személyes írások

Falások és rettegés

Melyik evészavar típusba tartozol, Foodzilla?

részlet a naplómból a túlevésekről


2017. május

Egy címke, két címke, és a végén azzal ébredsz, hogy az életed egy illúzió körül forog. Ő a magas, ő a sovány, ő a fura, a vegán, a kövér, az étvágytalan, a stréber, a különc, aki egyszer itt van, egyszer ott, és sehova nem tartozik. Vicces. Mintha az evészavar diagnózisról írnék…….

Azt hiszed, ha az evéssel irányítod az életed, minden megoldódik?

Nem hibáztatlak. Én azt hittem.

Ne ítélj elsőre, a látszat néha csal. Melyik az igaz? Milyen evészavar az, ami ennyire… változik… folyamatosan? Melyik kategóriába illek? Mi van, ha sehová? Ha a diagnózis valójában hamis, és soha nem is anorexiával küzdöttem?

Szükségem van egy címkére. Kell egy hülye címke! Nélküle úgy érzem, még evészavarosnak sem vagyok jó.

Falásroham? Talán nem

Minden azzal kezdődött, hogy nem tudtam azonosulni a testemmel, s hittem, hogy ha egészségesen eszem, máris egy csettintésre boldog leszek és mindenki jobban szeret majd. Mekkorát tévedtem!

A depresszió miatt vettem fel a “binge” címkét, s a folyamatos zabálástól kihíztam a nadrágjaimat. Aztán persze egészségesen akartam enni, megvontam magamtól az ördögien kísértő ételeket, és csak a “szuperegészségesre” koncentráltam. Kár, hogy amint egyedül voltam, magam alatt, depressziósan, az egész átalakult valami mássá. Az egészséges ételek iránti vágy nem volt őszinte, csupán kényszeres.

Egy pofoncsapás volt számomra, hogy nem tudtam mit felvenni. Össze-vissza ettem, egy csomag keksz, három tábla csoki, fél üveg nutella, és utána betompítottam magam, hogy ne emésszen a gyötrő bűntudat a mérhetetlen mennyiségű egészségtelen ételtől a beleimben, Éreztem, ahogy a kis adalékanyagok és a jó néhány fájdalomcsillapító, amit rendszeresen bevettem (csak úgy hobbiból) szétzúzzák a  bélflórámat, és szinte hallucinációként éltem meg minden mozzanatot a cukorsokktól. Mit művelsz, Kata? Mi az istent csinálsz?? – gondoltam, de nem segített rajtam semmi. Hiába akartam egészséges lenni, a legegészségtelenebb lettem, ami csak valaha voltam.

Falászavar és valami más

Persze találtam megoldást a problémára, a keresők által elég leleményes módon. Évekig játszottuk a játszmát, egy ideig egészségesen ettem, majd falásrohammal magamba tömtem mindent, amit az ételeken megspórolt pénzemen éppen meg tudtam venni. Binge-megvonás-binge-megvonás, és ó, de fárasztó volt ezt tapasztalni újra és újra és újra anélkül, hogy levontam volna a tanulságot az állandó körforgásból! Eszembe sem jutott, hogy azért akartam ennyit enni (és nem bio répalevet), mert mániákusan igyekeztem megszabadulni mindentől, ami egy kis mámorként hatott a szuperegészséges menüsor mellett! Mindenáron fel akartam hagyni a károsnak címkézett ételekkel, de minél jobban próbáltam, annál többet ettem belőlük.

Rettegés

Miért félek az evéstől? Még most is, amikor valóban tudom, hogy az evés az egyetlen, ami segíthet rajtam? Mert ironikus módon a túlevésre hajló tendenciám most is erős. Nem attól félek, hogy ennem kell, hanem hogy nem tudok majd leállni.

Azt hitted, mókás a megjegyzésed, hogy “te ettél már valaha hamburgert?” vagy “csúnya vagy, vegyél már egy sült krumplit!”. Már fel se húzom rajta magam, eleinte késztetést éreztem, hogy jól behúzzak egyet az illetőnek, ma már inkább sikerként könyvelem el. Siker… Nem is értem…

Tudod mit? Belefáradtam.

Egy idő után a 6. tábla csokoládé már nem finom. Az ízek elveszítik jelentőségüket. Nem számít, mit eszek, csak a mozdulat és fájdalom marad. Amikor tudom, hogy elbuktam,  megint, és ezt az érzést semmi nem pótolja.

A túlevéses vagy magyar nevén falászavar ALAP feltétele, hogy előtte nem diétáztál, és a túlevés nem egy megvonásos időszakot követően történik. Mert ha mégis, akkor az nem falászavar, hanem reaktív evés. De mi van, ha az anorexia csak a felszín volt, és valójában teljesen mással küzdök?

A falászavar más

Nem fogsz átesni a másik végletbe, mert ha valaha megvontál magadtól energiát, napokig, évekig, azért vagy rettenetesen éhes. Az igazi “bingénél” nem vagy éhes, csak eszel. Nem diétáztál korábban, csak eszel… mert épp valami kiváltotta ezt a reakciót. Nem keveset eszel, hanem mindent, ami épp a közeledben van. Nem tudsz leállni. Nem bírsz értelmesen gondolkodni. Csak eszel. Míg már rosszul vagy, és elviselhetetlennek érzed. A falásrohamokat nem számokban mérik, hanem a mérhetetlen undorban, amit magad iránt érzel abban a percben, amikor megint megtörtént. Nem minden túlevő kompenzál, és nem minden túlevő igyekszik helyrehozni a “hibákat” az étkezésében. Vannak, akik csak elfogadják, és szembenéznek vele. Tudom, hogy milyen ez, mert nálam így kezdődött. Nem tettem semmit ellene egészen addig, míg nem jöttek rám aztán a nadrágjaim. Aztán mellécsapódott az egészségmánia, majd idővel fokozatosan süppedtem bele a bulimiába és anorexiába. Az utóbbiak már csak következményei voltak a korábbi cselekedeteimnek, nem maga az alapbetegség. A címkék több kárt okoznak, mint hasznot, úgyhogy én általában nem címkézem magam, mert tök fölösleges… Amikor gyakorlatilag MINDEN evészavar típust átéltél, nem sok újat remélhetsz egy diagnózistól.

A legérdekesebb a túlevésben, hogy ez a tendencia évekig lappanghat az anorexia burka alatt, ha már előtte is ott volt. Mert ez is csak egy szokás. Egy igen rossz szokás. Ha viszont nem tapasztalt az illető hasonlót a megvonás előtt, akkor az nem falászavar, hanem az energiahiány okozta trauma, ami arra késztet, hogy többet egyél, mint amit “normálisnak” tartasz.

Mi van, ha…

Én sosem magától az ételtől rettegtem, még most sem, hanem attól, amit képvisel… Nem attól tartok, hogy meghízom, hanem hogy az étel tönkretesz, megbetegít és (újra) elveszítem önmagam. A legrettenetesebb emlékeim kapcsolódnak ahhoz az időszakhoz az evészavaromban, amikor a hirtelen megevett iszonyatos mennyiségű étel szétfeszítette a gyomromat, és a fájdalomtól szenvedve fetrengtem a földön, s csak tovább tömtem magam mégis, míg el nem fogyott minden, ami elérhető volt körülöttem… Nem vagyok rá büszke. Nem is beszéltem erről soha senkinek, mert szégyellem. Nem, még a pszichológusomnak sem. Nem kérdezte, én meg érthetően nem erőltettem a dolgot. Nem csoda, ha a diagnózisom sem volt pontos. Szörnyű volt belegondolni, hogy vannak, akiknek napi élelem sem jut elég, én meg a bőséggel tettem tönkre magam. Az étel függőség volt, és úgy érzem, a sok évnyi megvonás, az anorexia volt nekem az elvonó. Kár, hogy az elvonóból is fel kell ébrednem egyszer…

Nem választható külön egyik evészavar a másiktól. Ezek nem különálló címkék, amelyek soha nem mosódhatnak össze egymásba!

A fél életem arról szólt, hogy egyik evészavarból fordultam a másikba, és egyiktől sem lett jobb. Nem címkézheted a viselkedésedet, hiszen TE sem egy címke vagy! Nincs az a címke, ami igazán leírja az evészavarod, mert minden evészavar teljesen egyedi a maga világában.

Nem kell, hogy a testsúlyodról szóljon ahhoz, hogy tönkretegye az életedet.

Bárcsak az orvosok is értenék ezt. Az evészavar nem a testsúly változásaitól evészavar, és a testsúly változása már maga egy következmény. Az csak egy tünet. Csak azért, mert a testsúlyom alacsony, még nem vagyok feltétlenül anorexiás.

És – hálaistennek – úgy érzem, már nem is akarok az lenni.


MEGJEGYZÉS

Mindezt a gyógyulásom elején írtam, mikor éppen elkezdtem a feltáplálást, és szörnyen rettegtem az evéstől, s hogy ismét kezdődik a túlevés-megvonás körforgás. Ekkor már az extrém éhségem igen erős volt, és folyamatosan ettem, rettenetesen éhesnek éreztem magam.

Nem estem vissza a falászavarba, sem bulimiába, és mára képes vagyok az éhségérzetemre hallgatni, és gyakorlatilag képtelen vagyok akkor enni, ha egyáltalán nem vagyok éhes. Egyszerűen elvesztettem ezt a képességet. Számomra úgy enni, hogy nem vagyok éhes (most már) nem érződik természetesnek. Tény, hogy továbbra is tudatosan figyelek rá, hogy eleget egyek, de ez már ösztönösen jön. Nem gondolkodok ételeken, csak ha szükségem van rájuk. Fél éve még azt hittem, hogy soha nem múlik el, soha nem érhetem el ezt a szintet… De az éhségérzetem épp úgy meggyógyult, mint a gondolataim a traumából, melyet a diéták okoztak nekem. Mindig van remény! 🙂