személyes írások

Te vagy a világ

Mondanám, hogy új korszakba léptem, de nem új. Csak más. Minden olyan más. És mégis ugyanaz. Elképesztő visszaemlékezni arra, hogy hol jártam tavaly ilyenkor. Vagy két évvel ezelőtt. Annyi minden történt. És – szerencsére – annyi minden elmúlt.

 

Volt egy álmom az instagramról a hetekben. Sokat tanakodtam azon, hogy merre tovább, s mit kezdjek azzal, amit létrehoztam, s az álmomban az instagramot arra használtam, hogy tanítsak. Ez a szó maradt meg az egészből: tanítok.

 

Egy időre el akartam szaladni az online világtól, el, vissza a való világba. Két kézzel fogni mindent, ami körülvesz, megérinteni a valóság tökéletes perceit, és mindent érezni, ahogy ragyog. Soha semmi nem volt még ennyire igazi. Minden olyan… más. Érzem, ahogy mozog, érzem, ahogy megáll az idő a pillanatban, s megjelennek a színek. Soha semmit nem értékeltem még ennyire, úgy igazán. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet, hogy én, aki néhány éve még le akartam örökre hunyni szemem ebben a világban, most a legapróbb szépségnek is képes vagyok örülni? Mindez olyan hihetetlen. Vonz minden, ami élő. Bepótolnék mindent, amit elmulasztottam és bármit megadnék, hogy csak megálljon az idő egy kicsit. Egy kicsit. Kérlek, még egy kicsit. Amíg élvezem a perceket. Amíg magamba szívok egy kis életet a körülöttem élők nevetéséből. Bárcsak megállna az idő. Most minden olyan jó, őszinte és gazdag. És ha egyszer szem elől veszítettem a lényeget, félek, hogy újra el fogom. Butaság, tudom, de már annyiszor csalódtam magamban, valamiben, és berögzült, hogy ha minden jó és békés, akkor hamarosan minden szörnyű lesz. Hiszen az egyensúly elve szerint, ha a világosság jelen van, megjelenik a sötétség is. Nem akarok többé szenvedni. Nem akarom többé, hogy minden rólam szóljon. Annyi minden történik, sok olyan, amiről nem is tudok. A valóság szikrái ezerszer erőteljesebbek, mint a képernyő leggazdagabb színei valaha, és nincs az az ezernyi pixel, ami olyan kielégítő lenne, mint az, ami most van.

Olyan jó egy kicsit „elveszni” a világban, ellenni a többi ember között, kapcsolatokat teremteni, szeretni és adni, és nem magamra vonni mindig a figyelmet a gyengeségeimmel. Olyan jó nem színlelni, hogy másképp érzek, mint ahogy. Olyan jó látni, ahogy az emberek szeretik egymást. Érdekes és furcsa érezni, ahogy belülről mosolygok az ősz láttán. Az emberek, a virágok, az állatok, a napfelkelte, a Hold, a naplemente, a csillagok láttán. Minden olyan élő. Minden olyan más… és mégis ugyanaz. Hogy lehet, hogy ezt eddig nem láttam?

 

Nem én vagyok a világ közepe, és sokkal több van bennem, körülöttem, mindenütt, mint amit gondoltam. Úgy érzem, hogy van valami erő, ami mindig továbblendít, mintha magamból kilépve élném meg a pillanatokat. Nem minden rólam szól. Nem is rólad. Nem is rólunk. Sokkal, de sokkal több van odakint, mint amit látunk. Amit hallunk. Amit érzünk. Több kell, hogy legyen annál, minthogy felkelsz az ágyból és pötyögsz a telefonodon. Kizárunk mindent, mintha így elfuthatnánk a jelen elől. Pedig csak az időt -veszítjük el vele, és letapasztott szemmel megfosztjuk magunkat a tapasztalástól. Miért futunk el? Mitől félünk? Miért érezzük azt, hogy nem tartozunk sehová? Itt az egész világ, ami átölel, ha hagyjuk. Ha hagyom. Ha megengedem, hogy hagyjam…

Sosem vagy egyedül.

Sosincs semmi megírva papíron.

Ahhoz, hogy szeresd magad, öleld át a világot. Lépj túl magadon, légy a szeretet, az elfogadás, a könyörület, a béke. Te vagy a világ, és a világ ott él benned. Sosem vagy egyedül.

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük