személyes írások

“Miért leszek anorexiás”

Miért leszek anorexiás?


2012. december 28.

„Miért leszek anorexiás”

Eredetileg ez volt a blogom címe. Aztán rájöttem, hogy ha huzamosabb ideig ez lebeg a szemem előtt, tudat alatt egyre erősebbé teszi bennem az elképzelést…. azt pedig nem szeretném.

Igen, tudom, kicsit furcsa: “Miért leszek anorexiás”

Senki sem akar igazán anorexiás lenni. Sok tinilány úgy gondolja, hogy milyen jó nekik, lefogynak és szuper vékonyak lesznek, ők is ilyenek akarnak lenni! Persze. Csak miközben lefogynak tönkreteszik az életüket. Nem állítom, hogy nem lehet helyrejönni, mert már sokaknak sikerült, de elpocsékolnak egy csomó évet azzal, hogy saját maguk által bekötött szemmel üldögélnek a négy fal közé zárva. Talán te ezt szeretnéd?

Én nem.

Ha észreveszem, hogy megint nem akarok enni, elrettentő példákat nézegetek. A tipikus divatlapok rovataiban megjelent cikkeket kutatom iszonyúan sovány lányokról, akik olyan sokat fogytak, hogy kórházba kerültek. Azokat, akikről leírják, hogy mennyi kilót adtak le mennyi idő alatt, és mennyit szedtek fel, amikor keresztül kellett menniük a gyógyuláson. Mennyi kaja lehetett az, amit megettek… miután olyan sokat fogytak… Valahogy hízniuk kellett, nem? Istenem, bár én is annyit ehetnék!

Szóval ezek az én elrettentő példáim, akikre akkor keresek rá, amikor éppen úgy döntök, hogy nem eszek, mert nekem nem szabad.

A gond csak az, hogy egyre jobban hozzászokik a szemem a látványhoz, és egy idő után már kezdem egész vonzónak találni őket… Vannak lányok, akik nem halálosra fogynak, csak vékonyak lesznek, ők nem olyan vészesen soványak és szerintem szépek. SZÉPEK! Ez a baj a mai világunkkal és a sok fotóval, reklámokkal, divattal és alapjában véve az új generációval: mindent a külső határoz meg. Hogy lehetnének ők szépek, amikor belül össze vannak törve? Nem a kisugárzás az, ami megfog a másikban? Nevetséges.

Szerintem nem így kellene lennie, ahogy élünk. Valami nincs rendjén, hiába áltatjuk magukat. Valamiért mégis ők a szépek…

Bár én is szép lennék. Vagy ha én is annyit ehetnék, mint ők. Minél többet fogynék, annál többet ehetnék végül, amikor vissza kellene híznom a sok leadott kilót… Hmm.

Mint írtam, nem vagyok anorexiás. Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy “hajlamom van rá”, hogy azzá váljak. Ha így folytatom, jó eséllyel teljesen antiszociális leszek, és tényleg csak az evés feletti kontroll (vagy épp nem-kontroll) marad nekem. Hiányzik a parti, az élet, az alkohol és a barátok. Szeretnék elutazni, külföldön élni, élvezni az életet, és letenni valamit az asztalra, amiért elfogadnak majd mások. Vágyom az elismerésre, de úgy érzem, hogy megfojt a világom és nem tehetek ellene semmit. Az egész életem valaminek a hajszolásáról szól! Nem is tudom, mikor voltam utoljára elégedett önmagammal. Mióta az eszemet tudom, szorongtam az emberek között, a testem miatt, vagy csak úgy általában. Mindig találtam valami kifogásolhatót vagy olyat, amin aggódhatok. Nem is értem magamat, de tényleg. Annyi mindent csinálnék, de még sem mehetek sehová… Már csak azért sem, mert mielőtt bármibe belekezdenék, elhatároztam, hogy összeszedem magam. Értsd: lefogyok, megnövesztem a hajamat és megteremtek egy olyan Katát, akit mások elég értékesnek tartanak. Na persze.

Ennél bonyolultabbat ki se találhattam volna, nem igaz?

Én nem leszek anorexiás. Ez egy ronda szó, nem tetszik a hangzása. Elszörnyed tőle, aki hallja. Ha már egyszer híres író leszek, igazi inspiráló erőt szeretnék nyújtani azoknak embereknek, akiknek nem adatik meg kellő boldogság az életükben, mert nem képesek elfogadni a hibáikat.

Hibák… Nekem azokból úgyis sok van… Ha magamat el tudnám fogadni, én döbbennék meg rajta a leginkább.

Miért nézegetek ennyi vékony lányos fotót? Mi az, amit ennyire remélek ettől?

Ugyan már, mintha ez kérdés lenne!

Bármiért lehet küzdeni. Bármiért megéri küzdeni, ha attól erősebb leszel! Persze csak ha az a bármi nem tesz totál tönkre… Én nem leszek anorexiás, ennél sokkal okosabb vagyok. Én csak leírom, milyen feltételeknek kell összeállni ahhoz, hogy valaki ilyenre adja a fejét. Hátha segít megérteni azok viselkedését, akiket ennyire elítélnek az emberek. Nem ítélkezni kellene, hanem odafigyelni.

 

 

 


 

MEGJEGYZÉS

Ezt az írást az első blogomra töltöttem fel, amikor már éppen bekebelezett az anorexia. Azt hittem, hogy nincsen semmi bajom, csak kicsit lefogyok, és normális, amit csinálok, miközben már javában evészavaros voltam, és még csak nem is vettem észre. Játszottam fejben a gondolattal, hogy mi lenne, ha velem is megtörténne, mert egyre többet olvastam erről a témáról, és egyre inkább vonzott… Nem tudom megmagyarázni, miért. Talán az ragadta meg a figyelmem, hogy mennyi közös vonást ismertem fel az evészavarokról szóló leírások és a saját viselkedésem között. Gondolatban már nagyon küzdöttem az evészavarral évek óta, mégsem tudta rólam senki, amíg nem változott a súlyom.

Az evészavar jelenlétét nem lehet megítélni a külső alapján.

Ez egy mentális betegség.

Én sem akartam beteg lenni, csak megtörtént. Amikor már rátaláltam az anorexia blogokra és oldalakra, már javában az anorexia uralta minden étel és test körüli gondolatomat.

A mentális betegség nem egy döntés.

Inkább egy következmény, amit a cselekedeteid és tapasztalataid hoznak létre, tartanak meg, és befolyásolják a jövőd alakulását.

Senki nem akar anorexiás, bulimiás, orthorexiás, falászavaros vagy egyáltalán evészavaros lenni. Aki pedig mégis önszántából fontolgatja, hogy az evészavart választaná, az már cseppet sem teljesen egészséges.