személyes írások

Többé nem írok névtelenül 2.



Abból tudok meríteni, ami adott, és nem tudok olyanról beszélni, amit soha meg nem tapasztaltam.

 

A gyógyulás nem könnyű. Senki nem állítja, hogy az – ha pedig mégis, ne higgy neki. Persze az emberek nem szívesen mutatják a profiljukban, hogy az élet nem fenékig csodálatos, s hogy nekik se sikerült minden elsőre, így nem csodálkozom azon, hogy a gyógyulásról kialakított kép sok csatornán egy kissé torzított. Látjuk a sikereket, látjuk a célokat, a mosolyt a korábban zord tekinteten, előtte-utána képeket, ahol az előtte megfelel a tipikus sztereotípiának, ami az emberekben él, de azt a többség nem teszi hozzá, hogy nem minden nap sikerül fenntartaniuk annak a látszatát, hogy az égvilágon minden rendben van. Nem szívesen mutatjuk ki, ha gyengék és sebezhetők vagyunk, ezért a médiában a küzdelmek és valós hétköznapi képzeteink igen gyér szerepet kapnak. Holott ezek határozzák meg azt, hogy kik vagyunk.

 

Nem akarom, hogy az olvasóim azt higgyék, hogy én valami unikornis vagyok, nekem minden sokkal könnyebben ment, és nekem olyan borzasztó egyszerű volt. Nem volt az. De nem is vártam, hogy az legyen.

 

A gyógyulás több mint puszta terápia. Több mint amit a normális (ha van ilyen?) táplálkozással meg tudsz valósítani. Több mint amit a fizikai gyógyulástól vársz. Nem ugyanaz, mint ami a fejedben él, mielőtt elkezdted. Nem olyan, mint amilyennek előtte elképzeled. Ha egy dolgot kellene kiemelnem, azt mondanám, hullámzó. Egyszer ilyen, egyszer olyan.

Egyik pillanatban boldog vagy, hogy valamit elértél, a következőben zokogsz, hogy sikerült. Nincs értelme magyarázatod keresned minden érzelmedre, s arra, amit tapasztalsz, mert az evészavar nem olyan misztikus, logikus dolog, mint amilyennek tűnik. Hullámzik. Néha úgy érezheted, hogy nem is létezik, máskor pedig csodálkozol, hogy valami ennyire kiakaszt. Nem várhatod el, hogy a világon minden megváltozzon, csak hogy a Te gyógyulásodat megkönnyítse. Annyi időt pocsékoltam arra, hogy kerüljem a triggereket, melyek tudtam, hogy nincsenek rám jó hatással, de a tény az, hogy nem tudom őket elkerülni. Nem tudom a környezetet kizárni az életemből. Vannak dolgok, amiket megtehetek, hogy minimálisra csökkentsem a stresszt, de a világ nem fog a feje tetejére állni, csak azért mert én elkezdtem a felépülésemet.

Haragudtam a családomra, a barátaimra, az iskolára, a cikkekre, amiért ennyi nem kívánatos tartalmat közölnek, s erősítették bennem a diéta-szemléletet, de idővel rá kellett ébrednem, hogy édesanyámnak volt igaza: mindennel, ami engem zavar, dolgom van. Nekem van dolgom. Nem a világnak. Nekem kell vele megbirkóznom. Ha pedig kiborulok tőle, az pontosan azt bizonyítja, hogy meg kell tanulnom másképp kezelni a helyzetet.

 

Nem az a célom, hogy mindent a kezedbe adjak a gyógyulásodhoz – mert a döntéseket neked kell meghoznod –, egyszerűen csak szeretném megosztani, amit átéltem. Arról írok, amit én szerettem volna tudni akkor, régen, és szükségem lett volna rá, mielőtt és miközben haladtam az úton. Abból tudok meríteni, ami adott, és nem tudok olyanról beszélni, amit soha meg nem tapasztaltam. Ha tudnám, hogy nincs értelme annak, amit csinálok, valószínűleg nem csinálnám… Hiszek abban, hogy van értelme írnom. Hiszek a gyógyulásban. Hiszek benned. Magamban. A világban. Hiszek a folyamatban, és egyetlen dolgot adhatok csak neked: a gyógyulásba vetett bizalmat.

 

 


 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük