személyes írások

Nem elég beteg, hogy anorexiás legyen!

Az anorexia sötét oldala

Amikor az evészavar páciensek maguk is segítik normává tenni a tipikus viselkedést, elgondolkodtató, hogy vajon ez a versenyszellem része vagy inkább csak az “én elég beteg vagyok” gondolat erősítése azért, hogy másoktól végre megkapják azt a figyelmet és odafordulást, amire annyira éheznek

És nem, ez nem csak az anorexia esetére igaz!


 

Egy tavalyi társadalomkritika, ami még most is kikívánkozik

 


2017. október

Néha komolyan az az érzésem, hogy az emberek nem normálisak.

Mindenütt képek, sovány majd ohlálláá hirtelen egészséges állapotban készült fotók az evészavar túlélőkről. Mintha ez számítana.

Nekik számít.

Persze, mindenki be akarja bizonyítani, hogy “én elég jó voltam, hogy meggyógyuljak! Te mit tudsz felmutatni?!” Miközben minden egyes testképzavarral vagy evészavarral küzdő személy azon gondolkodik, hogy én miért nem nézek ki úgy, mint a bal oldali a képen?

“A lány, aki majdnem belehalt”

“A bmi-m 9 volt, mikor kórházba kerültem, és onnantól nem volt más választásom, meg kellett gyógyulnom”

“A fiatal lány halálra éheztette magát, de sikerült őt megmenteni, és x kilót visszahízott, ma már boldog életet él”

Komolyan azt hiszi valaki, bárki, hogy ez segít?

Elárulok egy titkot: egyetlen olyan evészavarral küzdő sincs szerintem a világon, akire ez az új trend pozitív hatással lenne. Senki. Kinek segítene, hogy a képébe tolják EX-evészavarosok (legalábbis ők azt állítják, hogy már minden okés, vagyis csak ex-zavarosok), hogy ők x dolgot értek el a betegséggel, és a képpel bizonyítva erősítik a köztudatban kialakult felfogást: hogy az anorexia vagy bármely társának súlyossága a külső tulajdonságok alapján ítélhető csak meg.

Vagyis ha nem vagy olyan, mint ők, akkor nem is vagy beteg.

Talán néhányaknak újdonság, de nem minden anorexiás x kiló, és főleg, nem minden evészavaroson látszik első ránézésre, hogy gond van. Sőt, az evészavarosok legeslegnagyobb hányadát még ki is röhögik vagy pusztán nem veszik komolyan, mert “te? neked evészavarod van? de hát még csak nem is vagy vékony!”

Ó, atyám. Kérlek hadd pofozzam fel, hadd húzzak be neki, kérlek, hadd csak most az egyszer…..

Elegem van az olyan emberekből, akik maguknak bizonyítva, hogy elég betegek voltak, olyan képeket tesznek közé és szaporítanak a médiában, riportereknek adott cikkekben, instagramon, facebookon, ami erősíti az elképzelést, hogy aki evészavarral küzd, az úgy fest, mint a madárijesztő a tökágyásban.
Komolyan muszáj ezt????

Ha annyi tíz forintost kapnék, ahányszor egy evészavaros bejegyzésben valaki arra hivatkozik, hogy x kilót fogyott és x módon próbálta tönkretenni magát, esküszöm, hogy gazdag lennék! Mintha nem tudnák, hogy az evészavaros oldalakat evészavarosok követik, akiknek cseppet sincs szükségük rá, hogy tippeket és tanácsokat kapjanak az önpusztításra.

 

 

Nem vagyok elég beteg

Nincs olyan fogalom, hogy “elég beteg”. Meggyőződésem, hogy ez a szópárosítás csak és kizárólag az evészavarosok szájából hangzik el! “Nem vagyok elég beteg, hogy meggyógyuljak. Nem vagyok elég beteg, hogy bárki elhiggye, hogy szenvedek. Nem vagyok elég beteg, hogy kórházba menjek. Nem vagyok elég beteg, hogy bárkitől segítséget kelljen kérnem.”

Nincs olyan, hogy ELÉG beteg!

Talán meglep, de a többség kapcsolatra éhezik és nem figyelemre. Nem azért történik mindez, mert annyira fel akarják hívni magukra a figyelmet (bár ez is benne van a pakliban), hanem mert vagy gyengék az emberi kapcsolataik, vagy pedig olyan szinten bizonytalanok a világban betöltött szerepükkel kapcsolatban, hogy nem képesek ésszerű eszközökkel megbirkózni az őket érő stresszel. A másik dolog pedig amivel nem értek egyet, amikor azzal etetnek, hogy az illető lelke éhes (“azért eszel, hogy betölts egy belső űrt…” na persze), ami szerintem tipikus szeretetre éhezel maszlag. Nem az illető lelke éhes, hanem a szerencsétlen teste, ami diétázásnak és állandó kényszeres test-manipulációnak van kitéve!

Az evészavarok egy része szerintem azért történik, mert nem megfelelő a kommunikáció, és az illető valamilyen érzést nem képes kifejezni. Ha pedig nem is hagyják, hogy kifejezze, akkor a helyzet még rosszabb.

A “TW” figyelmeztetés pedig baromság. Nem arra jó, hogy megóvjon minket, hanem hogy még inkább padlóra küldjön.

A “TW” (trigger warning, azaz veszélyes tartalom) mintha ösztönösen vonzana, hogy elolvassam azt, amit nem kéne, és ahelyett, hogy megóvna a stresszes írásoktól vagy képektől, csak még inkább felcsigáz, hogy bevonódjak én is. “Vajon ő mennyit fogyott? Vajon mit csinált? Biztos, hogy jó, ha elolvasom?” – fut át minden alkalommal a gondolataimban, és előre tudom, hogy mi lesz a vége a szokásos játszmának. TW? Oké, akkor olvassuk el, hátha tud valamit, amit én nem! Hátha valami újat mond, amivel versenyképesebb lehetek. Mintha az egész azt a célt szolgálná, hogy mások direkt elolvassák ezeket a posztokat. És nem gondolnám, hogy erre ők maguk, a terjesztők nem jöttek még rá…

Hogy miért nem posztolok többet előtte-utána képeket úgy mint mások? Mert nem akarom úgy álomra hajtani a fejem, hogy tudom, másvalakit arra ösztönöztem, hogy még inkább fejet hajtson a problémái felett! Talán azért, mert van bennem annyi alázat és tisztelet a társaim felé, hogy ne rántsam őket magammal. Nem fogok tippeket adni, hogy milyen módon lehet még mélyebbre süllyedni ebben a szennyben.

Nem leszel attól értékesebb, hogy te x kilóval többet fogytál, mint valaki más. Vagy ha több évig voltál aktív-evészavaros. Sőt, attól sem érsz többet, ha bizonyítékokkal tudod megosztani (az egész világgal), hogy te igenis nagyon beteg voltál. Most másoknak akarsz bizonyítani vagy magadnak keresel önigazolásokat?
Nézzetek már körül, hogy mit műveltek!

Ne beszéljünk már kilókról és módszerekről! Épp elég szörnyű, hogy az evészavar járvány egyre jobban terjed, nincs szükség rá, hogy még a fertőzöttek  és hordozók is szaporítsák!

 

 

Talán nem voltam elég vékony, hogy meggyógyuljak…

Mindig bennem volt az, hogy én miért nem voltam sosem x kiló alatt? Úgy tűnik, mindenkinek csak a szuper haldoklós testsúly kilogrammok számítanak elég betegnek. “Anna is y kiló volt, amikor kórházba került, majdnem belehalt” – hallottam otthon elrettentő példának. Kár, hogy az elrettentő példa volt számomra az ideál. A cél, amiért majd megvesztem, hogy én is elérhessem. És a tény, hogy nem sikerült, odáig vezetett, hogy megint fel akarom adni. “Sajnos nem vagyok 20 kiló” – mondta a kissé túlsúlyos, gyermekekkel foglalkozó tanárom. “Nem vagyok x kiló se, olyan kis vékony vagyok, hogy alig találok magamnak ruhát” – idézet a csoporttársamtól. Jajj, de sajnállak…

Nem bírom!

Túl sok az inger, és egyedül vagyok, teljesen egyedül, senkire nem számíthatok magamon kívül. Egyedül vagyok és érzem, ahogy süppedek vissza megint… Egy kis megvonás, egy kis kimaradás ott… és már ott vagyok, mint egy évvel ezelőtt.

Az evészavar szakemberek nem tekintenek rád elég betegként, amíg nem vagy x kg vagy bizonyos BMI alatt. “Ó, csak ezeket csinálod? Akkor nem olyan rossz a helyzet!” Nem számít, hogy egyébként a viselkedésed totál abnormális és gyakorlatilag bármikor belehalhatsz, de hát a számok, tudod…

Nem csoda, ha öt anorexia halálesetből egy öngyilkosság.

Sőt, azon sem csodálkozom, hogy minden 62 percben valaki meghal az evészavar okozta komplikációk következtében.

Ez nem játék.

És ha nem tudod komolyan venni mások életét, és saját büszkeségből további trigger tartalmakat osztogatsz, legalább tudd, hogy te is felelős vagy a körülötted élők problémáiért. “Mindenki maga dönti el, ne válaszd ezt az utat, de egyébként xyz dolgot tudok felsorolni a betegségemről, amiért én jobb vagyok, mint te!” És attól, hogy másokat győzködünk a másokra gyakorolt hatásunk ellenkezőjéről, szerintem ezen felelősség alól egyikőnk sem tud kibújni.