személyes írások

Kvázi-gyógyulás és vegánság

Egy népszerűtlen vélemény: a vegán életmódra váltás nem volt életem legjobb döntése.

A gyógyulás nem lineáris.

 


Kvázi-gyógyulásban voltam és nem is láttam

A kvázi-gyógyultság nem gyógyultság.

Sosem állítottam, hogy gyógyult vagyok. Kerültem a „meggyógyultam” kifejezést, mert tudtam, hogy hazugság lenne. Gyógyulásban vagyok. Már jó ideje. És bízom benne, hogy egyszer elérem a teljesen felépült szintet, amikor azt, amit teljes gyógyultságnak tartok, érezni fogom a saját tapasztalataimon. Ide-oda jojózni a gyógyulás és visszaesés között kimerítő, mind fizikailag mind pedig lelkileg. Annyiszor estem már vissza a jól bevált módszerekhez – akár anélkül, hogy felfogtam volna, mit teszek –, többé nem akarom, hogy ez megtörténjen. Belefáradtam.

Nem csupán annyira, mint tavaly, vagy amikor elkezdtem a blogomat, hanem nagyon nagyon nagyon belefáradtam. Elmondani nem tudom, mennyire unom már. Belefáradtam a félelembe, hogy valamit rosszul csinálok. Belefáradtam a szokásba, hogy ha kevesebbet eszek, az majd mindenre megoldás. Belefáradtam a tükörbe nézve azon aggódni, hogy mennyire puffadok, s hogy ez biztos attól van, amit ettem. Belefáradtam abba, hogy meg akarjak felelni mindenkinek, még most is, a gyógyulás alatt.

Nagyon kimerítő ingázni a javulás és hátramenetelek között. Kimerítő szembesülni azzal újra és újra, hogy elcsesztem. Ezért többé nem akarom hagyni, hogy ez megismétlődjön. Mert már tapasztalatból tudom, hogy ezzel mennyire megnehezítem a dolgomat. Már rég fizikailag rendben lehetnék! Ha elsőre kitartottam volna amellett, amit tennem kellett (volna): enni, pihenni, dolgozni a gondolataimon, és nem hagyni, hogy bármilyen módon megvonásokat/elvárásokat/mi-lenne-ha-taktikákat támasszak magammal szemben, akkor már rég előrébb lehetnék. Eddig is tudtam, de most már érzem is, hogy nem éri meg visszaesni és bizony tanulni kell a hibákból, különben újra és újra elköveted őket. Az pedig nagy pofon az élettől. Nagy pofon a testedtől. És mégsem tehetsz mást, minthogy felkelsz és mész tovább. Mert már tudod, hogy csak az segít.

 

 

A pofára esésekből tanulunk

Azért döntöttem úgy, hogy megírom ezt a bejegyzést, mert szeretném, hogy lássátok, nekem sem megy minden egyenesen. Időnként magába szippant az engem körülvevő világ, minden, amit látok, amit hallok, amit elültettek a fejemben még mikor gyerek voltam, és ezzel baromi nehéz szembemenni. A gyógyulás nem lineáris. Az én történetem sem az. Ettől mégsem érzem rosszul magam, hisz tudom, hogy a hibákból és pofára esésekből tanulunk.

Korábban írtam már arról, hogy miért veszélyes a kvázi-gyógyult állapot. A legérdekesebb benne, hogy azt gondolnád magadról, hogy te már rendben vagy, minden okés, a körülötted élők is megnyugodtak, mert a súlyod „oké”, a szokásaid nem tűnnek drasztikusan másnak, mint az átlag, és úgy tűnik, mintha minden rendben volna és nem küzdenél többé az evészavar gondolatokkal. Nagyon nehéz a cselekedeteid mögé nézni és belátni, hogy talán mégsem olyan napos minden, mint azt gondoltad.

 

 

Kvázi-gyógyult állapot (Mi az?)

Gyors ismétlés: Kvázi-gyógyult állapotnak tekintjük, amikor valaki sok mindenben fejlődött, a súlya az egészséges tartományban van, az evészavar szokások többsége megváltoztatásra került, de a gondolatok, a kompulzív tettekre késztetések (hogy kompenzáld a nagyobb evéseket nem evéssel vagy edzéssel, vagy csak a szerinted egészségtelen ételeket tiszta étkezésekkel) még jelen vannak, plusz a félelem akár a hízástól, akár az evéstől, akár az egészségtelen ételektől nem múlt el. Ez egy olyan patt helyzet, ahol gyógyultnak tűnsz, de marhára nem vagy az.

Mint amikor pl. az üveg távolról tisztának tűnik, de ha közelről nézed, hááát, sok karcolás, folt, csík van rajta, amit ideje lenne lekaparni, hogy valóban ragyogóan tiszta lehessen. Addig csak egy koszos üveg, ami egy távoli pillantásra jónak tűnik. Ahogy egy enyhén koszos, poros szoba sem tűnik első felületes ránézésre koszosnak. Ugyanez jellemző erre a kvázi-gyógyult állapotra. Nagyon veszélyes, mert gyakran visszaeséssel végződik, és mert ha megelégszel ennyivel, ezzel az állapottal, akkor nem fogsz teljesen felépülni FEJBEN a diétás világból. Fejbeli gyógyulás nélkül, anélkül, hogy átírnád a fejedben lévő káoszt, nem beszélhetünk gyógyulásról, hiába eszed azt, amit akarsz, hiába tűnsz egészségesnek, és hiába gondolod, hogy jól vagy. A gondolataid újraprogramozása nélkül nem vagy gyógyult és nem is leszel sosem. Pedig így leélni egy egész élet… ebben a szürke zónában… szar.

 

 

A vegán szürke zóna

És itt jön képbe az én történetem.

Az első másfél évben a gyógyulásom alatt vegánnak tartottam magam. Vegánként küzdöttem az állatok jólétéért, vegánként étkeztem, vegánként gondolkodtam, vegánként ügyeltem mindenre, hogy óvjam a környezetem, és vegánként tekintettem az állatokra. Ugyanígy vegánként megnéztem az összes címkét, nehogy állati eredetű összetevőkkel készült ételt vegyek. Ugyanígy vegánként nem ettem továbbra sem a családi ételekből, hisz azokat anya vagy a mama állati eredetű ételekkel főzte. Ugyanígy vegánként mondtam nemet továbbra is a régi kedvenc csokijaimra, mert azokban van tej. Ugyanígy vegánként nem lehetett velem vidéken beülni valahová pizzázni, sütizni vagy bármilyen normális kaját enni, mert vegán opció aligha akadt. Ugyanígy vegánként kerültem mindent, aminek nem tudtam az összetevőit, attól tartva, hogy talán tej-, tojás- vagy állati zsiradék is van benne.

Ugyanígy vegánként, ha étterembe mentünk, csak rizst ettem zöldséggel, mert az volt az egyetlen vegán opció. Ugyanígy vegánként, ha valahová utaztunk, vittem magammal a jól bevált növényi ételeimet, míg a többiek csak bedobtak egy ott vett tejfölös lángost, vettek egy gyrost vagy ették, amire épp lehetőségük volt.

Ugyanígy vegánként mondtam nemet számtalan ételre, amit szívesen megettem volna, de aztán eszembe jutottak az állatok. Ugyanígy vegánként voltak rémálmaim a szenvedő állatoktól, valahányszor megkívántam a joghurtot. Ugyanígy vegánként hallgattam a kérdéseket buliban a süti vagy chips felett, hogy „kérsz belőle?”, melyre következetesen nemet mondtam, mert tudtam, hogy tejtermék is van az alapanyagok között. Ugyanígy vegánként féltem az állati eredetű ételektől, és még ha akartam is enni pl. a túrógombócból, amire szörnyen vágytam fizikailag, úgy éreztem, hogy nem tehetem, mert az nem vegán. És ha olyat eszek, ami nem vegán, akkor én sem vagyok vegán. És ha én sem vagyok vegán, akkor senki vagyok. Mert a vegánság az identitásommá vált.

 

 

A vegánságom burokban tartott

Meggátolt a fejlődésben. Arra kényszerített, hogy magamra főzzek a továbbra is gyászosan íztelen és túlzottan egészséges ételeimet, és hogy következetesen nemet mondjak számos olyan lehetőségre, ami az evészavarom legyőzésében segített volna. Rendelni nem tudtam, mert nem volt körülöttem vegán opció. Főzhettem volna mást is vegánként, ez tény, de amikor épp evészavar-gyógyulásban vagy, magadra főzni az egyik legrosszabb döntés. Főleg ha még spórolnod is kell, és emiatt nem vehetsz puccos, háromszor drágább vegán feldolgozott ételeket. Kész rémálom a gyógyulásra nézve CSAK növényi ételeket enni. És nem is kifizetődő.

Emellett egy olyan közösség tagja maradtam, ahol normális és szükségszerű az összetevők elolvasása, a kutatás az étrend ajánlásai között, ahol az állatok „egyenjogúsága” érdekében tök oké, hogy nemet mondasz a süteményre, és ahol rendszeresen megtapasztalod a kirekesztettség érzését. Mindezt holmi elvek és zöldebb, etikusabb, állatbarátabb jövő reményében. Azt hittem, jót teszek azzal, ha vegán maradok. Magamnak és a világnak is. De be kellett látnom, hogy nem tudok egyszerre megszabadulni ezektől a viselkedésformáktól, és közben vegán maradni. Ezért hoztam a döntést, hogy lazábbra veszem. Posztoltam róla instagramon is.

Még a gyógyulás elején eldöntöttem, hogy nem veszem véresen komolyan a növényi étrendet, és ha becsúszik valami, amiben állati eredetű összetevő van, az is rendben van. Naiv én! Így maradtam továbbra is vegán egy éven át a gyógyulásom alatt. Mert ez nem volt egy olyan dolog, amit tudtam csak úgy félvállal csinálni. Ebből a döntésből az lett, hogy kéthavonta egyszer ettem egy falat sütit, amiben volt tojás, vagy ettem egy darab kekszet, amiben volt tej. Kb semmit nem ért. Ugyanúgy folytattam mindent, ahogy addig is éltem vegánként. A különbség csak az volt, hogy egyre jobban szenvedtem.

Rettenetesen vágytam a zsírra, a fehérjére, éjjelente lazaccal és tojásrántottával álmodtam, és reggel felébredve bűntudatom volt, mert az állatok, meg az etika, meg a világbéke, meg a szent szalmaszál! Aztán miután megtaláltam a másik ellentábor (húsevő banda) érveit, történeteit, saját tapasztalatait, nem haragudtam többé a testem jelzéseire, elfogadtam, és fokozatosan elkezdtem újból állati eredetű ételeket enni.

 

 

Nem bírtam rászánni magam

Nagyon nehéz döntés volt rávenni magam, hogy egyek mást – mást, mint amit etikusnak, fenntarthatónak, egészségesnek és ideálisnak hittem –, de képtelen voltam többé csak növényi ételeket enni. A testem fellázadt a növények ellen. Puffadtam, még mindig, hála a sok rostnak, és továbbra is rengeteg olyan testi tünettől szenvedtem, amiről éreztem, hogy nem jó. Hogy valami hiányzik. Valamit nem jól csinálok. Valamiért még mindig gyenge és kimerült vagyok. Valamiért semmivel nem lakom jól, plusz szar az emésztésem. És a józan, logikus énem, akit nem fertőzött meg az evészavar, folyamatosan emlékeztetett arra, hogy még mindig vegán vagyok.

Emlékeztetett a tényre, hogy a növényi ételek rostosak, és hogy nem eszek túl változatosan. Emlékeztetett arra, hogy napi 3-6ezer kalóriát megenni olyan ételekből, amelyekben rost van, valószínűleg nagyon magas összrostbevitelt eredményez, és így nem csoda, ha puffadok. Emlékeztetett továbbá arra a tényre, hogy még mindig nagyon egészségesen próbálok étkezni az „egyensúly” jegyében. Emlékeztettek az álmaim, hogy bizonyos szorongásokat nem győztem még le. S hogy miért nem? Mert vegán vagyok. Mert a vegánságot szépen körbefonta majd megfertőzte az evészavarom. Mint egy élősködő kapott az alkalmon, hogy az etikus lépésnek indult változtatást szinte azonnal a saját karmaiba vegye és befolyásoljon ezen a csatornán keresztül. Emlékszem, amikor vegán lettem évekkel azelőtt. Emlékszem, hogy mi vezérelt. És tudtam, hogy hiába akartam hinni, hogy az állatok érdekében tettem mindent, az állatok mellett mindig ott volt egy másik motiváció is: a cél, hogy egészséges legyek.

 

 

Akkor is ki akartam tartani mellette, mikor minden ellene fordított

A legérdekesebb ebben a történetben számomra az, hogy mennyire vágytam arra, hogy igaz legyen. Borzasztóan ragaszkodtam a vegánsághoz, még ha fizikailag és mentálisan is egyértelmű volt, hogy mennyire nem tesz jót nekem. Annyira akartam hinni benne! Olyan szép képet festett elém: megmenthetek több ezer állatot, megmenthetem a bolygót, visszakaphatom az egészségem és közben egy közösséghez tartozhatok. Egy olyan közösséghez, ahol közös cél vezérel minket: egy empatikusabb jövő, ahol nem bántják az ártatlan lényeket. Elhitettek velem holmi „kutatásokkal” és szakirodalmi anyagokkal alátámasztott könyvekkel egy sor olyan állítást, ami a növényi étkezést állította be a legegészségesebbnek. Én pedig, mivel orthorexiától szenvedtem, ezeket szinte megkérdőjelezés nélkül elhittem.

Miért? Mert megrémisztett a tudat, hogy egész életemben mennyire másképp táplálkoztam, mint amit a könyvekben írtak, és hogy talán nem is ettem egészségesen, pedig ó, a telített zsír meg az állati fehérje meg jaj a koleszterin mind betegséget okoz!!!! Hát nem tudtad, hogy ahogy 25 évig táplálkoztál és amúgy mégis felnőttél és egészséges voltál az mennyire rossz neked? Hogy nem láttam eddig, hogy mama piaci kacsacombja elzárja az érfalamat és magas vérnyomást okoz? Hogy nem vettem észre, hogy a szomszéd néni házi tepertője a szívinfarktus kiváltó oka? Hát nem tudtam, hogy egy tojást – más állat havi ciklusát – megenni igazi főbenjáró vétek? Szegény valaha-lehetett-volna-kiscsibék! Egy tyúkmenstruáció fogyasztó csibegyilkos voltam. És ezt mindenkinek tudnia kellett!

Mindenkinek el kellett mondanom, hogy mit tesznek azzal, hogy húst vagy bármilyen állati eredetű dolgot esznek. Mert a könyvben azt írták… Mert a közösség is ezt teszi. A képébe ordítják az embernek, és ha neadjisten valamiben másképp vélekedsz, akkor rád támadnak és porig aláznak. Ha pedig fel mertem volna tenni, én, az evészavarból gyógyuló lány, hogy az emésztésem azóta szörnyű, a bőröm csak azóta rettenetes, a mentális épségem azóta gyengült le totálisan, mióta valaha vegán lettem, azt mondták volna, hogy rosszul csináltam és hogy nem is vagyok vegán. De hogy ez pontosan mit jelent, azt még ők sem tudnák megmondani.

Rosszul csináltam.

Mert nem ettem elég egészséges ételeket.

Mert nem ettem eleget. (Ami mellesleg jogos, de itt irreleváns.)

Mert biztos gyorskaját ettem (haha).

Elrontottam a vegánságot, mert nem olvastam a könyveket és nem tudom, hogy a bolti zsiradékok és feldolgozott ételek károsak, és hogy a növényi étrendet is lehet rosszul csinálni.

A fejemhez vágták volna (sőt, meg is tették), hogy nem követtem az ajánlásokat. (De.) S hogy nem vittem be minden tápanyagot maximálisan (a cronométer szerint de).

Ha pedig mindez nem lett volna elég empatikus és szeretetteljes, mint amit a vegánság elvei hirdetnek, akkor személyeskedésbe léptek volna át. Hogy én egy szar vagyok és hogy merem megkérdőjelezni a vegán tanokat, hogy merek másképp gondolkodni vagy akárcsak felvetni egy kérdést a csoportban?! Mint a piócák támadtak volna rám a vérvegán tagok, hogy megvédjék a nekik fontos közösség állításait, példát mutatva az ifjoncoknak. Tudom, hogy így lett volna. Mert számtalanszor végignéztem már.

 

 

Ellentábor megismerése – avagy hogyan kapj valamiről objektívebb képet

Amikor az ellentábor a vegán csoportokban megszokottamtól eltérő mondatai rávilágítottak, hogy milyen álomvilágban éltem, s hogy a tápanyaghiány és alultápláltság mennyire gyakori a vegák között, hogy a vegán közösség milyen képmutató, szektaszerű, passzív agresszív, megalapozatlan kutatásokat használ és hogyan végez agymosást mindenkin a vegán propaganda, be kellett ismernem, hogy amit a vegán csoportokban látok, az valóban nem az egészséget tükrözi. Sokkal inkább a zavarodottságot és magát az orthorexiát, bármennyire is nem akartam ezt észrevenni. A vegán csoport rengeteg posztja, kommentje több sebből vérzett, amit sokáig nem láttam, és mikor láttam se voltam képes egyből beismerni magamnak. Mert ha beismertem volna, hogy amiben hiszek beteges, akkor……… be kellett volna ismernem, hogy tévedtem és én is még mindig beteg vagyok.

Évekig undorodtam bármilyen állati eredetű étel illatától, látványától, gondolatától is a korábbi vegán évek alatt, és természetellenesnek tartottam őket megenni. Nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha újból „állati tetemet” vegyek a számba, azt pedig végképp nem, hogy ez szükséges legyen az egészségem visszaépítéséhez. Elképzelhetetlennek véltem, hogy én valaha újból enni fogom ezeket az ételeket, mert „aki vegán, az az is marad”. „Egy vegán sosem adja fel a vegánságot”, és ha mégis, akkor „nem is volt vegán, csak plant-based”.

Amikor mégis elkezdtem fokozatosan egyre jobban kívánni a lágy tojást, főleg a tojássárgáját (áldott koleszterin!), majd a szardíniát, amit világéletemben utáltam, majd a lazacot, csirkecombot, és a sajtot a gyógyulásom alatt, tagadtam. Kísértett. Álmaimban tojást ettem. Minden reggel sírva ébredtem, amiért a bocik kergettek éjjelente, és emlékszem, ezek a rémálmok, melyekben egy tehén szemébe néztem és a bűntudattal vegyes szeretet mély bánata kavarodott bennem, ezek a rémálmok meggátoltak abban még fél évig, hogy azt tegyem, amit magamnak helyesnek éreztem. Annyi mindent telepítettem a gondolataimba a vegán évek során, mintha agymosást végeztek volna rajtam. Nem bírtam elengedni. Rettegtem elengedni. Ha valaki azt írta rám egy csoportban, hogy nem is vagyok vegán, mert valamiben nem értettem egyet, nem tudtam rá mit felelni, csak sírtam. Mi van, ha tényleg nem voltam vegán? Ha nem az állatokért tettem? Ha ez is csak az evészavarom?

 

 

Ki a vegán ?

Ki számít vegánnak?

Ezek az emberek, akik azt hiszik, mindent jobban tudnak, de közben ugyanazokat csinálják a táplálkozásukban, mint én diagnosztizált orthorexiával, ezek talán vegánok? Vagy csak betegek?

Nem foglak itt győzködni arról, hogy a vegánság miért nem egészséges, miért nem fenntartható, és miért tekinthető evészavarnak. Ha valóban kíváncsi és nyitott vagy, szerintem Te magad is megtalálod a válaszokat. Én most csak leírom a saját kérdéseimet, amiket feltettem magamnak. Nem muszáj velem egyetértened. Néhány éve még én se értettem volna egyet magammal. Viszont kérlek, ha ingerültnek érzed magad az írásomtól, akkor kérdezd meg magadtól, hogy miért, mielőtt a vegánság védelmére kelnél.

 

 

Döntő lépés

Végül 2018. októberében megettem az első tojást. Úgy döntöttem, megpróbálkozom az állati eredetű ételekkel, és meglátjuk, mi történik. Ha akarok, bármikor visszatérhetek a növényekhez alapon. Azt a drámát, amit lerendeztem előtte! Nevetséges volt. De megettem, és először lelkileg még rosszabbul éreztem magam, mint vegánként. Fizikailag ugyan nagyon jól esett, kielégítő volt a tojás, és minden porcikámban tudtam, hogy erre volt szükségem, de az arcom tele lett piros kiütésekkel és amikor később halat is elkezdtem enni rendszeresen, majd több zsíros állati eredetű ételt (ebben a sorrendben vezettem vissza őket), akkor a gyomrom is fájt. Hamar rájöttem, hogy nem volt elég gyomorsavam, és ez okozta a kellemetlenséget, és ezt viszonylag könnyen tudtam orvosolni. Hogy mit tettem pontosan, hogy újra képes legyek megemészteni az állati eredetű ételeket, egy másik bejegyzésben megosztom majd.

Azonban miután feladtam a vegánságot, az orthorexia végletessége, fekete-fehér mivolta miatt hamarosan átestem a másik vágányra. Átmenetileg az instagramon is szabadságot vettem ki, mert nem éreztem magam elég erősnek vagy hitelesnek ahhoz, hogy írjak. Ráadásul az instagram nem volt rám jó hatással, és kellett egy kis idő szabadon a közösségi média nélkül, hogy ne befolyásoljanak mások táplálkozási szokásai, s az a sok manipulatív módszer, amivel ott napi szinten találkoztam. Az orthorexiából képtelenség volt meggyógyulnom vegánként. A saját mentális és fizikai épségem érdekében fel kellett adnom a korábbi elveimet és életmódomat. És ó, bárcsak már jóval előbb megtettem volna!

Mert a vegánság kvázi-gyógyulásban tartott.

Folytatás jövő héten!

Ha tetszett a poszt, kövess és oszd meg másokkal is!
error

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial