személyes írások

Temető



2017.05.29.

 

Minden nappal, amikor nem küzdesz ellene, egy fokkal közelebb vagy a halálhoz.

 

Ma elmentem sétálni. A ligetbe, fel a lépcsőn, végig a padok mellett, majd a temetőbe. Imádom azt a helyet. Nyugodt, békés, magányos. Pont mint én.  Ahogy sétáltam a sírok között és körbenéztem, éreztem, ahogy elönt ez a mérhetetlen súly, a küzdelem és nehézség tömege, amely rányomja bélyegét az életemre. A temetőben az ember akaratlanul is elkezd gondolkodni a halálon. Elgondolkodtam azon, hogy ezek a valaha élt testek, melyek lábaim alatt nyugodnak, vajon milyen életet éltek.

22 év… 64… Élt 3 évet… Nyugodjanak békében.

Vajon képesek voltak-e kihasználni a napokat? A lehetőséget, hogy emberként születtek meg? Hány százalékuk hagyta elveszni az órákat, éveket, napokat puszta létezéssel? Vajon tudták-e, hogy mit veszítenek? S én tudom-e, hogy mit engedek kicsusszanni a kezeim közül? Vajon ők is csak túléltek, nem is várva, hogy jobb legyen?

 

Sokszor eltöprengek azon, miért is küzdök, s hogy mi változna attól, ha nem lenne ez a küzdelem. Egyáltalán változtatna bármin is? Éreztem, ahogy elönt a reménytelenség ott a hideg márványok sorai közt, elöntött a felismerés, a tudat, hogy mennyi időt pazarolok el céltalanul az életemből, s hogy talán én is úgy végzem, mint ők: csontokra fogyva fekszem egy virág alatt, s okozok szenvedést azoknak, akiket a világon a legjobban szeretek. Egy mérhetetlen űrt hagyva magam után. Ez a nehéz beismerés, hogy több mint fél életemet töltöttem szégyenben és gyűlöltem a testem, életem, mindent, ami történt velem, mint egy tonna sírkő borult rám abban a percben.

 

Nem tudok tovább azzal a tudattal élni, hogy csak hagytam az elmémnek, hogy tönkretegyen, elsorvasszon, és meg sem próbáltam küzdeni ellene. Soha többé nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Soha!! Inkább hamvasszanak el, s szórják a finom port egy tengerbe, mintsem még egyszer odáig jussak, hogy kifejezéstelen arcom okozta fájdalom tükröződjön édesanyám s testvérem szemében. Nem engedhetem. Nem tehetem. Ha az én lányomat látnám így haldokolni, majd megszakadnék a fájdalomtól és tehetetlenségtől.

 

Neked a béke, nekünk a fájdalom maradt.

 

Végignézni, hogyan teszi tönkre azt a gyönyörű lényt, akivé mellette felnőtt, az egyik legnagyobb szenvedés lehet egy anyának nap mint nap. Soha többé nem fogyhatok akarattal valamivé, ami még csak el sem hozta a megkönnyebbülést. Már próbáltam, és láthatóan nem vált be. Nem működött, nem találtam meg, amit kerestem, és azzal, ha csak „még egyszer utoljára” ezt választom, nem változik meg a világ. Ahogy én sem.

Nem tudom megmásítani önmagam. Az igazságot nem tudom becsapni félrevezetéssel. Az érzéseim nem lesznek könnyebbek. Eleget szenvedtek miattam, elég évet hagytam elveszni az érzéseim teljes elnyomásával, élve elásva magam, s nem akarok többé éhezni. Megszállottan éhezni valami érzelmi biztonságra és megnyugvásra. Nem akarom, hogy egyedül a halálom pillanata legyen képes szembesíteni a tényekkel, én meg akarom váltani saját magam. Létezés helyett esélyt akarok adni egy életnek, amiben örömöt és szépséget lelhetek.

 

Nem akarom, hogy így érjen véget az életem.

Ez szánalmas.

Annyi mindent kipróbálhatnék még, és rettenetesen félek, hogy elveszítem Őket… nem bírom elviselni ezt a keserűséget, teljesen felőröl. Hogy gondolhattam valaha is, hogy nem bántom azokat, akiket szeretek, amikor minden egyes gondolatom és kimondott szó mögött a fájdalom és kínzás legaljasabb formái ragyognak fel? Csak önáltatás azt hinni, hogy ők engem sose veszítenek el – mert én erősebb vagyok a halálnál –, s nem félek. Ha saját kezem által veszek sírba, az a leggyötrelmesebb mind közül. Ideje szembenézni a virággal az élve ásott sírom fölött. Nem adhatom fel. Még nem. Mert az igazság az, hogy minden nappal, amikor nem küzdök ellene, egy fokkal közelebb kerülök a halálhoz.

 

 


 

 

 

2018.04.

MEGJEGYZÉS

 

Ezt még a gyógyulásom kezdetén írtam, miután már megszületett az elhatározás, és már éppen elkezdtem a felépülést. Ami velem történt, nem egyedi eset. Egészen addig a pillanatig, hogy rátaláltam valakire, aki elmesélte, hogyan gyógyult ki ebből a betegségből, én nem is tekintettem a problémámat problémának… Itt már tudtam, hogy mit kell tennem, s mire számíthatok. Ez erőt adott. Sok videót néztem, azok kezéből, akik már végigcsinálták, meggyógyultak, és ebből erőt, bizalmat merítettem. Tudtam, hogy merre tovább, és vágytam a változásra.

Ezt még a felépülésem első hónapjában írtam. Azóta már rengeteg minden változott, s sokkal, de sokkal jobban vagyok! Mentálisan és fizikailag egyaránt. Ezt kívánom neked is!

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük