Ti írtátok

Versek – tőletek

 


 

 

álmomban súlytalanul szárnyaltam,

mígnem egy csendes kis szigetre találtam.

a gondok már rég elhajóztak, nem túl sokat filóztak.

a csontjaim kardként döfték át a bőröm, mint porcelánbaba ültem ott a tengerparti kövön.

süvített a parti szél, kezemen előtűnt egy újabb kékes ér.

akár egy festmény-alany, figyeltem a vizet mozdulatlan.

gerincem csipkeként ütött át az éjfekete leplen, amit viseltem azon az álom-reggelen.

halott lélek tükrévé vált e törékeny test, ami magán már csak a feketét tűrte meg.

 

 

 

uszály

levetném az uszályom,

hisz felemészt,

húzni ezt a földön

túl nehéz.

de nem tehetem,

hisz részemmé vált,

és az is marad

egy életen át.

 

K.K.

 

 


 

 

 

Egyedül

Lehunyt szemmel figyelem őt,

de nem látom, nem hallom,

mint mozdulatlan rezgés villan fel lelkemben

az érzés, hogy feladom.

Remegő csontokkal fordulok a lét felé, s nem kapok jelzést,

semmi válasz,

mi nyugtatna meg, ha nincs mellettem senki,

csak az árnyék gondolat, hogy csak Őt válaszd!

Kínzó másodpercek töredéke gyötör,

nem értem, mi történt, hová lett,

miért vagyok még mindig itt, miért nem hagy békén már

ez a szánalmas érzés… elveszett.

Mint belső vérzés tép szét a kimondatlan vágy, hogy tán eltűnök,

ez én nem vagyok.

Ez a test nem az enyém.

Nem ő néz vissza rám.

A tükör eltörött,

s én egyedül maradok.

Árnyék lettem, árnyék a testem,

s nincs ami tönkretegye ezt a romlott érzést bennem.

Romlott érzések íze száll a légben,

csak én vagyok, én és a miértem,

mely nem hagy cserben és követ.

 

 

 

Nincsenek szavak

Villódzó képek,
mindenütt ott vagy.
Azt hiszem, félek…
Látom a múltat.

Egy felhőben élek,
s minden, mi megmaradt
csak összemosott képek,
furcsán rám tapadt.

Nem tudom miért,
de a fájdalom elszakadt.
Nem érzem már, tiéd!
Nincsenek szavak.

Nincsenek szavak arra, mit érzek,
Rideg és kimért, hideg és vétek,
Álmok és valóság, félelem, kétely,
Csak ez maradt nekem, súlyos száz étek.

Valaki mozog a fal mögött,
sötét elmosott alak,
Valaha élt, valaha mozdult,
de élve nem maradt.

Nem élet ez, mi most itt tart,
nem élet ez, csak rettegés,
félek mindentől, de főleg őtőle,
tömör elfojtott reszketés.

Valaki ül a fa tetején,
valaki figyel, csendesen.
Nincsenek szavak. Csak menne el!
Mégis én szólok kedvesen.

Mosoly alatt sírásra görbül
a száj, mit te látsz, az nevetés,
nekem csak fájdalom, érdes sebhely,
nem marad más, csak tettetés.

Zuhanó alakok, zuhanok én is,
Mozgó fényképként elmereng,
A szobában sötét, a padló hideg,
Egy szempár fénye feldereng.

Valaki áll köröttem, figyel
Egy kéz kinyújtva megremeg,
Megyek – suttogom – kérlek, vigyél magaddal!
Félek, hogy mindenki elfeled.

Az én kezem az, mit feléd nyújtok,
talán te érted, miért én.
Nincsenek szavak, nincs mit mondanom.
Fuldoklom a számok tengerén.

 

I.L.

 

 


 

Ha tetszett a poszt, kövess és oszd meg másokkal is!
error

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial