személyes írások

Egyedül


2013. november 17.

 

Annyi mindent szeretnék az életben.
És még sehol sem tartok… annyi minden vár rám odakint, a valóságban, megannyi lehetőség, kihívás és kaland. Hiszek benne, hogy képes vagyok valóra váltani a legszebb és legmerészebb álmaimat. Hiszek magamban, hogy én irányítom a sorsomat, és most már baromira vágyom rá, hogy kezembe kapjam az irányítást, és a felelősséget, mi vele együtt jár. Felelősséget vállalok azért, aki vagyok, amit teszek, amit tehettem volna… A múlt elmúlt, a jövő nem létezik, de a jelen pont itt van teljes tökéletességben az orrom előtt! Tökéletes… micsoda egy szó. Mégis itt van. Érzem. Látom. Figyelem. A jelen, mely legnagyobb ellenségem, s legmélyebb kudarcom. Vagy inkább győzelmem? Hová tartok? Miért hagyom elsuhanni minden rezdülését a boldogságnak? Hát nem borzasztó, amit művelek a sorsommal? Magammal? A családommal? Ezzel a szegény testtel, ami még mindig életben tart engem?
Bár ne tenné.

Ideje változtatni, tanulni, feladni azt, amire nincs már szükségem, és helyet adni az újnak. Idő van. És én nem várok tovább. Ugyan mire várjak? Minden adott, a többi csak rajtam áll vagy bukik. Elszántan küzdeni fogok mindenért, ami nekem fontos, és nem lesz, ami megállítson többet!

Tanultam abból, amin keresztülmentem, már képes vagyok belátni, hol-mit-miért rontottam el és hol vannak a buktatók… így ha esetleg újra hasonló szituációk kerülgetnek, fel fogom ismerni őket, és már fel vagyok vértezve velük szemben. Fel fogok állni.

Élni akarok. 

Fontos a család, igenis fontosak a kapcsolatok, a barátok, emberek, akiket szeretek és viszontszeretnek, szóval megéri energiát fektetni ezekbe! Úgyis minden, mit a világba küldök, visszatér hozzám valamilyen módon.

Tulajdonképpen nem számít, hogy mennyire „kiemelkedő” a célom, amiért küzdök, s mi vezet, amíg tartok valahová. Akarok tartani valahová, nem csak így tengni-lengni a térben, üresen, gyengén, elgyötörten. Olyan célt akarok magamnak kitűzni, ami úgy érzem, előrébb visz.

De a legfontosabb, hogy MINDIG tartsak valahová, különben elveszek a rengetegben, a kacatok kínzó emlékei közt, elfoszlik testem ebben a cudar világban, míg teljesen elveszítem önmagam.

ITT és MOST megfogadom, hogy felajánlom a világnak az örömöm, boldogságom, szenvedésem, tanulásom, mindenemet, és azt kívánom, hogy a pillanatok váljanak ragyogással teli örömpercekké, gazdagsággal teli töredékmásodpercek játékává, telis-tele a világ legszebb tapasztalataival, és legyek hálás azért, hogy átélhetem őket!

Nem akarok meghalni.

Nem akarok belefulladni a saját világomba.

Nem akarok elaludni, örökre, egyedül, itt ebben a koszfészekben, ahová magamat száműztem hónapokra, hogy ne lássanak.

Nem akarom feladni. Talán nem.

Talán csak félek.

Rettegek.

Bárcsak valaki lenne, aki megértene.
Bárcsak valaki megölelne.

Bárcsak tudnám, hogy nem vagyok egyedül.

Egyedül ezzel a szörnyeteggel, ami érzem, felemészt.

 

 


 

Ha tetszett a poszt, kövess és oszd meg másokkal is!
error

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial