személyes írások

„ALL IN” – az orthorexia csapdája

Az orthorexia meggátolt abban, hogy jobban legyek.

Az én gyógyulásom sem lineáris. És szeretnék ismét többet megosztani veletek.

Titkoltam. Féltem attól, hogy zabazombinak tartanak majd. Hogy mit fognak gondolni. Hogy azt mondják, ez nem jó. Hogy ez nem normális. És hiába tudtam, hogy ez butaság, és hogy nekem ennem kell, mert nagyon sok bepótolni valóm van és ezt normális adaggal, feldolgozatlan kajákkal nem tudom helyrehozni, nem tettem.

 

 

„ALL IN” – byebye orthorexia

Az anorexiából könnyebb volt felállni, mint az orthorexiából. Amikor elkezdesz gyógyulni, valószínűleg azért teszed, mert egészséges akarsz lenni. Ezért úgy érzed, hogy az evésben is egészségesre kéne törekedned. De ez egy csapda. HATALMAS csapda! És én beleesetem.

Azt hittem, hogy legyőztem az orthorexiát. Bárcsak úgy lett volna. Átmenetileg mindig tartottam a “bármit ehetek” szlogent, de aztán visszasüllyedtem az “egészségesen” eszek szakadékba. És ettől mindig ugyanoda lyukadtam ki. Újra és újra és újra és újra.

És ez szörnyen fárasztó!

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért mindig csak akkor tapasztaltam „falásrohamot”, vagyis akkor ettem rengeteget (a falásroham nem feltétlenül falásroham, én nem tekintem már annak egyik étkezésem sem, ha tudatosan eszek, márpedig lélekjelenléttel eszek, szóval az nem falásroham), amikor vagy nem voltam otthon, vagy nem volt otthon senki? Amikor családi ebéd volt, miért nem ettem többet? Amikor másokkal együtt ettem, akkor miért nem ettem annyit? Amikor elköltöztem otthonról lassan három hónapja, eleinte óvatosan kezeltem az evést. Kíváncsian vártam, hogy most mi fog történni, ha nem otthon leszek és nekem kell megoldanom, hogy mit eszek. Vajon milyen ételt fogok venni? Mit akarok majd enni? Eleget eszek majd? Vagy épp hogy zabálni fogok? Nem tudtam, mire számítsak, csak azt, hogy valószínűleg kihívás lesz.

Korábban valahányszor elkerültem otthonról, visszaestem az anorexiába. Az orthorexia pedig örökké elkísért. Mivel most már elég erősnek éreztem magam, így tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni, de biztosra vettem, hogy lesznek kilengések. Ha még továbbra is ugyanúgy címkézném az étkezéseimet, hogy „túl sok”, „falásroham”, „zabálás”, „koplalás”, „undorítóan brutál sok”, akkor tuti, hogy az elmúlt hónapokban jó pár falásrohamot könyveltem volna el. Mivel azonban nem azonosítom egyik étkezésemet sem címkével, mindet csupán étkezésnek látom, ha kevesebbet eszek, ha többet, így számomra csak étkezések voltak. Szóval annak ellenére, hogy ugyanannyit eszek, mint a korábbi extrém éhség időszakokban, egyiket sem tekintem falásrohamnak. Éhesebb vagyok. És ez tök oké.

 

 

Miért most eszek többet, mikor nem otthon vagyok?

Alaposan elgondolkodtatott ez a kérdés. Miért csak most érzem magam szabadnak? Miért most merek enni olyan ételeket, amiktől korábban szorongtam? Miért nem borulok ki mégsem attól, ha mondjuk megeszek egy doboz fagylaltot, egy csomag túró rudit, fél kiló kenyeret vagy egy rúd kolbászt? Hová tűnt a szorongás? Hová tűnt a para? Otthon miért féltem ezektől?

Majd rájöttem.

A titok, hogy nem othon vagyok.

Az egyedülléttől korábban féltem. Mert ha egyedül voltam, hajlamos voltam vagy zabálni, vagy sérültre edzeni magam, miközben egész nap nem ettem. Ez a két variáció volt. Mióta azonban gyógyulásban vagyok, az egyedüllétet arra használtam, hogy legyőzzem az ételektől való félelmeimet. Amikor egyedül voltam, akkor történtek a legmarkánsabb pillanatok a gyógyulásomban, amikor szembementem a szorongással és ettem, amitől tartottam. Akkor nem látta senki, így nem tudtam „hibázni”. Nem volt ott a plusz teher, hogy másvalaki ítélkezik a cselekedeteim felett. Amikor otthon sokat ettem, láttam a megdöbbenést az arcokon. Hallgattam a többiek intelmeit. Bűntudatom volt, hogy az étel milyen drága, s hogy megint mennyit ettem.

 

 

Nem tettem, mert mindenki előtt kellettt volna ennem

Amikor otthon rám jött az extrém éhség, akkor ki kellett mennem a konyhába, és mindenki látta, hogy mit veszek elő, s mit csinálok. Sokszor azért nem ettem többet, habár minden porcikámban kívántam még még még ételt, szinte éreztem, ahogy könyörögnek a sejtjeim, hogy egyek még, de nem tettem, mert mindenki előtt kellett volna ennem vagy összeszednem magamnak az ételt. Emiatt sokszor nem követtem az éhségemet. A súlyom így is nőtt, hát úgyis minden rendben van – gondoltam. De ez nem ilyen egyszerű.

Az a sok szorongással teli pillanat, hogy egyek-e még vagy sem, a szégyen, hogy még mindig éhes vagyok, akár éjszaka, amikor rengetegszer virrasztottam az éhségtől, mert nem akartam anyáékat felkelteni azzal, hogy eszek, vagy nem akartam, hogy bárki hallja, hogy matatok a konyhában hajnali háromkor, meggátolt abban, hogy valóban megadjam a testemnek, amire szükségem volt. A családom előtt is szégyelltem, hogy éhes vagyok, akik pedig a leginkább vágytak arra, hogy meggyógyuljak. Titkoltam. Féltem attól, hogy zabazombinak tartanak majd. Hogy mit fognak gondolni. Hogy azt mondják, ez nem jó. Hogy ez nem normális. És hiába tudtam, hogy ez butaság, és hogy nekem ennem kell, mert nagyon sok bepótolni valóm van és ezt normális adaggal, feldolgozatlan kajákkal nem tudom helyrehozni, nem tettem. Én, aki arról írtam a honlapon, hogy egyél, amennyit akarsz és kövesd az étvágyadat, mert TUDOM, hogy ez a csodaszer, én sem tudtam megtenni. Mert féltem.

És most itt vagyok, harmadik hónapja egyedül, és most kezdtem el igazán gyógyulni. Most eszek mindenfélét, amit eddig nem mertem vagy nem volt otthon és nem mertem kérni, de most, hogy én veszem az ételt és az én kezemben van 100%-osan a döntés, hogy mit eszek és mit nem, most jön ki rajtam a két és fél évnyi elnyomott vágy, hogy többet egyek, és MÁST egyek. A súlyom magas, és emiatt is értek már óva intések, hogy elég már a hízás, jó a súlyom így stbstbstb, de úgy érzem, nem érdekel. Nem ez számít. Talán másoknak túlzás, ahogy eszek, de én érzem, hogy erre van szükségem. Eddig is erre lett volna, csak eddig nem voltam elég erős, hogy megtegyem.

 

 

Ettől még az eddigi nem vész kárba

Ez persze nem jelenti azt, hogy a korábbi évek munkája semmi nem ér. Eddig is szinte mindig összességében eleget ettem, átestem már több extrém éhséges időszakon, 2000 alá soha nem mentem, átlagban 2400-3000 között ettem a menzeszem visszatérte után is, és az első évben a fizikai és érzelmi gyógyulásom volt a középpontban.

A korábbi években elértem, hogy a súlyom stagnáljon, az emésztésem erősödjön és rengeteg érzelmi pakkot kibogarásztam önmagamban. De úgy érzem, most értem meg arra a szintre, hogy mentálisan teljesen újraprogramozzam a fejemet. Ezen az újraprogramozáson múlik minden. Ehhez pedig arra van szükségem, hogy megtapasztaljam újra és újra, hogy bármit ehetek, amit csak szeretnék. Nem csak időszakosan, nem csak hónapokig, nem csak addig, amíg híznom kellett, hanem bármikor + minden nap. Mert eddig hiába mondogattam ezt magamnak, hiába hittem, hogy „bármit” eszek, a vegánság, az egészségesre törekvés, vagyis az orthorexia, majd az emésztésem gyógyítása meggátolt abban, hogy ezt valóban megtegyem. Mindig volt valami kritérium, aminek az ételem meg kellett hogy feleljen. És ez most tört a felszínre, most, hogy elköltöztem és magamra vagyok utalva.

Bármit megadtam volna, hogy újra egészséges legyek, és ezért az orthorexiába menekültem, és mindenáron egészséges ételeken akartam felépülni. Ez olyan, mintha futással akarnád meggyógyítani a törött lábadat. Esélytelen. Egészséges ételekkel, a biztonságos kajáiddal nem tudod legyőzni az egészségtelen ételektől való félelmeidet. Alapból, mi az egészséges? Nekem most sokkal egészségesebb megenni egy adag csokis fagyit, mint egy adag zabkását. Amúgy is a zabkásától már herótom van!

 

Becsaptam magam!

Mindig törekedtem és most is törekszem arra, hogy hiteles legyek, a saját szavaimat én is tökéletesen megtartsam és megéljem a saját tapasztalataimban. Másképp nem bírnék tükörbe nézni. Amikor nyáron rádöbbentem, hogy becsaptam magam, és rájöttem, hogy nem vagyok olyan gyógyult, mint amilyennek tartottam magam, teljesen összeomlottam. Miután lediplomáztam, minden erőmet abba fektettem, hogy mentálisan helyrerázzam magam. Elkezdtem foglalkozni újból a táplálkozásommal. Visszavezettem ismét ételeket, amiktől korábban rosszul voltam. Felszínre hoztam olyan témákat, amikkel nem akartam szembenézni. Találkoztam régi barátokkal, akikkel előtte megszakítottam a kapcsolatot. Majd lesérültem… Otthon voltam egy hónapot a megrándult bokámmal és egész nap csak feküdni tudtam, nem mehettem sehová.

Alaposan volt időm átgondolni az életem, s hogy merre menjek tovább. Az egyik tesóm családja arra biztatott, hogy vágjak bele a tanácsadásba, és máris kezdjem el a teljes munkaidős blogommal való foglalkozást, én viszont tudtam, hogy ennek még nincs itt az ideje, még nem vagyok kész rá. Amíg magam nem vagyok szabad és gyógyult, addig nem fogok másoknak tanácsokat osztogatni. Meg amúgy is, ki vagyok én, hogy ezt tegyem? Viszont mivel otthon voltam és csak ülni tudtam, hát elkezdtem írni a könyvemet. Jót tett. Segített átpakolni a fejemben a gondolattöredékeket, és rájönni, hogy mire van szükségem. Így – és ezért – döntöttem el, hogy ideje elköltöznöm, és amint újra tudtam járni, felköltöztem Budapestre. Éreztem, hogy most kell megtennem, és hogy nagyon szükségem van erre! Azt hiszem, remekül döntöttem.

 

Nem félek megenni már semmit. Minden ételben az életerőt és szabadságot látom. Az étel csak étel. Képes vagyok el is feledkezni róla.

 

Extrém éhség – magasabb súlynál

Érdekes megtapasztalni, hogy az extrém éhség (nevezd, aminek akarod) időszakos, számos tényezőtől függ és nem csak alacsony súlynál tapasztalhatod. Az én súlyom már régóta nem alacsony. Sőt, magasabb, mint egész életemben bármikor. És mégis, napi 4-5ezer kalóriányi étel is lecsúszik, ha úgy érzem, szükségem van rá. Márpedig sokszor érzem, hogy ez alatt nem lakom jól. A legmeglepőbb, hogy utána egy kiadós alvás következik, képes vagyok még most is 12-14 órákat aludni, mint a gyógyulás közepén, és reggel korgó gyomorral ébredek fel.

Az emésztésem az étel hatására rendszerint felpörög, és meg sem kottyan neki ennyi étel. Az alakomban nem tapasztalok nagy változást, bár most is vizet tart vissza a szervezetem, ebben biztos vagyok. Időnként éhesebbnek érzem magam, máskor kevésbé. Nem számolok kalóriákat, csak eszem, amikor, amennyit s amit akarok, és leszarom, hogy hány óra van és mit ettem korábban. Van, amikor nem vagyok kimondottan éhes, és van, amikor csak egy finom salátára vágyom. Máskor pedig pogácsára vagy fagylaltra, totál kiszámíthatatlan. Úgy gondolom, hogy most táplálkozom valóban változatosan.

Nem félek megenni már semmit. Minden ételben az életerőt és szabadságot látom. Az étel csak étel. Képes vagyok el is feledkezni róla. Ha fizikailag megerőltető munkát végzek, gyakran kimerültnek érzem magam utána, s tudom, hogy pihennem kell és olyankor az étvágyam drasztikusan megnő. Szerintem ez normális. A kritikus időszakban tartok a gyógyulásban, amikor az agy még nem szokott hozzá teljesen a biztonsághoz, és ha bármivel tűkön táncolok, akkor azonnal éhezésnek fogja fel és aszerint cselekszik. Ezért van az, hogy ha bármit fenyegetésnek érzek az ételekben vagy akár csak megfordul a fejemben, hogy nem eszek másnap, akkor megnő az étvágyam és azonnal fellázad a testem. Mert az agy még most tanulja, hogy az éhínség véget ért. Erről is írok majd!

A bőröm akkor a legszebb, ha eszem szénhidrátot, fehérjét (többet mint korábban) és kellő mennyiségű zsiradékot is. Ha nem eszem elég fehérjét, nem lakom jól. Spontán tudok enni bárkivel bárhol bármikor, akár a munkahelyemen, ha megkínálnak. Bár a munkahelyemen sok furcsaságot tapasztaltam, ami tuti a korábbi évek kaja-paráinak és az anyagiakon való szorongás rovására írható. Nem könnyű felnőttként mindenre beosztani a pénzt, s változatosan enni, miközben nagyon spórolnod kell. De nem hagyom többé, hogy ez az anorexia pártjára állítson, mert attól nem fogom magam jobban érezni.

 

 

Pihenni jó, pihenni áldás

Azt is megtanultam az elmúlt hónapokban, hogy a mozgás nem csak edzés. A séta, a munka, a bevásárlás mind mozgásnak számít és mind kellően le tudja fárasztani az embert. Három hónapja összvissz egyszer edzettem. Néhányszor táncpartiztam a szobámban, amikor olyan kedvem volt vagy hallottam egy jó számot, valamint egyszer-kétszer jógáztam, mert jól esett a hátamnak.

 

Sebezhető voltam, és sebezhető állapotban veszélyes rendszeresen edzeni.

 

Olyan jó érzés csak pihenni. Ülni. Feküdni egy fárasztó nap után. És nem pedig kényszeríteni a testem, hogy mozogjak. A sok mozgáskényszer tavaly október óta eléggé visszatért, és azt gondoltam, hogy már rendszeresen menstruálok, a súlyom tök okés, szóval miért ne mozoghatnék? Meggyőztem magam, hogy azért mozgok, hogy erős legyek. És ez részben így is volt. De azért is mozogtam, hogy nagyobb legyen az izomtömegem, feszesebb legyen a bőröm és hogy kicsit formáljam az alakom. Újabb önámítás. A motiváció hamar összekeveredik a régi kényszeres edzéssel, és annak elég furcsa katyvasz a vége. Még a lépésszámolót is napi szinten figyeltem, ami nem lett volna, ha nem érzek kényszert arra, hogy sokat menjek… Szóval jobbnak látom most nem edzeni.

Az edzés túl van értékelve. Így is sokat mozgok, lépcsőzök (Budapest tele van lépcsőkkel), sétálok, és legtöbbször állómunkát végzek, szóval nem érzem úgy, hogy az edzés pluszban annyira szükséges lenne. Emlékszem, amint tudtam, hogy szabad mozognom a gyógyulásban, azonnal kaptam az ötleten, mert szörnyen hiányzott az edzés akkoriban. Hiányzott az érzés, hogy erős vagyok, hogy egyre többet bírok, s hiányzott az érzés, hogy feszülnek az izmaim. Meg tele voltam feszültséggel, amit muszáj volt levezetnem valahogy, különben úgy éreztem, megfojtok valakit (ha mást nem, a párnámat). De attól, hogy fizikailag már stabil állapotban voltam ahhoz, hogy elkezdjek edzeni, még mentálisan nem voltam hozzá elég stabil.

Sebezhető voltam, és sebezhető állapotban veszélyes rendszeresen edzeni. Igen, jót tett fizikailag, mert lefárasztott és amúgy meg egész nap otthon ültem, de mentálisan szerintem korai volt. Úgyhogy most lemondtam az edzésről, és csak akkor mozgok, ha valóban vágyom rá. Be kell vallanom, hogy jól esik ülni. Jól esik pihenni. Eddig is vágytam erre szerintem, csak közben vágytam az edzésre is, és így az edzés nyert.

Te titokban vágysz a pihenésre? Mert ha igen, akkor jobb, ha dobod az edzést. Sokan csak arra vágyunk gyógyulás alatt, hogy pihenhessünk, de félünk ezt megadni magunknak. Pedig pihenni olyan jó érzés! Ne félj tőle, a pihenés kell ahhoz, hogy erős legyél. Esküszöm, jól esik leülni egy teával és olvasni és nem csinálni semmi produktívat. Vagy talán a pihenés a legproduktívabb sokszor…

 

 

Tanulunk, fejlődünk, visszalépünk, előrelépünk, haladunk tovább

Szóval az elmúlt hónapokban sok változás történt az életemben, és bízom benne, hogy ez a gyors beszámolóm visszaadja, hogy mennyit fejlődtem, s hogy a gyógyulás nem egy beskatulyázható dolog, mert annyi minden változik folyamatosan. Tanulunk, fejlődünk, visszalépünk, előrelépünk, stagnálunk, majd rájövünk, hogy hoppá egy pár dolgot elbasztunk. Ez ilyen. Ettől nem érzem magam kevésbé hitelesnek, csupán még erősebbnek, mert még több tapasztalatom van. És az nagyon hasznos dolog. Az én gyógyulásom sem lineáris. És szeretnék ismét többet megosztani veletek.

Ha tetszett a poszt, kövess és oszd meg másokkal is!
error

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial