személyes írások

Mesterkélt vékony boldogtalanság

a fogyás nem tesz sikeresebbé, csak magányossá

attól, hogy vékony leszel, még nem leszel boldog


Miért akarunk egyformák lenni?

Egy mesterkélt világban élünk.

Ha körbenézek az utcán, villódzó plakátokat látok kimaszkírozott vékony bikini modellekkel, akiket azért fizetnek, hogy betegre fogyjanak, s népszerűsítsék az “ideált“. Barbi babák mini ruhákban, olyanokban, amelyek piszok drágák és nem is kényelmesek.

Mindenütt fogyás és diéta plakátok, divat reklámok, hatásos szlogenek, melyek a legmélyebb pontunkba döfnek bele kegyetlenül az alaposan kigondolt mondataikkal.

Nem érzem magam biztonságban. Nem érzem magam jól. Nem is érzem magam…. magamnak.

Sehol.

Senkivel.

Még magammal sem.

Valaha hittem a képeknek. Olyan akartam lenni, mint Ők. Vékony, karcsú, izmos, és mindez tökéletes kiadásban. Bármit megtettem volna, hogy elérjem, amit a plakátokon láttam, és ha ez nem sikerült, a lelkem egy darabja szakadt le már amúgy is sorvadt testemből. Horcruxot csináltak a lelkemből minden alkalommal, amikor egy reklámra néztem. Megölt bennem valamit, amit többé félek, hogy nem kaphatok vissza.

Mesterkélt emberek a mesterkélt ruháikban, mű üdvözlésükkel, még a mosolyuk se őszinte, csak egy kényszeredett mozdulat, aminek mindig célja van. Vajon mit akar tőlem?

Nincs semmi a többség megjelenésében, ami egy kicsit is egyedi lenne. Mintha robotok lennénk, akik egymást klónozva követik a szabványt, amit valaki kitalált. Valaha egyéniséggel bírtunk, s nem féltünk felvállalni azt, akinek születtünk, de úgy tűnik, minden kísérletünk befuccsolt, és sorba állunk a szalag elé, hogy ránk süssék a bélyeget: megfelelt vagy elutasítva.

Most ez komoly?

Ez az életcél? Ezért éljek? Ezért küzdjek naponta valamiért, amit még csak esélyem sincs elérni?

Minek törjem magam egy olyan külsőért, ami genetikailag lehetetlen? Minek várjak valami isteni csodára csak azért, hogy mások szemében elfogadhatóbb legyek? Hogy beolvadjak? Azt már nem.

 

 

Elég volt!

A fiatalságomat tönkretehették, de a többi értékes évemet nem hagyom elveszni. Életemet áldoztam eddig arra, hogy a fogyás által olyasvalaki legyek, aki nem én vagyok. Nincs időm újabb pillanatokat pazarolni arra, hogy “elég jó” legyek. Hogy szexinek lássanak, vagy hogy úgy tegyek, mintha mindenki más véleménye fontosabb lenne, mint a sajátom!

Ez az én testem, és azt csinálok vele, amit akarok. Még ha emiatt nem is leszek szupersztár vagy népszerű primadonna az óriásplakáton. Ez az én testem, és itt az én elveim élnek. Ha neked ez nem elég jó, akkor tudod, hol az ajtó. Az én életcélom nem az, hogy tucat legyek, egy klón, aki másokat majmol, hogy boldoguljon ebben a hímsoviniszta undorító világban.

Pontosabban nem is a világ undorító, hanem amit művelünk vele.

Hová lett a szólásszabadság? A női egyenjogúság? Nekünk nőknek nem inkább össze kellene tartanunk, semmint lelökni egymást a kifutóról? Hová lett a sok természetes emberi érték, amivel születtünk, és miért viselkedünk úgy, mintha a saját életünk mindenkinél feljebb való lenne? Miért nem akarunk egyediek lenni, minden testi különlegességünket magabiztosan képviselve? Miért kell minden emberben a szégyent erősíteni a képekkel, és olyan elvárásokat támasztani, ami miatt rengetegen feláldozzák életüket, ha kell, a saját kezükkel kiontott vérrel?

Hol van az a világ, amit gyermekként oly érdekesnek találtam, s amiért kíváncsian vártam, milyen lesz felnőttnek lenni? Miért kell oly sokunkat tönkretenni, hogy aztán egy dobozban éljük le az életünket ahelyett, hogy igazán mernénk magunkat adni?

Ja, várj, tudom.

Persze, hogy tudom miért. Mindenki tudja. Mindenki vágyja, és mégis boldogtalanná tesz bennünket:

A pénz,

a siker,

az elismerés,

és ezek együttese.

Előbb mondanánk le a barátainkról, semmint egy előnytelen képet töltsenek fel rólunk a facebook profilunkra.

Undorító.

Undorító, hogy én is ilyen voltam, s nem is láttam.

Ha láttam volna, vajon mertem volna tenni ellene?

Te mersz tenni az ellen, ami miatt naponta érnek téged a megaláztatások? Vagy folytatod, amit tanultál, s átadod az ifjabb generációnak?

Ez a nagy kérdés. Mert amíg mi nem teszünk semmit, s tovább éltetjük pénzünkkel ezeket az iparágakat, addig semmi nem változik, s mi is felelősek vagyunk saját magunk szenvedéséért.

Ez a világ azért ilyen, mert ilyenné tettük. Ha nem fizetnénk érte, és nem éltetnénk a társadalmi elvárásokat a pénzünkkel, az elvárások megsemmisülnének.

Én nem akarok tucat lenni, és nem fogom megerőszakolni a testemet, csak mert mások szerint ez az új “normális”. Ez minden csak nem trendi és cseppet sem normális.

Te képes vagy-e nemet mondani a tömeg hívásának?

A történelmet, trendet, divatot mi írjuk, s ha erről nem veszel tudomást, attól még részese vagy, s mindig is az voltál.