személyes írások

A vékonyság nem tesz boldoggá

“A kövér rendszerint a legelső sértés, amit egy lány dob egy másik lányra, amikor meg akarja bántani.”
~ Joanne Kathleen Rowling ~

 

2017. március

 

Kedves naplóm!

Oh, talán még soha nem kezdtem így egy írást. Mindegy is, amúgy se gyakran nevezem nevén a naplómat. Ez nem a legjobb barátom vagy holmi távolibb én, akinek újra és újra üzenetet küldök.

Ideje útra kelni

Talán.

Azt hiszem… meg akarok gyógyulni. Úgy érzem, valami megváltozott bennem. Mintha a több száz pozitív anyag, amivel a tudatomat etetem mostanában összeért volna valamiféle pro-gyógyulás motivációvá. Lehet, hogy a sok negatív belső önostorozást felváltva ezek a pozitív attitűdök végre kezdenek kiforrni. Talán tényleg van remény, csak eddig annyira elszürkült előttem a világ, hogy nem láttam más lehetőséget, csak a diétázást, edzést, egészséges topikokat, kalóriaszámolókat és magát a teljes evészavart, ami évek óta uralja az életem.

Talán megérett az idő valami másra. Úgy érzem, hogy vágyom valami másra.

Belepusztulok.

Annyira… szenvedek

Nem feltétlenül fizikai síkon, sokkal inkább legbelül. Mióta középiskolás koromban először kezdett el nőiesedni az alakom, tűnt fel, hogy mennyit nőtt és változott a testem néhány év alatt, és először vonódtam be a diétás világ rejtelmeibe, szenvedek. Másokhoz hasonlítgatom magam, figyelem, hogy mások mit, mennyit, mikor, mivel, kivel, hol esznek, és úgy érzem, hogy minden, amit én csinálok az rossz. Az összehasonlítás teljesen megöl. Minden cselekedetem és döntésem valamilyen módon mások döntéseiből jön… mintha mindent azért csinálnék, mert mások is azt csinálják. Mert be akarok illeszkedni. Vagy mert csak akkor érzem úgy, hogy tartozom valahová.

Szerintem az anorexia diagnózisa félrevezető és hibás… Ez annyira nem arról szól, hogy „jaj de kövér vagyok” (ami mellesleg általában nem is igaz, csak az illető azt hiszi magáról… de ha igen, akkor is mi van abban? miért zavar mindenkit ennyire hirtelen?), sokkal inkább arról szól, hogy bárcsak ne kellene felnőnöm, változnom, s bárcsak elfogadna a földkerekségen élő embertömeg olyannak, amilyen vagyok. Bár ne tennének soha megjegyzéseket mások az alakomra vagy az étkezési szokásaimra. Bár ne kérnének tőlem mások dietetikai tanácsot vagy dicsérnék meg az alultáplált testemet, hogy milyen szép alakom van”, miközben magamtól szépen elsorvadok a megtisztulásba vetett bizalmam hajszolásában. Minden étel számomra szinte bűn… mintha már nem mernék semmit enni, mert úgy érzeném, hogy minden étel rossz, egészségtelen, és a testem csak akkor lehet tiszta és egészséges, ha a legtisztább ételekkel táplálom őt. Ez az orthorexiás énem, aki megszállottá tesz, és arra késztet, hogy  NONSTOP tápanyagtani információkat kutassak.

Mi ez az egész, amit művelünk?

Mit tanítunk a gyerekeinknek? Hogy „nézd Juliska, Pistike megint meghízott, mert állandóan eszik. Kár érte, olyan rendes gyerek volt, mindig jókat játszottál vele. De most már kerüld el, mert megfertőz, és te is olyan leszel mint ő!” – JÉZUSOM…….. Mióta függ össze a testsúly azzal, hogy az illető értékes ember-e vagy sem? Mióta lett a hízás automatikusan ugyanaz, mint valami fertőző betegség? Miért nem képesek felfogni az emberek, hogy a vékonyság SENKIT nem tesz boldogabbá hosszútávon?

Hah, még én sem tudom ezt felfogni.

És nem is akarom… jobb vékonynak lenni és betegnek, mert így legalább az emberek elfogadnak és nem ér annyi megaláztatás. Vagy, várjunk csak…

JA DE!!

Ez a világ brutális, hogy menyire elfajult. Hányszor köptek utánam az utcán, hányszor nevették ki a törékeny lábaimat, vagy hányszor ordítottak utánam, mikor elhaladtam az emberek mellett, hogy dobjak már be egy hamburgert! Az emberek gonoszak. És engem épp elég megaláztatás ért a vékonyságom miatt, ami már vetekedhet egy túlsúlyos ember sérelmeivel.

Még se bírom feldolgozni, hogy a vékonyságtól nem vagyok jobb.

Mintha a belső monológom képtelen lenne befogadni egy olyan elképzelést, hogy a világ nem csak vékony és sikeres vagy pedig (kizárva az előzőt) undorító és kiközösített emberekből áll. Néha mintha tényleg azt képzelném, hogy a normális” emberek semmit nem tudnak elérni az életben, mert az alakjuk nem úgy fest, mint a kifutóról lelépett bikini modell vagy a sarki kondiban gyúró alacsony testzsírszázalékos fitnesz guru, akinek mindene a rizs meg a csirkemell. Szörnyű, hogy mi mindent megteszünk azért, hogy elfogadjanak minket… És én, ÉN!! akiről soha senki nem gondolta volna, hogy ez megtörténhet (még én sem), még én is beleestem abba a hibába, hogy diétázni kezdtem! Ami aztán elfajult, ahogy az lenni szokott.

Hogy is ne tettem volna? Amikor körülöttem minden lány a pubertás alatt a kifutós modelleket majmolta, együtt kritizáltuk mások alakját, és mindenki panaszkodott valamilyen tulajdonsága miatt. Érdekes, hogy a barátaim viselkedtek a legfogyókúrásabb módon a környezetemben, s mégis én lettem evészavaros, nem ők. Vagy ők is azok? Csak nem úgy, mint … mi? Néha legszívesebben orrba tapostam volna a barátaimat, amiért előttem becsmérelték a testüket, és azt hangoztatták, hogy minden áron változtatni akarnak rajta. Ha tudták volna, hogy mellettük én csendesen hümmögve arról álmodoztam, hogy bárcsak a helyükben lehetnék, talán jobban megválogatták volna a szavaikat. Ha az emberek tudnák, hogy a körülöttük élők mennyi általuk kiejtett szótól szenvednek napi szinten, odafigyelnének a mondataikra.

A szavaknak ereje van.

„Úristen, te ezt mind meg akarod enni?” vagy „Nézd már meg a lábát, jézusom de kövér!” vagy „Hát én ilyen nadrágot ezekkel a lábakkal biztos nem vennék fel!” vagy „Nagyon sovány, úgy néz ki, mint egy gebe! Ez nem egészséges!” vagy „Tiszta háj a lábam, és ha összecsippentem látni rajta a narancsbőrt” vagy „ Ma semmit nem ettem! Nem baj, amúgy se kell nekem annyi energia, legalább fogyok.” vagy „Bele kell férnem a ruhámba jövő héten, szóval ma megint kihagyom az ebédet. Kéred az enyémet?” vagy „Ne egyél már annyit, összevissza eszed ezeket a cukros péksütis szemetét kajákat, így sose leszel vonzó!” vagy „Ez hizlal? Vajon ha megeszek belőle egy szeletet, az nagyon hizlal?”

MEGŐRJÍTENEK

Mikor lett a mi dolgunk felügyelni körülöttünk mindenki más tevékenységét? Miért kell az asztal körül minden alkalommal diétás topikokról beszélgetni? Miért akar mindenki vékony lenni, amikor vékonynak lenni nem különlegesség… főleg, ha genetikailag nem kellene annak lenned…??

Bár soha ne kezdtem volna diétázni. Annyira hülye voltam! Ha tudtam volna, ha ELMONDTÁK VOLNA, hogy a természet rendje, hogy nem maradhatok annyi kiló, mint 14 évesen, vagy ha a társadalom nem idealizálná az alultápláltságot, talán nem lennék most becsavarodva az egészségmániás anorexiám kínzó karmai közé. Talán nem lennék függő, depressziós és teljesen életképtelen.

Honnan tudom, hogy jobb lesz? Miért bízzak abban, amit mások megéltek? Honnan tudhatom, hogy megéri felállni ebből a katyvaszból és megéri többet enni?

Az nem elég.

Meg kell változtatnom a szokásaimat, és felül kell írnom MINDENT ahhoz, hogy elérjem azt az állapotot, amiről éjszakáról éjszakára álmodozom (a tészták mellett persze). Bárcsak ez a reménysugár, aminek a szele most megcsapott az utóbbi hónapokban, nem csak egy apró fényszikra lenne a ködös jövő távoli pontjában, hanem tényleg most kijelenteném, hogy ideje megkezdeni a javulást. Ma. Nem holnap, nem jövő héten, nem jövő évben… vagy majd egyszer, ha elég vékony leszek… Hiszen mire várjak még? Mi az istent remélek még ettől az egésztől? Itt vagyok, gyengén, erősnek gondolva magamat, pózolva a tükör előtt a befeszített nem létező bicepszemmel, és minden pillanatomat, gondolatomat, mozdulatomat az ételek és külsőm iránti félelmeim töltik ki. Egyedül vagyok, kimerültem, elegem van, és úgy érzem, ha nem lesz jobb hamarosan, feladom. Ha nem lesz jobb néhány éven belül, én… én… nem tudom.

Üres szavak.

Gyáva vagy.

Ha hinnél gyógyulásodban és vállalnád végre a felelősséget azért, amit a fél életedben tönkretettél, végre felállhatnál ebből, és letehetnéd válladról a diétás manipuláció nyomását, amitől láthatóan nem lettél boldogabb. Ezt az agymosást, amin keresztül estél gyerekkorod óta! Csak akarnod kellene, hinned benne, és azt mondani, hogy „oké, igen, ez van, elég szar a helyzet, de azt hiszem, lehet rajta változtatni! Szóval adok neki egy esélyt, mert ennél csak jobb lehet”

Kérlek, bízz már magadban egy kicsit!

Képes lennél rá, és annyira szeretném, ha ezt te is látnád!!

Elég legyen most már, ennél ANNYIVAL ÉRTÉKESEBB VAGY

Szóval önts magadba egy kis életerőt, és tegyél végre azért, hogy felvállald önmagad! Ahogy látom mások példájából, piszkosul megéri!

 

 


MEGJEGYZÉS

Ez után két hónappal megkezdtem a feltáplálást. És igen, kijelenthetem, hogy az út nem egyenletes, de tényleg megéri. Sokkal érettebben és kedvesebben gondolkodom a testemről, mint valaha! Sokkal kedvesebben és pozitívabban gondolkodom a világon mindenről, beleértve mások küzdelmeit, saját gyengeségeimet, a szorongás jeleit a hétköznapokban vagy a rossz napokat, amelyekről már pontosan tudom, hogy “ez csak egy rossz nap, nem pedig egy rossz élet, és a mának sosem késő, hogy teljesen új nap legyen”. 

Találd meg a motivációt, és ne feledd, hogy a pozitív gondolatokat több százszor kell hallanod ahhoz, hogy felülírd a negatívat. Ne ostorozd magad, ne engedd az önsajnálatnak, hogy ellened lázadjon, és soha, de soha ne engedd a gondolataidnak, hogy átvegyék az irányítást a józan, csupaszív éned felett! Érezd az érzéseket, amelyeket nem akarsz érezni, és aztán engedd el őket! A változás a gondolataiddal kezdődik!

 

 

 

Ha tetszett a poszt, kövess és oszd meg másokkal is!
error
Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial