másik zacskó sós, pörkölt kesudiót is, kibontottam, és azt is megettem. Az egészet. Még a sót is kinyaltam az aljáról. Döbbenten meredtem a két üres zacskóra, de tudtam, hogy helyesen cselekedtem.

Tanulság: jobban tenném, ha hébe-hóba megennék egy marék pörkölt magvat, amikor kívánom, és nem vonnám meg magamtól a sót. Ugyanis ez a történet még többször is előfordult, visszatérő velejárója volt a gyógyulásomnak! Aztán mióta nem próbálom felülírni a sóvárgásaimat, és megadom magamnak, amire vágyom (sóval együtt) , a késztetés, hogy zacskóstul faljam fel a magvakat vagy az olíva bogyós üveg tartalmát, jelentősen csökkent. Többé nem érzem úgy, hogy az egészet meg kellene ennem, mert tudom, hogy bármikor megtehetem, ha szükségem van rá.

 

Többé nem érzem úgy, hogy az egészet meg kellene ennem,
mert tudom, hogy bármikor megtehetem, ha szükségem van rá.

 

 

 

A mákos guba esete

Kiskoromban a mákos guba volt az egyik kedvenc ételem. Mivel a mák, a zsír, a kifli, a cukor, a glutén számomra tiltólistás volt, vagy tíz évig nem ettem mákos gubát, semmilyen formában. Amikor anya kijelentette, hogy mákos gubát süt, és direkt olyan alapanyagokból, amit talán én is megeszek – értsd, tejmentesen, tojás nélkül – az első gondolatom az volt, hogy „ahh, minek? úgy sem eszek belőle, kizárt”. Így visszagondolva, reflexből odamondtam valamit, hogy „biztos nem eszem meg, de csináld csak”, mert tudtam, hogyha csak eljátszanék a gondolattal, hogy egyek belőle, egy kis adag nem lenne elég. Márpedig minek egyek, ha úgysem lenne elég? Számít valamit, hogy megeszek-e egy kis adagot vagy sem? Jobban fogom tőle érezni magam? Egy adag semmi, az egészet meg bírnám enni, azt pedig nem teszem, szóval tök mindegy, süsse csak, én nem eszek belőle. Miután kész lett, kitette az asztalra, aztán ők elmentek otthonról, én egyedül maradtam.

Nagyjából két órán keresztül motoszkált a fejemben a mákos guba gondolata, és habár fizikailag tele voltam, kívántam. Érezni akartam az ízét a számban, megkóstolni, hogy milyen lett, hisz oly rég ettem hasonlót – értsd: finomat. Féltem kimenni a konyhába, győzködtem magam, hogy tök felesleges megkóstolnom, csak bűntudatom lesz, de nem hagytam magam. Odamentem az asztalhoz, leszedtem a fóliát, megcsapott a pudingos mazsolás finomság illata. Hmmm. Közelebb hajoltam, mintha közelebbről is érezni akarnám az illatát, szinte centiméterekre volt csak az arcom az edénytől.

Mit árthat, ha eszek egy kis adaggal belőle? – gondoltam. Csak egy kicsit, hogy maradjon nekik persze, és ne gondolják, hogy túl sokat ettem, mert akkor anya máskor is merészel ilyet sütni, és én nem akarom, mert ahhoz túl finomnak tűnik, ráadásul nem mindenmentes. Talán csak megkóstolom, egy kis, normális adagot…Csak egy keveset…” Fogtam egy kistányért, a lehető legkisebb kiskanalat, és a jénaiból kiszedtem az ötödét, egy átlagos, normális, társadalmilag elfogadott adagot a tányéromra.

Éreztem, ahogy a nyál összefut a számban, és a pocakom felkészül az étel befogadására. Mintha biztatott volna, hogy igen, egyél, kérlek, egyél már! Leültem, megigazítottam a terítőt, és óvatosan, lassan, kifinomult mozdulatokkal megkóstoltam. Finom krémes, sok mazsolával, puha kiflivel, a krém dominál, pont úgy, ahogy szeretem. A mák ízét mindenütt beszívta, és a puding, ah, jó alaposan leöntve az egész a pudingos krémmel, hogy teljesen befedje a kifliket.

Úgy éreztem magam, mint aki bűnbe esett, mert túlságosan élveztem. Olyan lassan ettem, ahogy csak tudtam, minél inkább bevésve emlékezetembe az élményt, hogy utána ne vágyjak többre. Úgy lett, ahogy korábban véltem, tényleg nem sokon változtatott, hogy ettem-e belőle vagy sem, ugyanolyan üres voltam, mintha semmit nem ettem volna. Mikor elfogyott, felálltam az asztaltól, betoltam a széket, és már épp vittem volna a tányéromat a mosogatóba, de nem mozdultam. A szokásos állok és tíz percig bámulom az ételt szakasz után egyszer csak bevillant egy gondolat, hogy és mi lenne, ha csak még egy kiskanállal vennék belőle? „Vagy talán nem lenne baj, ha még egy adagot ennék, még akkor is marad nekik bőven.”

A kiskanállal – még mindig a lehető legeslegkisebb mokkáskanállal – a jénaiból kivettem még egy falatot. Közelebb húztam magamhoz, miközben ott álltam az asztalnál, és vettem még egyet. És még egyet. És még egyet. A jénai harmada elfogyott. „Ugyan, anya biztos azért készítette, hogy egyek belőle, és biztos nem bánná, hisz azért így sütötte…” Vettem még egy kiskanállal. Éreztem, ahogy a vérnyomásom felszökik az egekbe, amint látom, ahogy egyre fogy a jénaiban az étel. „Tulajdonképpen megehetném az egészet. Meg AKAROM enni az egészet. Vágyom rá. És ezt eddig is tudtam… Pont ezért kerültem annyira!” – jöttem rá.

A késztetés, hogy megehessem az egészet, bármilyen ijesztőnek tűnt, egyre erősebbé vált. Féltem, remegett a kezem, de valahogy teljesen önmagamnál voltam, nem úgy, mint a régi falásrohamok alatt, bulimiám kezdetén. Ez más volt. Enni akartam, és a gyomrom jelezte, hogy szívesen fogadna még több energiát odabenn. Olyan voltam, mint egy feneketlen kút, amibe bármennyi vizet töltesz, elveszik a mélységben. Ahogy felismertem, hogy mennyire félek, elgondolkodtam azon, hogy jó-e a gyógyulásom szempontjából, ha nem eszek többet? Mit tenne az evészavaros énem? Abbahagyná. Sőt, nem is evett volna. Éppen ezért ennek pont az ellenkezőjét kell tennem, ha fel akarok épülni. Mindennél jobban meg akartam gyógyulni, és ahogy láttam magam előtt az érzéseimet beskatulyázva, már meg is született a döntés: meg kell ennem az egészet, ha el akarom engedni a félelmemet. Ez a helyes döntés. Csak így múlik el a szorongás. Vágytam többre, és ha megvonom magamtól, ha ragaszkodom a normális adagokhoz, az ugyanolyan korlátozás, mint ha x alatt tartanám a teljes napi bevitelemet.

Ezért megragadtam a jénait, magam elé húztam, és visszaültem a székre. A kis mokkáskanalammal a kezemben nekiálltam, hogy egyek még. Lassan, nyugodtan ettem, élveztem, és mindennél jobban vágytam a mákos gubára, amit oly sok évig megvontam magamtól. Fogalmam sem volt, mennyi kalória lehetett benne, de ez valahogy megnyugtatott, mert legalább nem tudtam számolni. Nagyjából megsaccoltam, de nem mintha számított volna. Bevallom az utolsó pár falatnál már kezdtem egészen jóllakni, de akkor sem akartam megállni.  Fizikailag amúgy is folyamatosan tele voltam, még ha egy almát ettem csak, akkor is, hát mit számított, hogy jobban eltelít-e vagy sem? „Valld be, hogy baromira jól esik! Meg akarod enni! Erre vágytál, mióta elhatároztad, hogy meggyógyulsz! Nem hagyhatom, hogy az anorexia nyerjen, én vagyok a főnök, és én azt mondom, hogy megeszem!” – gondoltam. Mikor az utolsó kiskanállal is elfogyott, olyan nyugodt lettem, mint mielőtt az egész evészavar-mizéria elkezdődött. Büszke voltam, boldog, békés, és úgy éreztem, lassan a világban minden helyreáll. Mintha senki nem állíthatna meg, mert a boldogság minden pillanattal jobban áthatja az énemet, reményt és bizalmat adva, hogy egyszer vége lesz. Hogy képes vagyok irányítani magamat, és nem kell, hogy örökre a táplálkozástól és testemtől való félelmem vezéreljen. Én nyertem, és nem az evészavar.

 

Mit tenne az evészavaros énem? Abbahagyná. Sőt, nem is evett volna. Éppen ezért ennek pont az ellenkezőjét kell tennem, ha fel akarok épülni.

 

Mivel a gyomrom össze volt szűkülve, az egész jénai – több mint egy kiló? két kiló? – mákos guba eléggé eltelített fizikailag, míg mentálisan pár óra múlva újra éhes voltam. Estére ez az étel már sehol nem volt, és hangosan korgott a gyomrom. Fizikailag este ugyan úgy éreztem, hogy tele vagyok, de vacsoráztam, mielőtt lefeküdtem, és a pocakom békésen domborodott előre, mint egy kisgyereknek. Nem érdekelt, mert tudtam, hogy erre volt szükségem. Azt hiszem, ez a tapasztalat volt az első, ami igazán hitelt adott a folyamatnak, és végre meggyőzött, hogy nem az étel az első számú közellenség.

 

 


 

 

A gondolataid döntik el, mi fog történni

Az ellenség a saját hozzáállásom a világhoz, nem pedig az étel, mely csak olyan hatással lesz rám, amilyet én gondolok.

Ha félek, ellenem fordul.

Ha békésen és kitartóan táplálom a testemet, mikor erre van szükségem, az étel társammá válik, és helyreteszi a félresiklott funkciókat, melyeket a diétázás elgyötört.

Ez mind csak néhány példa a több száz tanulságos esetből, amit megéltem a felépülés eddigi szakasza alatt. Egy ideig 6000+ kalóriát ettem. Ha megpróbáltam kompenzálni, puszta félelemből, utána újra rám tört az éhség. Megettem egész pizzákat kiegészítve doboznyi hummusszal és növényi sajttal, egész kiló kenyereket, kalácsot, egy zacskó lencséből készült pürét a lábasból (amit speciel nem ajánlok!), több csokoládé tortaszeletet vacsorára, fél doboz margarint muffinra kenve, két kiló főtt rizst, (haha,az nem volt semmi! azért tettem, mert féltem a szénhidráttól! a megvonás mindig megbosszulja magát), egész üveg lekvárokat, több üveg mogyoróvajat egymás után, és nem, NEM szoktam hozzá ezekhez az adagokhoz! Attól, hogy kitágul a gyomrod, még nem válsz függővé! Nem korog ösztönösen a gyomrod, ha nem vagy éhes! Nem gondolkodsz NONSTOP kajákon, ha nincs rá szükséged!  A testem megtanította, hogy mikor elég, s mennyi esik jól. Félévnyi tanulás és tapasztalatgyűjtés után eljutottam odáig, hogy megértettem, felesleges felülírnom a sóvárgásaimat, mert csak többszörösen visszaüt később, és a legjobb, amit tehetek, hogy eszek, és hagyom, hogy fejlődjön a testem, anélkül, hogy én szándékosan beleszólnék a folyamatba.

 

Attól, hogy kitágul a gyomrod, még nem válsz függővé! Nem korog ösztönösen a gyomrod, ha nem vagy éhes! A testem megtanította, hogy mikor elég, s mennyi esik jól. Nem szoktam hozzá ezekhez az adagokhoz.

 

Igen, hatalmas adagokat ettem, amikor szükségem volt rá. Amikor vágytam rá. Igen, még mindig a minimumokat eszem, és könnyen lehet, hogy életem hátralévő részéig ez így marad, mert nagyjából ez az új súlytartási bevitelem – úgy, hogy gyakorlatilag egy teljes éve nem sportolok. Ha heti egy órát mozgok (jógázom), sokat mondok… Egy egész élet áll előttem, hogy ha meggyógyultam, mozoghassak, most azonban pihenésre van szükségem. Nem eszem, ha nem vagyok éhes, és eszem, ha igen. Letettem a vállamról a szorongásaimat, és nem félek az evéstől többé.

Nem félek a testemtől többé.

Ma már kiegyensúlyozottabban eszem, az éhségem lecsillapodott, és az extrém éhség segítségével a folyamatos sóvárgásom is elmúlt. Egy ideje már nem nőtt a súlyom, sőt, fokozatosan kezd lemenni rólam a visszatartott víz, és a testarányok jelentősen átalakultak. Még nem vagyok készen, de tudom, majd egy nap eljutok odáig, hogy minden tökéletesen rendben lesz odabenn, és végleg megszabadulok a diéta-mentalitástól, mely megkeserítette az életemet. Nincs szükségem arra, hogy túlegyem magam, mert tudom, hogy bármennyit, bármikor, s bármit ehetek, amit szeretnék. Boldoggá tesz, hogy gondoskodhatok a testemről, és megadhatom neki, amire szüksége van! És szeretném, ha ezt mások is megélhetnék!

 

 

Bízz a folyamatban

A mentális éhség ugyanolyan fontos ebben a folyamatban, mint a fizikai, sőt, az esetek többségében úgy ettem, hogy fizikailag tele voltam. Talán nem kellett volna, csak mert kényelmetlen volt? Talán meg kellett volna állnom egy kis nyúlfarknyi adagnál?

A felépülés nem egy kényelmes dolog.

Az evészavar gyógyulás nem a komfortról szól.

Hallgass a testedre, kövesd az éhséged, mert megígérhetem, hogy egyszer az éhséged helyreáll, összhangba kerülsz a testeddel, és a testsúlyod is beáll, ha itt lesz az ideje. Fogd fel úgy, hogy magad vagy saját tested mentora. Mit javasolnál a barátodnak, ha ugyanezt tapasztalná?

Tartsd szem előtt, hogy a gondolataid fontos szerepet játszanak a tested reakcióiban, és az energiaegyensúly törvénye nem úgy működik, ahogy te azt valószínűleg gondolod. A sok étel hatására az anyagcserém felpörgött, ma már gyorsabb, mint valaha, végre képes vagyok segítség nélkül megemészteni az ételeket. A masszív adagoknak köszönhetem, hogy napról napra egyre nyugodtabb és tudatosabb vagyok, mert már nem félek többé.

Az extrém éhség azért van ott, hogy kisegítsen téged a fizikai állapotból, melybe a diétázás miatt kerültél. Segít, hogy képes legyél elengedni a külsőddel kapcsolatos aggodalmaidat, és annak látni az evést, ami: táplálkozás és információ, mely élettel lát el és elmesél az életedről történeteket, mert megmutatja, hogy mik az igazán fontos dolgok számodra az életben.

 

Fogd fel úgy, hogy magad vagy saját tested mentora. Mit javasolnál a barátodnak, ha ugyanezt tapasztalná?

 

Ezek a kis sztorik jól szemléltetik a belső konfliktusokat, amikkel szembe kellett néznem, hogy megtanuljak megszorítások nélkül enni. Hosszú folyamat volt, de nem hiábavaló. Neked lesznek majd saját történeteid, saját sztoriajid, és remélem, hogy egyszer te is mosolyogva gondolsz majd vissza rájuk, amikor ez az egész már csak egy emlék lesz.

Nem vagy egyedül.

Az extrém éhség normális. Az extrém éhség szükségszerű. Az extrém éhség csak átmeneti, és egyszer véget ér.

Egyél és felejts, egyél és felejts, egyél és felejts…

 


 

Ha tetszett a poszt, kövess és oszd meg másokkal is!
error

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial