személyes írások

Gondolataim a saját gyógyulásom előtt

Az anorexia kimerítő. Nem akarok küzdeni többé. Azt akarom, hogy vége legyen.


 

Ezt a “bejegyzést” – valójában levelet – még 2017. márciusában írtam, s az akkori tumblr oldalamon tettem közzé. Örülök, hogy lementettem, mert ez volt az első alkalom, amikor kicsit is érződött az írásaimból a meggyőződés, hogy meggyógyulhatok. Kezdtem vágyni a gyógyulásra! És ez baromi nagy szó volt akkor, mert korábban soha nem éreztem hasonlót. Csatornák és blogok segítettek hozzá, hogy higgyek eléggé magamban, s igenis van értelme változtatni, meg tudnám csinálni, ha igazán akarnám. Miután ezt megírtam, néhány hónappal később el is kezdtem a felépülés következő fázisát: a feltáplálást. Van élet az evészavaron túl! Hinned kell benne. Vágynod kell rá. Akarnod kell. És fel kell készítened magad rá, hogy mit kell tenned. Nem elég a cél, látnod kell az oda vezető utat is!

 

 

 


 

2017. március

(egy részlet az akkori online naplómból)

Már egy jó ideje meg akartam osztani a történetemet közösségi médián keresztül, és őszintén szólva úgy érzem, most érkezett el hozzá a megfelelő pillanat.

12 éves korom óta küzdök test- és önutálattal, és 17 éves koromban fedeztem fel valami addig szokatlant az étkezési szokásaimmal kapcsolatban, de már jóval korábban is voltak jelei, hogy valami nem stimmelt. Annyira boldogtalannak és szánalmasnak éreztem magamat, hogy ezt az érzést az egyetlen olyan dologgal kezdtem el kompenzálni, amiért úgy éreztem, hogy csak én vagyok felelős, ez pedig az evés. Megszállottá váltam és nem tudtam leállni.

Sosem volt elég. Eleinte sokat ettem, majd hirtelen váltottam a masszív adagokból a semmire. Persze a súlyom ezután gyorsan csökkent – nem elég gyorsan, gondoltam én -, de soha nem lettem elég vékony. Sosem éreztem magam elég betegnek. Mindig még betegebbre, vékonyabbra, másra vágytam, és még néha ez ma is megesik. Számomra ez olyan, mintha minden rendben lenne, és azzal hitegetem magam, hogy én csak vékonyabb lettem, egészségesebben étkezem és edzek az egészségem érdekében…. Mindenki  hagyjon békén, tök jól vagyok. 

De nem vagyok.

A legutóbbi kezelés óta a súlyom feljebb ment, de még mindig alultáplált vagyok, és soha nem bíztam eléggé senkiben ahhoz, hogy higgyek a gyógyulásban. Főleg magamban nem. Továbbra is tartottam magam egy borzasztóan korlátozott bevitelhez és csak bizonyos ételeket fogyasztottam (soha nem értem el a  napi minimum ajánlásokat, amit ráadásul meg kellene dupláznom a gyógyulásban!!).

De oh, Istenem, belefáradtam. Nem akarok küzdeni többé, annyira kimerítő.

Azt akarom, hogy MINDEN véget érjen! ❤

Eleinte, mikor ez az egész súlyosabbra fordult, rettegtem haláltól, és az időtől, hogy nekem majd nem jut belőle elég… Ma azt hiszem, már nem félek ettől. Sokkal rosszabb dolgok is vannak a halálnál. De ezt akkor még nem láttam. Sokszor kívántam, hogy bár belehalnék, bár vége lenne… Mit ne mondjak, elég erős hajlamom volt arra, hogy ezt elősegítsem. Az emberek túlértékelik a “véget”, és túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak az elmúlásnak, miközben az élet szerintem sokkal félelmetesebb. Bármikor feladhatta volna a gyenge kis szívem, leállhatott volna a vérkeringésem az alacsony pulzusom miatt, kaphattam volna szívinfarktust. De mostanra hálás vagyok azért, hogy ez nem így lett. Hogy még mindig élek. Hogy Itt vagyok. Mert így lehetőségem van bepótolni mindent, amit elvettem magamtól.

Először életemben valami megváltozott bennem, rátaláltam egy oldalra, ami segített megérteni az állapotomat, és felkészített arra, hogy mi történik velem, s mi jön azután, ha végre a GYÓGYULÁST választom. El akarom érni a teljes elengedést a gyógyulásomban.

Azt akarom, hogy ez az oldal tele legyen pozitív kisugárzással és egészséges, FINOM kajákkal. Meg akarom tapasztalni, milyen érzés igazán élni, és meg akarom találni az igazi énemet, a saját identitásomat enélkül a mentális betegség nélkül, ami minden gondolatomat felügyelet alatt tartja.
Elhatároztam, hogy ideje felállni belőle.
Meg akarom köszönni mindenkinek, aki akár egy apró pozitivitást megoszt tumblr-ön keresztül, mert az insta és a tumblr közösség segít, hogy motivált maradjak és haladjak tovább ☀

Meg kell találnom, ki vagyok én, hogy újra szabad lehessek! Szembe kell néznem a démonjaimmal, hogy többé ne legyen fölöttem hatalmuk. Ha nem rejtem el, többé talán nem félek tőle annyira. A felvállalás kulcsfontosságú, mert amíg nem ismerem be még magamnak sem, hogy baj van, addig nem is fogok rajta segíteni.

Amikor korábban – nagyjából egy örökkévalósággal ezelőtt – elmondtam édesanyámnak, hogy be akarok menni a pszichiátriára, valóban hittem abban, hogy meg tudok változni. De a valóság az, hogy átcsesztem a doktoraimat, elrejtettem az igazságot, hazudtam a terapeutámnak, és túlságosan rettegtem változtatni a szokásaimon. Sosem jöttem ki abból a mentális fogságból, amiben éltem. A súlyom ingázott és változott ugyan, de a mentális betegségem soha.

Az én országomban nincs igazán olyan, hogy evészavar terápia, és többé nem is nagyon láttam terapeutát vagy pszichológust. Teljesen a saját döntéseimre lettem bízva. Nem hagytam anyának, hogy főzzön nekem, megtartottam a korlátozást és túledzettem magam, ha a családom nem volt otthon. Féltem a szénhidráttól, egyáltalán nem ettem eleget, és kényszerítettem magam, hogy mozogjak. Annyira beteg voltam, hogy még a gondolata is elszomorít, s én mégis azt gondoltam, hogy “bizony, egyre jobban vagyok!”. Persze nem voltam. Hogy is lettem volna, amikor az egész életem egy folyamatos rettegés volt. Rettegés a következményektől, a testemtől, mások véleményétől. És talán még túlzás is azt mondani, hogy élet, mert ez nem élet volt. Túlélés maximum.

Ijesztő belegondolni, hogy mennyire rosszul voltam. Innen visszatekintve ezekre az évekre, már látom, hol bukott el az egész…

Nem voltam elég informált az evészavar gyógyulással kapcsolatban! Sőt, egyáltalán nem voltam tájékoztatva a témában.

Valahogy a súlyom mégis felment néhány kilogrammal a pszichiátria hatására, de rengeteg problémát tapasztaltam: étel intoleranciák, puffadás, mellkasi fájdalmak, ödéma, hányinger, gyengeség, kiütések, alacsony vérnyomás, inkontinencia, idegkimerültség és a lista csak megy tovább, amitől én azt hittem, hogy mindent rosszul csináltam, és sokkal biztonságosabb lenne most is csak nem enni. Aztán valahogy eltelt egy év, majd még egy, és találtam egy új látásmódot, amely nagyságrendekkel előrébb juttatott a célomhoz.

Már régóta vegán akartam lenni, még mielőtt az evészavar kezdődött, de féltem többet enni, s féltem a szénhidrátoktól és gyümölcstől… mert, hát tudod. Szénhidrát. Minden nap húst ettem tojással, tejtermékekkel, olíva/kókuszolajjal és magvakkal a klinika után, és borzalmasan éreztem magam abban az évben. Csak azután, hogy váltottam a vegán életmódra, javult egy kicsit a puffadásom (idővel), és kezdtem többet enni.

A súlyom felugrott egy csomót az első hetekben, mikor mégis úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt ennek a teljesen új táplálkozásmódnak. Felteszem a testem azt mondta, hogy “igen, végre kapunk kaját, azonnal mentsünk belőle későbbre!”. Mert annyira éheztem évek óta, még a kvázi-gyógyultságomban is, hogy szinte éreztem, ahogy a sejtjeim sírnak a több energiáért! Úgyhogy gondolom annál a pontnál, mikor elkezdtem végre nem csak fehérjét, hanem szénhidrátokat is enni, a testem végre kezdett felépülni.

A vízvisszatartás szörnyű volt, rengeteg kiütésem és pattanásom lett, a hormonjaim felborultak, és kényszerítettem magam, hogy legalább 2000 kalóriát egyek egy nap, mert youtube-n folyamatosan azt hallgattam, hogy nagyobb adagokat kell enned vegánként, meg 2000 kalória a minimum. Borzalmasan és tele éreztem magam abban az időben, úgy festettem, mint egy öt hónapos terhes kismama, de csak mentem tovább. “A veganizmusnak működnie kell nálam, majd én megtanítom a testemnek, hogyan maradjon vegán” – gondoltam.

Ez volt 2015 augusztusában. Nem meglepő, hogy sajnos ez sem vált be véglegesen. A gondolataim átvették az irányítást a korábbi motivációm felett, s bármilyen pozitív attitűddel kezdtem az életmódváltásba, olyan hamar vált a gyors javulás gyors korlátozó technikává, hogy még fel se fogtam, mi történik velem, már meg is történt.

Orthorexiával is küzdök, említettem? Nem elég az anorexia, kellett még valami nehezítés. Sőt, gyakorlatilag az összes evészavar típus igaz rám, mindig is az volt, nem csak az anorexia, amit mások a súlyom miatt feltételeznek…

Hát, valószínűleg a veganizmus szintén megvonást biztosít nekem, de az, hogy nem félek annyira az ételektől többé, rengeteget segített a hozzáállásomon, és valahogy nyitottabbá tett a tudat, hogy hozzájárulok a világ jobbításához azzal, amit megeszek. (Vagy legalábbis megvásárolok)

És most, egy újabb visszaesés során (már ha ez az, és nem csak továbbra is ugyanaz a toporgás) életemben először igazán hiszek abban, hogy MEG TUDOM csinálni és HELYREJÖVÖK. Meg tudok gyógyulni. Meg tudok változni. Olyan hihetetlen infókat tanultam az evészavarokról és egészségről, mindent tudok, hogy végre kijöjjek ebből a betegségből.

Annyira gyöngének nézek ki, és szomorú, hogy ezt nem látom… a testképzavar elég szívás.

Szembe kell néznem a valósággal, és egy olyan életet akarok, ami tele van örömmel, barátokkal, de ha tovább maradok a saját börtönömben, az csak az evészavaromat élteti, nem pedig azt, aki vagyok. Nem tudom, hogy kivé váltam, mert mindig túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy felfedezzem…….

A gyógyulás biztos valami gyönyörű dolog. El tudok képzelni jobb módszert arra, hogy órákat töltsek el, mint nonstop kalóriákat számolgatni a fejemben és vékony lányokat nézegetni a fotókon. Még sosem volt normális kapcsolatom, és félek, talán sohasem szülhetek majd gyermeket. Ez nem az az élet, amire vágytam. Ez nem élet.

Senki nem érdemli meg, hogy ilyen szánalmasan érezze magát.

Mind azért vagyunk itt, hogy tanuljunk és élvezzük az életünket, úgyhogy kérlek, ha te, aki ezt olvasod, úgy érzed, hogy valami nincs rendben az életszemléleteddel, nem vagy boldog azzal, aki vagy, akkor merj változtatni!

A gyógyulás elfogadással jön. Meg kell értened, hogy nem tudsz megoldani problémákat ugyanazokkal a módszerekkel, amikkel létrehoztad azokat. (Albert Einstein tényleg zseni volt)

Kérlek, tiszteld magad annyira, hogy ne állj meg a teljes felépülésig!

Tiszteld ezt a világot annyira, hogy a legtöbbet hozod ki az életedből!

Az önszeretet nem csupán egy misztikus elképzelés, hanem olyasvalami, amit érdemes megosztani, elnyerni és megtanulni ❤ ❤

Vigyázz magadra, maradj erős xx

Kata

 


 

 

2018.04.

MEGJEGYZÉS

 

Ezt még a feltáplálás első lépéseinek megtétele előtt írtam. Már vágytam a gyógyulást. Ami velem történt, nem egyedi eset. Mai napig találkozom száz meg száz fiatal hasonló bejegyzésével, hozzászólásaival. A szomorú valóság az, hogy ha valakiben ott van a hajlam, hogy az evészavart bevonzza, akkor be is fogja. Azóta már sokkal jobban vagyok fizikailag és mentálisan egyaránt, és nem vagyok többé vegán. Hálás vagyok a sok ismeretlen személynek, akik akkor tartották bennem a lelket, s írásaikkal segítették az életemet. Sokat köszönhetek azoknak, akik pozitivitásukkal akkoriban rengeteget járultak hozzá a fejlődésemhez. Megfogadtam, hogy egy napon én is a kedvességet szeretném képviselni a világban. De nem csak másokkal, magammal szemben is. És ez volt az első írásom, ahol már megjelent ez a döntés. ☀

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük