Ti írtátok

Adri története

Hát nem is tudom, hol kezdjem. Először is, nagyon nehéz ezzel a betegséggel együtt élni. Megnehezíti az ember mindennapjait, ahogy az enyémet is.

2017-ben úgy döntöttem, hogy le szeretnék fogyni, mert jött egy olyan érzés, hogy én nem vagyok megelégedve önmagammal, az alkatommal, adottságaimmal, hiába mondták sokan, hogy csinos vagyok, nem hittem nekik. Úgyhogy el is kezdtem a fogyókúrát, amihez már bánom, hogy nem kértem ki szakember véleményét. Drasztikusan csináltam. Az elején még “úgymond” megettem, amit kívántam és amikor, de kezdtem elhagyni a cukros lisztes olajos dolgokat. Nem ettem édességet, nem ittam cukros üdítőt. Később már azt vettem észre, hogy egy nap csak puffasztott rizset, joghurtot vagy kekszet ettem. De közben voltak olyan napok, amikor megettem még a fagyit, a gyros tálat, tehát amit még úgy kívántam. Aztán már egy idő után ez is elmúlt. Nagyon boldog voltam, hogy sikerült fogynom, és kb 7 hónap alatt sikerült leadnom 10 kg-t. Ünnepekkor nagyon sokat szenvedtem, hogy nem ehetek a finom sütikből és ételekből, de erőt vettem magamon és úgy voltam vele, hogy a fogyókúra miatt muszáj. Tovább folytattam a fogyókúrát és még a célsúlyomnál is kövérnek éreztem magam. Nagyon sokan mondták, hogy sokat fogytam, de nem értik, hogy miért, pedig jól néztem ki.

Aztán 2018 márciusától nagyon gyorsan kezdett lecsökkeni a súlyom, ami miatt kicsit kétségbe estem, de pár nap után már nem nagyon érdekelt. Elérkezett a vizsgám a suliban, és a tanárom is észrevette, hogy valami nincs rendben, érdeklődött is, hogy hogy vagyok, hogy érzem magam, eszek-e rendesen. De persze én mindenre azt válaszoltam, amit hallani szeretett volna. A vizsganapomon, mikor letudtam a vizsgát, az osztályfőnököm félrehívott beszélgetni. Elmondta, hogy mit lát, és hogy segíteni szeretne, mert ez így nincs rendjén. Volt a kórházban egy ismerőse, és mondta, hogy ha beszél vele, elmennék-e egy vizsgálatra, hogy megnézzük, mi a gond. Én jól éreztem magam, és azt mondtam neki, hogy rendben, menjünk, úgyis minden rendben lesz. A vizsga után el is kísért a kórházba, kis idő várakozás után bekerültem az egyik vizsgálóba, itt már kezdtem félni kicsit. Vizsgálat közben hallottam minden beszélgetést. És mikor meghallottam, hogy anorexiás vagyok, kicsit megijedtem. A tanárom próbált anyáskodni felettem, ami nem esett jól. Mondta az orvosnak, hogy próbálja meg elintézni, hogy befektessenek, ennek én nem nagyon örültem, mert ne ő döntse már el.

A vizsgálat után felhívtam anyukámat, és elmondtam neki, hogy mit akarnak velem és szeretném, ha azonnal bejönne. Az orvos elküldött hasi ultrahangra, de ott mindent rendben találtak, majd infúziót kaptam, amíg vártam a szüleimre. Infúzió után felküldtek a felnőtt pszichiátriára, egy fiatal férfi orvos fogadott. Behívott a vizsgálóba, és különféle kérdéseket tett fel. Majd megkérdezte, hogy vállalom-e a kezelést, amire és igent mondtam, majd elvezettek egy 2 fős szobába, ahol senki nem feküdt, és örültem, hogy egyedül leszek. Majd később csatlakozott hozzám egy lány is, aki elég furcsa volt, és olyanokat hallottam róla, hogy közveszélyes… nem is kell mondanom, eléggé be voltam parázva tőle. Kipakoltam a holmim és elköszöntem anyáéktól. Mivel már este 8 körül volt az idő, az orvosom hozott 2 fajta gyógyszert, amit előtte kellett bevennem. Sosem aludtam végig az éjszakát, de most először igen. Másnap reggel is kipihenten ébredtem, amikor jöttek ébreszteni és a reggeli rutin vizsgálatokat megcsinálni, ami súlymérés és vérnyomásmérés volt, és ez minden reggel így volt. Összesen 2 hetet töltöttem bent, ez alatt pszichológussal is beszélgetnem kellett. A kórházban számomra is csodálatos és meglepő dolog volt, hogy amit elém tettek, megettem mindent. Azt nem is mondtam, férfi pszichiátrián feküdtem, és egész jól kijöttem mindenkivel, ápolókkal és betegekkel egyaránt. Pár nap elteltével megkérdeztem az orvosom, hogy meddig akarnak bent tartani, és az volt a válasza, hogy amíg fel nem szedek pár kg-t.

Hát nem kell mondanom, hiába ettem meg mindent, az ottani mérleg szerint a súlyom semmit sem változott, és kiderült az is, hogy az esti gyógyszer is csak nyugtató volt, amitől folyamatosan aludtam volna. Az első hét az még jó volt, de a második héten már nagyon nem bírtam bent, rossz volt, ki akartam kerülni onnan. Sírva hívtam fel anyát, hogy haza akarok menni. Próbáltam beszélni az orvosommal, hogy hadd menjek haza, mindent ígértem neki, csak hogy haza engedjen, de annyit mondott, hogy ő nem ajánlja és még maradjak bent kis ideig. Én ezt nem tudtam elfogadni, a szobámban sírógörcs jött rám, és alig bírtam lenyugodni. Miután sikerült, elkértem az osztályvezető főorvos számát, majd mikor a szüleim bejöttek látogatni, mondtam anyának, hogy hívja fel és beszéljen vagy vele, vagy az orvosommal, hogy hazamehessek. Pár nap után anya felhívta az orvosomat és beszélt vele, de neki is csak azt mondta, hogy nem javasolja, hogy hazamenjek, majd anya személyesen is felkereste és beszélgettek. Anya azt mondta neki, hogy ő saját felelősségére hazahoz, amire az orvosom már nem tudott mit mondani, és annyit mondott, hogy rendben, legyen. Majd anyukám megkérdezte tőle, hogy miért nem adtak valami tápszert vagy valamit, amitől nőhetett volna a súlyom, amire az volt a válasz, hogy adjunk? Hát nem olyankor kellett volna, mikor már haza megyek. Elérkezett a nap, mikor már végre hazamehettem, reggel már nagyon izgultam 5 percre nem bírtam leülni, és azt vártam, mikor jönnek értem.

Pakolás közben anya beállított és indultunk haza. Nagyon furcsa érzés volt. A szüleimet sajnálom, sajnáltam nagyon a sok szenvedés miatt. Otthon megígértem, hogy minden úgy lesz, ahogy ők szeretnék. Hát ezt nem igazán tartottam be, meg én úgy döntöttem, hogy egészséges ételekkel akarok hízni, amit a szüleim nem tudtak elfogadni, mert ők ezzel úgy voltak, hogy ami egészséges az fogyókúrás is. Nagyon sokat veszekedtünk és szenvedtek ők is és én is. A család majdnem tönkrement miattam. Sokszor volt bennem az, hogy bárcsak ne lennék, vagy hogy elmegyek itthonról mindenhová, csak el innen, hogy ne tegyem tönkre még jobban a családot. A pszichológushoz minden héten be kellett járnom, aminek nem sok értelme volt, nem segített semmit, anyukámmal sokkal többre jutottam, pedig ő nem volt pszichológus. Az itthonlét alatt kb. 1000 kcal étrendem volt, amit én raktam össze magamnak. Tudom ez nagyon kevés, nem is mindig tartottam az 1000-et, és mondanom sem kell hogy az ünnepek is kész kínzások voltak a sok finom étel, sütemény, amitől megfosztottam magam…

Nagyon boldogtalan voltam. Eltaszítottam mindenkit magamtól. Volt egy párom, akivel 6 éve voltam együtt, ő jóban-rosszban mellettem volt és támogatott, amit én nem viszonoztam, és az ED miatt elhidegültem tőle, aminek nem lett jó vége, szakítottunk. Most már nagyon bánom, mert vele boldog voltam, és ha jobban odafigyelek rá és nem hagyom, hogy az ED eluralkodjon felettem, és több időt hagyok és nyugodtabb vagyok, talán még most is együtt élnénk boldogan. Tavaly karácsonykor ültünk az asztalnál, ami meg volt terítve minden finomsággal, süteménnyel, és én akkor ott eldöntöttem, hogy nem érdekel az ED, meg akarok gyógyulni, és igenis ez a mai nap a változás napja, és nem érdekel mit és mennyit, de enni fogok. Mamám hozta az ebédet, mindenki leült az asztalhoz és szedni kezdtek, rám került a sor és én is szedtem egy adagot, amit meg is ettem, majd még előttem volt a tál és szedtem még amennyi jól esett. Majd jöttek a sütemények, amiből hát elég szép adagot megettem, egyszerűen nem bírtam leállni, hogy ne egyek. Olyan finom volt, minden mamát meg is kértem, hogy csomagoljon nekem otthonra. Hazaérve anya kérdezte, ki éhes, mindenki evett valamit, így én is megkívántam és leültem enni. Nagyon jól esett. Semmi bűntudatom nem volt. Majd másnap ugyanúgy ettem, amit kívántam. Azóta amit kívánok, megeszek és híztam is pár kg-t. Annyi a gondom, hogy amikor sütemény van, egyszerűen nem bírok leállni és addig eszem míg rosszul nem érzem magam, olyankor a bűntudat nagy.

Nagyon félek a hízástól. Félek, hogy több kg-t szedet fel, mint amit leadtam. Az Ed miatt a hajam is nagyon hullott, ami miatt le kellett rövidre vágni, és a fejem közepén kopaszodni kezdtem, ami elég látványos volt. Nagyon szégyelltem. Ahogy elkezdtem jól enni úgymond rendesen elkezdett dúsulni, aminek nagyon örültem, és azon voltam, hogy helyrehozzam. Vitamint és halolajat kezdtem el szedni és paruzánnal kezdtem mosni, ami nekem nagyon bevált. Boldog még mindig nem vagyok, és talán már nem is leszek soha. A szüleimmel nagyon jó lett a kapcsolatom, de a tesómékkal a kórház óta valami elromlott, nem beszélünk csak nagyon ritkán, pedig egy házban élünk. Az biztos, ha a család nincs mellettem, én már nem lennék.

Adri

Ha tetszett a poszt, kövess és oszd meg másokkal is!
error

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial