személyes írások

Az életünk egy furcsa kis mese…



2013. január 17.

 

Az életünk egy furcsa kis mese…

Wass Albert legalábbis ezt írja versében. 

“Szeszélyes játék, bús színész dolog”

Játék. Minden csak játék. Játék az érzékeinkkel, az emberek reakciójával és azzal, amilyen környezetet teremtünk magunknak. Szeretném hinni, hogy mindez rajtunk múlik. Tudom azt, hogy a döntés mindig a mi kezünkben van, mi ültetjük el jövőnk magjait azokkal a kimondott (vagy kimondatlan) szavakkal, melyek végigcikáznak fejünkben és elborítják elménket.

Semmi nem ér fel azzal, amik jó döntések sorozatával lehetünk. Annak a lehetősége, hogy boldogok legyünk, végigkíséri életünket, bennünk van. Csak annyi a feladatunk, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a helyes utat válasszuk. Persze olykor ez nem ilyen egyszerű… Mégis hinni kell abban, hogy képesek vagyunk rá, mert ha mi nem tudjuk irányítani az életünket és karmánkat, akkor ki?

Nagyon félek.

Most már belátom, hogy azért történik mindez, mert félek. Talán önmagamtól, attól, aki lehetnék, de még attól is, aki nem. Félek az emberektől, amiért tükröt tartanak elém és nem tudok elbújni. De már magától az élettől is félek, hogy mindent rosszul csinálok, és csak vesztegetem az időmet, mindezt mások kárára. Félek megbántani azokat, akiket szeretek, mert nem akarom, hogy magamra hagyjanak. Utálom őket szenvedni látni, sosem voltam képes megtalálni a helyzethez illő szavakat és mozdulatokat, egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit kezdjek olyankor magammal, mire lenne szükségük. Félek attól is, hogy magamra maradok, nem lesz, aki gondoskodjon rólam, ennek ellenére mégis mindenkit elüldözök magam mellől. Annyira vágyom szeretetre és szabadságra – ami alatt elsősorban személyi szabadságot és bátorságot értek -, de valamiért mégis méteres falakat építek, hogy ne találjanak rám.

Kiskorom óta sosem voltak igazán olyan barátaim, akikkel bármit megosztottam volna, mostanra pedig annyira szétszóródtunk és elhatárolódtunk egymástól még azokkal is, akikkel valamennyire összeszoktunk az évek során, hogy jóformán meg sem értenénk egymást. Legalábbis engem biztos nem értenének, mert nem is adnék nekik lehetőséget erre, nem szeretek magyarázkodni és beszélni. Senkivel.

Mégis hogyan legyek bátrabb, ha ahhoz sincs bátorságom, hogy bátor legyek? Bezárva érzem magam és nem merem áttörni a gátlásaimat. Mert mi van, ha csak rosszabb lesz? Ha végre lehetőséget adok másoknak, hogy megismerjenek, és aztán mindent csak elrontok? Még azt is, amit lehetetlen elrontani, én tuti képes vagyok rá. Csak az a baj, hogy mások számítanak rám, és nem hagyhatok mindent ennyiben. Úgy érzem, nem hibázhatok. Mindig a maximumot kell teljesítenem ahhoz, hogy tovább bízzanak bennem, különben majd engem is kibeszélnek és messze elkerülnek, ahogy azokkal teszik, akik csalódást okoztak.

Annyira máshogy szeretnék élni, hogy már el is felejtettem, hogyan lehetne a mostani lehetőségekből kihozni a legtöbbet. Látok pár remek példát magam előtt, de olyan idegenek számomra. A családom az egyetlen, akikre még számíthatok.

Legalább őket ne veszítsem el még jobban. 

 

 


 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük