személyes írások

Többé nem írok névtelenül 1.

Hogy jutottam idáig?

 


 

 

Hello, a nevem Kata.

25 éves vagyok, kb. 7 évig voltam életképtelen.

Már kétszer kiestem az egyetemről az evészavarom miatt. Az elsőt akartam is, a második csak megtörtént.

Jó ideje küzdök már a démonokkal, akik kikapták kezemből az életem. A legrosszabb persze az, hogy tudom, ez is én vagyok. Ha tavaly kérdeztél volna, őszintén mondhatnám, hogy a betegségem mellett csak élem az életem, ahogy korábban tettem, de most már ez nem így van. Többé nincs olyan, hogy a betegség mellett. Nincs olyan, hogy a betegség. Csak én vagyok. Mindig is én voltam, s én leszek a jövőben is.

 

Az, hogy a történetemet megosztom a közösségi médián keresztül hozzásegített sok mindenhez. Egyrészt megértettem, mennyire vágytam rá, hogy megértsenek, s lássák a körülöttem élők, hogy borzasztóan szenvedtem, másrészt lehetőséget adott, hogy ezt a sok tapasztalatot valahogyan jó irányba fordítsam. Régen más platformot választottam a gondolataim kifejezésére, s sajnos nem vagyok büszke azokra, amiket posztoltam. Tudom, milyen érzés dühösnek lenni, haragudni a világra, amiért senki nem ért meg. Haragudni a testedre, amiért nem azt mutatja, amit szeretnél. Láttam sok erősen trigger tartalmat, s kreáltam azokat magam is. Ha akkor nem döntök úgy, hogy ideje ennek véget vetnem, talán már nem élnék. Felemésztette volna a kitartásomat az önsajnálat, és a szeretetet nem helyeztem volna az életem fölötti kudarcom elé. Talán feladtam volna, de valami mégis visszatartott. Hálás vagyok érte, hogy így történt, különben most nem lehetnék itt, és nem oszthatnám meg veled mindazt, amit tanultam.

 

Nagyjából 12 éves lehettem, amikorról az első önutálattal teli emlékem származik, bár nem tudom megmagyarázni, hogy tulajdonképpen mi zavart annyira. Már általános iskolás koromban figyeltem, ahogy mások combja ültükben kevesebb helyet foglalt a széken, mint az enyém. Harmadikas voltam, amikor először gondolkodtam el azon, hogy talán valami baj van velem. Nem emlékszem pontosan, hogy mi kattogott a fejemben, de azt tudom, hogy nem éreztem magam jól a testemben. Zavartak a hibáim, a magasságom, a bőrhibák a testemen, zavart mindaz, ami kicsit is más volt, mint a körülöttem élőké, s nehezen viseltem, hogy az emberek mindig minősítették a külsőmet. Felhívták rá a figyelmemet, miközben én épp el akartam azokat felejteni. Igyekeztem elrejtőzni, nem tudomást venni arról, hogy mennyire kényelmetlenül éreztem magam ebben a folyamatosan változó testben, gyönge voltam és sebezhető. Mindenen megsértődtem, mert attól féltem, hogy nem vagyok elég jó. Rengeteget írtam már akkor a naplómba, folyamatosan vittem magammal mindenhova füzetet, ez volt az én kis biztonságos terem, ahol bármit megoszthattam, s nem ítéltek el érte. A külvilág, az emberek számomra ijesztőek voltak, mert nem értettem őket. Idegennek és másnak éreztem magam, s már akkor, 12 évesen azt kívántam, bár másvalaki lennék.

 

Ahogy nőttem, újabb címkéket ragasztottak rám: a magas, a dilis lány, a csendes, a csúnya, a nagyseggű, a szúnyogmellű, vámpírfogú, a jó étvágyú… sok minden voltam. Azonosulnom kellett volna azzal, aminek mások láttak? Nem hiszem. Mégis megtettem. A megjegyzéseket támadásnak éltem meg, mintha a legmélyebb gyanúm igazolódna be újra és újra. Nehezen viseltem a kritikát, miközben magamat folyamatosan kritizáltam. A képeket látva magamról úgy éreztem, mintha nem is én lennék a fotón. Szinte nem volt kapcsolatom a saját testemmel, s ez az életem minden területére hatással volt. Órákig tudtam keseregni egy nem túl előnyös szögből lekapott fotó miatt, s megszámolni se tudom, hány fényképet töröltem ki automatikusan a gépről – amit persze szándékosan elcsentem, amikor senki nem figyelt. Zavart a bőröm, zavart a magasságom, zavart a viselkedésem, az étvágyam, a fura mozgásom, ami a hirtelen növés miatt kissé szétesett, és zavart, hogy mindenkit szebbnek láttam magamnál. Ezek a kommentek megerősítettek abban, hogy a testemmel valami baj van, s ha megváltoznék, minden jobb lenne.

 

A kamasz lányok elég undokok tudnak lenni – a felnőttek meg még inkább –, és bizony sok mosdóban sírás kísérte iskolai éveimet. De nem azért sírtam, amit mondtak, mert az lepergett rólam többnyire, inkább azért sírtam, mert úgy éreztem, igazuk van.

 

18 éves voltam, amikor először döntöttem el, hogy elfogadhatóbbá akarom tenni magamat a világ mércéi szerint – a személyiségemet, a viselkedésemet, az alakomat, a külsőmet úgy általánosságban. Vajmi keveset tudtam még a világról, önmagamról még inkább. Elköltöztem egyetemre, s már alig vártam, hogy új életet kezdhessek ott, ahol senki nem ismer. Hogy hátrahagyhassam a szorongást, mely örökké elkísért. Új környezet, új esélyek. Ugyan nem voltam egyedül, de a belső konfliktusaimmal tejesen egyedül maradtam. Benne voltam egy kapcsolatban, ami folyamatosan szétzúzta a maradék énképemet is, és széthullott a családommal való valaha ép viszonyom. Teremtettem egy világot, ahol nem ismertem magamra többé. Az evéshez fordultam segítségért, s hiába próbáltam keveset enni, végül a kísértés túl erős volt, s mindig behabzsoltam a finomságokat, amelyektől megfosztottam magam. Idővel egyre hatásosabban manipuláltam a testemet, sokat tanultam a diéta eszköztárából, arról, hogyan működik a testem, de ezzel együtt egyre inkább egy olyan szintre süllyedtem, melyből nem tudtam csak úgy kiszállni. Boldogtalan és szánalmas voltam, és az egyetlen dologhoz nyúltam, amiről úgy hittem, hogy segíthet: az evéshez. Bulimiás lettem, falászavarral és böjtölésekkel ötvözve, és mire észbe kaptam már nemhogy a célomat nem sikerült elérnem, de kialakítottam egy olyan rendszert a mindennapi életemben, ami megbosszulta önmagát. Természetesen híztam, és habár egyre kisebb akartam lenni (széltében hosszában), egyre nagyobb és nagyobb lettem, annak ellenére, hogy valójában nem ettem túl sokat. És mint ahogy manapság az emberek többsége teszi, amikor szembesültem azzal, hogy a farmerjaim már nem jönnek rám… vajon mit tettem?… elkezdtem kihagyni az étkezéseket. Magabiztosabbá tett ez az egyszerű kis trükk, és elhittem, hogy ettől majd minden megoldódik. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat.

 

Azt hittem, hogy az egyetlen megoldás arra, hogy végre leálljak a túlevéssel, ha nem eszek inkább semmit sem. Így kezdődött az anorexiám. Egyik végletből csapódtam a másikba szinte egy éjszaka alatt, majd a legújabb verzió mellett minden bátorságomat és határozottságomat latba vetve úgy döntöttem, hogy többé nem eszek. Ha nem tudok normálisan enni, inkább ne egyek sehogy se. Persze hónapokkal, majd évekkel később sokkal extrémebbé vált, ide-oda lengtem a habzsolás és megfosztottság között, míg végül minden irányítás kihullott a kezeim közül. Hiába hittem, hogy ez egy jobb célt szolgál, a fejemben már nem létezett többé cél, csak frusztráció, harag és kétségbeesés. Hazaköltöztem, mert kiestem az egyetemről, és nem is akartam visszamenni. Olyan mélyre akartam süllyedni, hogy elnyeljen a föld, s ne ébredjek fel többé. Ahogy egyre kevésbé volt energia a testemben, éreztem, amint minden erőfeszítésem kudarcba fulladt: képtelen voltam beszélgetést folytatni többé, nem tudtam aludni, nem éreztem fájdalmat, csak szorongást, és azt is csupán a családom iránti aggodalomból, hogy mindezt végig kell nézniük.

A legérdekesebb talán az, hogy mindennek ellenére én nem éreztem, hogy baj lett volna velem. Az anorexia társammá vált, egy másik énné, aki egyre erősebbé vált, s nem volt hatással rá mások véleménye. Úgy éreztem, általa vagyok igazán önmagam. Hittem a hazugságainak, s nem vettem tudomást a valóságról. Létrehoztam egy világot, ahol csak az számított, hogy mennyit mutat a mérleg, mit ettem, mennyit mozogtam, és minden pillanat jelentőségét vesztette a számok állandó nyomása mellett. Én akartam lenni a legjobb anorexiás. A lány, aki kitartott (amíg bele nem halt?). Hazudnék, ha azt mondanám, hogy valamilyen szinten nem volt szándékos. Így utólag visszanézve látom, hogy mennyire nem voltam eszemnél, talán az alultápláltság, talán a depresszió tompította el ennyire a józan eszem, de én valamilyen szinten élveztem. Vágytam rá. Ragaszkodtam hozzá.

 

Azt hittem, hogy végre valamit az életben jól csinálok. A legrosszabb ebben a betegségben, hogy mennyire egyesülsz vele, s nem is érted, hogy mi történik. Igen, fogytam, igen, akartam, és hiába áltatnám magamat az ellenkezőjével – de az igazság az, hogy attól, hogy a számok lejjebb baktattak a mutatón, cseppet sem lettem boldogabb. Attól, hogy belefértem egy karcsúsított farmernadrágba, nem lettem boldogabb. Vártam, és reméltem, hogy végre hatalmat ad a kezembe az új módszerem, de nem jött a mindent átható kielégültség. Soha nem volt elég. Mindegy, mit csináltam, mit ettem (vagy mit nem), soha semmi az égvilágon nem volt elég kielégítő. Összeomlottam, amikor az akkor csupán kilenc éves húgom egyszer megállt előttem, odajött, és szinte félve ölelt meg. Mintha attól tartott volna, hogy összetör a kis kezeivel. Láttam a szemében a félelmet, hogy talán elveszít, s holnap már nem láthat viszont, és mintha tőrt döftek volna a valaha érző lelkembe, az üresség egyre inkább átalakult valami mássá. Nem bírtam elviselni többé, hogy így látnak. Szaladni akartam, kifutni a világból, hogy ne kelljen nekik ezt végignézniük.

 

Akkor ismertem fel először, hogy csődtömeg voltam, s mit okoztam a cselekedeteimmel. Hiába hunytam szemet a következmények fölött, a valóság azon a ponton ért hozzám, ahol a legjobban égetett. Szenvedtem a bennem dúló viaskodástól, s választás elé állítottam magam: otthon maradok, és kockáztatom, hogy kirúgnak otthonról, vagy segítséget kérek, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne, vagyis önként bemegyek egy pszichiátriára. Hosszas böngészés és kutatás után úgy döntöttem, hogy az utóbbit választom. Önszántamból kérelmeztem a pszichiátriai felvételt 2013.őszén, és vonultam be két hónapra egy klinikára, ami azonban vajmi kevés javulást hozott. Abba a hitbe ringattam magamat és a családomat, hogy végre minden rendben lesz, miközben pontosan tudtam, hogy az én világomban semmi nem változott. Mert én nem is akartam.

 

folyt.: Többé nem írok névtelenül 2.

 

 


 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük