Ti írtátok

Anna

Annával* nagyjából öt, talán hat éve találkoztam. Már nem emlékszem pontosan. Még a vonásaira sem. És hiába is kérdeznél másokat, akik az ismeretségi körödben összefuthattak vele, mert biztos vagyok benne, hogy mindenkinek más arcát mutatja.

Hiszed vagy sem, Annában nincs semmi hiúság. Pontosan tisztában van vele, hogy néz ki, és cseppet sem találja magát vonzónak. De igazából nem is a külcsíny a lényeg számára, hanem az irányítás. És hogy ezt elérje, semmitől sem riad vissza. Bár a felszínen a legközelebbi bizalmasodnak tűnik, észre sem veszed, milyen beteges, ahogy manipulál. Ami nem csoda, hisz Annához akkor is fordulhatsz, amikor úgy érzed, darabokra hullik körülötted az életed.

Annának van egy nagyon kegyes tulajdonsága: nem válogat. Legyen szó korról, nemről, testsúlyról, anyagi helyzetről vagy szexuális indentitásról, a diszkrimináció egy nem létező fogalom számára. Velem is csak ezért állt szóba, hisz sosem tartoztam a sztereotípiával összhangban levő demográfiai csoportba.

Ennek ellenére teljesen belehabarodtam. Eleinte csak hébe-hóba találkozgatunk, akkor, amikor valami bánt, és úgy éreztem, rajta kívül senki nincs, aki meghallgatna. Viszonyt folytatunk, egyelőre csak alkalmit.

Később már rendszereset. Na nem, mintha törődne velem. Épp ellenkezőleg. Egy alkalmat sem szalaszt el, hogy biztosítson róla, értéktelen vagyok. Hogy bűntudatot és szégyent kell éreznem. De ha elég hosszú ideje ismételgetnek rólad valamit, pontosan az lesz az, amit másoktól is hallani akarsz.

Teljesen kifordultam magamból. Már nem számolom, hányszor költöztem az utóbbi években, csakhogy eltitkoljam a kapcsolatunkat. Már azt sem tudom, valójában előle menekülök, vagy azért, hogy a közelében maradhassak.

Belefáradtam. Lesoványodtam. Egyedül ülök a kemény padlón a lakásomban. Annyi erőm sincs, hogy felálljak, vagy ellökjem a hátam a faltól. Pedig jobban tenném, mert ha túl sokáig maradok így, megint ki fog sebesedni a bőröm a csigolyáim meg a farokcsontom felett. Megint ki fog vérezni.

Úgy rémlik, mintha rezgett volna a telefonom. Valamikor a héten. Ebben persze nincs semmi különös. Már, hogy hetente legfeljebb egyszer jelez. Idővel mindenki belefárad körülötted, hogy sosem hívod vissza, vagy napokig ki vagy kapcsolva.

Valamelyest erőre kapok. Ami csak arra jó, hogy ismét futásnak eredjek. Általában az erdőben, hajnalban. Éhgyomorra, Anna üvöltését hallgatva, ha épp nem hajtom magam félholtra. Csak félholtra, mert bár alkalmanként, amikor rosszul leszek, bevillan, hogy ha még egy pár lépéssel tovább feszíteném a húrt, épp csak szívrohamig, biztosan elpattanna. És azzal minden megoldódna. Anna onnantól kezdve süket fülekre találna. Hisz az erdőben elég sok időbe telne, míg valaki rám talál.

Megkeseredtem. Arrogáns vagyok. És intoleráns. Szégyellem és bűntudatom van. Nem tudok tiszta fejjel gondolkodni. Nem tudok gondolkodni. Mondanom sem kell, ki maradt egyedüliként az életemben, aki meghallgatna.

Már nem kispályázik, nyílt lapokkal játszik. Eluralkodik rajtam. Rosszabb napjain még a munkámra sem hagy koncentrálni. Szerencsés vagyok, hogy azért is megfizetnek, hogy nyolc teljes órát a délutáni viszontlátás miatti görcsös transzba esve töltsek.

Szerencsés vagyok, mert ismét elköltözök. Ezúttal egy családi házba, ahol nekem is alig jut hely, nemhogy Annának. Szerencsés vagyok, mert szem előtt vagyok. Megint normális vagyok. Ránézésre. Hisz visszaszedtem a tizenkét kilót, ami fél éve még a kiálló csontjaim eltakarásához hiányzott.

Szerencsétlen vagyok, mert ismét elköltözök. Nem vagyok normális… Megint egyedül lakom. Már nem kell annyit ennem, legalábbis ezzel győzködöm magam. Így legalább megint tudok aludni. Mi több, álmodni.

Alig néhány nap telik el azóta, hogy megint kényszeres edzésbe kezdtem, amikor álmomban odalép hozzám az egyik karakter. Néha sajnálom azokat az embereket, akikkel az álmaik kétértelmű módon kommunikálnak. Az enyémeknek általában nincs különösebb elemzésre szoruló szimbolikája:

“Ugye tudod, hogy még mindig anorexiás vagy?”

 

 

 

* Az angolban az anorexiások a betegségüket megszemélyesítve  úgy hívják: Ana. Közeli barátnője Mia, avagy a bulimia.

Salterego (One more time without feeling Book 1) by [Lovas, Sandor]

 

 

Lovas Sándor írása

lovassandor20@gmail.com

Beszéljünk róla! ~ youtube csatorna

Sanyi verses kötetét angolul itt találod meg amazonon

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük