személyes írások

Két és fél év

A gyógyulás megérte az időt. Megérte az energiám. Megérte a plusz kilókat. Megérte a sok megevett kalóriát. A fetrengéssel töltött órákat. A tömény csokitortákat. Mert ez mind hozzásegített ahhoz, hogy most itt legyek.

 


 

2018.04.

Két és fél éve csinálom.

Két és fél.

Bár időnként lejtős szakaszokkal. Ember vagyok. És én is hibázom. Vannak napok, amikor nem vagyok valami erős, nem vagyok sem bölcs, sem határozott, és a legkevésbé sem vagyok kiegyensúlyozott.

Hálás vagyok mindenért, ami az elmúlt években történt velem. Annyi mindenből helyrejöttem, annyi sebtapaszt rántottam le a testemről, lelkemről, rólam, ami ugyan fájdalmas volt, de egyre szebben gyógyult, míg már alig észrevehető bennem. Meg kellett tennem. Boldog vagyok, hogy megtettem. Ha csupán arra gondolok, hogy mi mindenben fejlődtem a gyógyulásom által, önkéntelenül is mosolyra húzódik a szívem. Sikerült! Felálltam! Híztam, zabáltam, sírtam, de elmúlt, és most itt vagyok. Amiről írok, az igaz. Működött. Nekem is működött, bár bevallom, időnként én is kételkedtem a szavaimban. A gyógyulás megéri! A hízás megéri. A sok sírás, félelem ellenére cselekvés, a sok alvás és pihenés, a hiszti s majd a nyugalom megéri. Mind megérte. Mert itt vagyok. És az életemnek lett végre értelme.

mostanság

Hihetetlen a világ, hogy mindig azt látod, amit látsz. Napról napra, percről percre édesebb vagy keserűbb, mintha szemüvegtől függő filtert húznál a történtekre. Elgondolkodtál már azon valaha, hogy miért látja mindannyiunk máshogy ugyanazt a kis szegletét az egésznek? Mintha mind más szemüvegen át néznénk. Ami nekem éles, neked tán homályos, míg ami nekem homályos, neked tán éles. De ez tök szuper. Legalább a több szem tényleg többet lát és nem csak ugyanazt a lemezt újra és újra, megunhatóan. Együtt erősebbek vagyunk. Együtt bölcsebbek. Te bölcsebb vagy, mint voltál? Vagy ugyanabban a ketrecben lépdelsz? Mit látsz, mikor magadhoz szólsz? Mit látsz, mikor a lelkedbe térdelsz?

Olyan törékeny voltam. Kislányként azt hittem, a világ úgy működik, ahogy látom. A sérült szemeimmel. De nem láttam. Én vak voltam. A világ meg túl nagy. Elvesztem az óriások labirintusában, és rettegtem, hogy sosem találok ki onnan. Sok tüskés fal közé zárva, dermesztő köd mindenütt köröttem. Bárcsak ne féltem volna ennyire. Legfőképp magamtól. Féltem a tükörtől. Féltem a tányértól. A ruháktól. A boltoktól, akik emlékeztettek arra, hogy változtam. Féltem a családomtól, akik előtt szégyelltem, hogy még mindig ugyanazzal küzdök. Szégyelltem az érzéseimet, mert haragudtam rájuk. Szégyelltem, hogy a testem nem olyan, mint volt, mert féltem, hogy valaki megszólja, és nem leszek elég erős, hogy eltűrjem. Szégyelltem, hogy még mindig szégyellem mindezt, mert úgy éreztem, hogy nekem már nem itt kéne tartanom. Menekülni akartam. El otthonról, el az emlékektől, el abból az istenverte házból, ahol minden ezekre emlékeztet. El is költöztem. Ha a ruhásszekrényre néztem is megdermedt az állam, s bár mindent megpróbáltam, az emlékek elsodortak, s hiába léptem kettőt előre, eggyel hátrahúztak. Vissza. Hozzá. Ahhoz, aki korábban voltam, s aki soha többé nem szeretnék lenni.

2014

2018.08.
2018.07.

Már tudom, hogy nem vagyok Senki. Én is valaki vagyok. Vannak céljaim. Életcélok. Nem pedig súly-célok, amiket hobbiból kitalálok, hogy aztán csalódjak magamban vagy azt gondoljam, a testem már megint nem elég jó. Az életemnek van értelme. A létezésem nem csupán létezés. Létezek ÉS élek! Élek, és ez izgalmas! Nem úgy izgalmas, mint a koplalás volt vagy a szívinfarktus, amit minden alkalommal az idegen ételek kalóriatartalma miatt kaptam, hanem izgalmas, mert valaminek a részese lehetek. Megoszthatom az időm, jókedvem, ötleteim másokkal, és adhatok valamit a szívemből – nem csak sebeket és bántást, mint amikor sötétségbe burkoltam a testem, s azért tepertem, hogy azt a testet megtartsam. Nem. Én már nem az a lány vagyok. Ennél többet adhatok.

Két és fél év.

Nevetnem kell.

NEVETEK!! Tudod ez milyen nagy szó??

Én tudom. És anya is.

Becsüld meg a napokat, kérlek, amik idáig juttatnak! A hála, amit akkor érzel majd, mikor visszanézel a kemény pillanatokra, melyeken idáig keresztül kellett evezned, mindent felülmúló erővel békésen izzik majd benned. Nem lobog, csupán lágyan izzik, és boldoggá tesz, hogy megcsináltad. Utólag hihetetlen lesz, hogy mit tettél magaddal. Utólag látod majd, hogy mennyire nem voltál jól. A szemedről eltűnik a köd, s mindent tisztán látsz, amit korábban még más szemüvegen keresztül néztél. És ez így van jól. Idővel a szemüveg is változik, nem csak a hordozója. A szemüveg a te lelkivilágod, mely meghatározza, hogy milyen lencsét öltesz magadra. Bárcsak mindenkinek kéznél lenne a rózsaszín keret. Vagy csak narancssárga! De semmiképp se fekete. A fekete kiszív minden jóságot belőled. Az öröm a részletekben rejlik, az apró cseppekben, melyeket korábban sosem vettél észre, mert épp oly homályosak voltak, mint a jövőd. A szemüveg a tiéd. A te kezedben van. Ha szeretnéd, felveheted. Ha akarod, elrejtheted… Kicsesznél magaddal? Csak cserélj dioptriát…

Megéri küzdeni! Hihetetlen, hogy egykor nem is hittem, hogy felállhatok. Nem hittem benne, hogy a gyógyulás nekem is sikerülhet. Sokáig nem is akartam. Mert nem hittem, hogy megéri az erőfeszítést, a kényelmetlenséget, a kellemetlen szorongást, ami a gyógyulással járt. Ó te naiv, butus Kata! Milyen jó, hogy nem adtad fel, látod? Most milyen klassz, hogy túl vagy rajta! Milyen klassz, hogy JÓL VAGY!!! Mennyivel sziporkázóbb minden kis napfoszlány! Megérte az időt. Megérte az energiám. Megérte a plusz kilókat. Megérte a sok megevett kalóriát. A fetrengéssel töltött órákat. A tömény csokitortákat. Mert ez mind hozzásegített ahhoz, hogy most itt legyek. Hogy szabad legyek! S az életem új irányba haladjon. A régit már úgyis szörnyen untam.

Kedves harcos, ki ezt olvasod, szeretném, hogy tudd, a gyógyulás nem is olyan ijesztő, mint amilyennek az első kerettel látod. Ahogy haladsz előre, az élet egyre színesebbé válik, és visszanyeri gazdagságát, ami oly sokáig eltűnt szem elől. Megéri folytatnod, kiállnod magadért, és azt tenni, amit tenned kell. A sok befektetett energia végül mindig megtérül.

Maradj erős xx

Te is képes vagy rá.

 

Ha tetszett a poszt, kövess és oszd meg másokkal is!
error

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial