felépülés tippek,  személyes írások

A leggyakoribb reakciók arra, hogy evészavarral küzdök

Mióta nyíltan írok, beszélek, posztolok arról, hogy régóta evészavarral küzdök, megtanultam teljesen másképp kezelni a témát. Korábban, ha csak rákérdeztek, hogy miért hagytam ott az egyetemet, hazudoztam vagy tereltem a témát, mert rettegtem bevallani, hogy azért, mert evészavarom volt. Nem vagyok evészavaros. Már nem így gondolok rá. Csak evészavarom van. Volt. Szerintem most is van. Vagy… ahogy nézzük… Már nem félek beszélni róla. Már nem szégyellem többé. Mint egy tényt közlöm az emberekkel, akikkel szóba jön ez a téma. Ha megkérdezik, hogy mivel foglalkozom szabadidőmben vagy miről írok, elmondom. Nyíltan. Ha rákérdeznek, hogy miért voltam beteg, elárulom. Mert többé nem érzem úgy, hogy ezt titkolnom kellene. Nincs rajta mit szégyellnem. Ez van, megtörtént, túl vagyok rajta, most itt tartok.  Minél inkább próbálnám titkolni, annál inkább becsavarodnék. Az őszinteség felszabadít. És én élek ezzel a lehetőséggel.

Nagyon változatos reakciókat kapok mások felől. Érdekes, hogy milyen gondolatmenetek futnak le mások fejében, mikor valaki kijelenti, hogy „anorexiás voltam”. Talán egykor nekem is ugyanezek jutottak eszembe, miután valakiről megtudtam, hogy evészavarral küzdött. Talán én is ezeket kérdeztem volna, már nem tudom.

 

 

Íme a leggyakoribb reakciók válogatás:

 

  1. És direkt csináltad magaddal?

Persze, szándékosan akartam beteg lenni, majd szándékosan úgy döntöttem, hogy tönkreteszem az életem, elpazarolok éveket olyasvalamire, amitől nem leszek boldog, és direkt úgy döntöttem, hogy szenvedni akarok, mert az tök nagy buli. Ez a „direkt csináltad magaddal?” kérdés a mai napig megdöbbent. Vajon ezt kérdeztem az egész előtt én is más evészavarosoktól? Hogy direkt kínozták magukat? Vagy ez is csak a média hype miatt jut eszünkbe egyáltalán? A médiában gyakran úgy állítják be az evészavarral küzdők élettörténetét, mint valami tündérmesét, amiben a főhős királylánnyá akar változni és ezért mindent megtesz. De az evészavar nem tündérmese. És nem arról szól, hogy jól akarok kinézni vagy hogy minél vékonyabb legyek. Nem azért fogytam le, mert nem volt jobb dolgom, hanem mert a társadalomban a fogyást dicsőítik én meg a saját érzelmi szükségleteimet összekódoltam valahogy ezzel a fogyás dologgal. És tádááá így lett az anorexia. Nem volt szándékos. Nem kívántam születésnapomon, hogy anorexiás legyek. Vagy bulimiás éppenséggel. Nem tűztem ki új évi fogadalommal, hogy „idén eldobom minden csodás tulajdonságom, hogy befogadjon az anorexia társadalom”.

Amikor benne voltam, nem is tudtam, mit csinálok. Egyik dolog történt a másik után, és a végén azt mondta egy orvos, hogy problémám van. De már addig is problémám volt. Csak senkit nem érdekelt – mert senki nem is tudott róla. Nem is értem, tényleg, hogy csinálhatnám direkt? Vagy ez a kérdés csak a fogyásra vonatkozik? A fogyás direkt volt. De a fogyás nem anorexia. A fogyás az fogyás. Az anorexia pedig nem mindig jelent fogyást. Ha összességében nézzük, akkor az anorexia inkább csak hizlal. Nem volt szándékos. Az olyan lenne, mintha valaki szándékosan azt akarná, hogy a haja kihulljon a kemoterápia miatt. Nonszensz.

 

 

  1. De nem volt nagy baj, nem? Hisz jól nézel ki.

A jól relatív. Most már jól nézek ki. Ez tipikusan az a megjegyzés, ami ellen nagyon sokat posztoltam az instagram oldalamon: az evészavarok láthatatlanok. Ránézésre nem lehet megmondani valakiről, hogy evészavara van. Nem, még nekem se megy. Sejteni lehet olykor, de a vékonyság NEM kritérium ahhoz, hogy valaki evészavarral küzdjön. Még anorexiánál sem. Az anorexia nem egyenlő a kóros soványsággal. Az anorexia fejben létezik. És épp ezért, ha valaki azt kérdezi, hogy „de nem volt nagy baj, nem?”, tudom, hogy azért teszi, mert azt gondolja, hogy csak akkor van baj, ha valaki nagyon durván sovány. De ez nem igaz. A baj akkor van, ha baj van. És ez a súlyodtól független.

 

 

  1. Neked? De hisz tök szép alakod van!

„Neked nincs semmi okod rá, hogy elégedetlen legyél az alakoddal, mert gyönyörű tested van” – hallottam többször is. Gyönyörű. Ez elég szubjektív. És ráadásul csak még inkább szégyelltem magam az ilyen mondatok miatt.  Mintha még elégedetlen se lehetnék, nekem nem lehet, mert hogy merem rosszul érezni magam a saját bőrömben, hiszen van testem. És ilyen. Emlékszem, valahányszor csodálkozott valaki azon, hogy én nekem evészavarom van, hisz nekem mindig „szép” alakom volt, csak még inkább rosszul éreztem magam amiatt, hogy egyáltalán rosszul érzem magam. Sőt, megkérdőjeleztem, hogy egyáltalán hiteles-e a saját szenvedésem tárgya, mert én nekem nem szabadna szenvednem, hisz van egy ilyen testem. Mások ölni tudnának érte. De ettől a mondattól soha nem éreztem jobban magam. Csak plusz szarkupacokat pakolt az amúgy is kellő depressziómra.

Arról nem is beszélve, hogy mi minden történt ahhoz, hogy ilyen alakom legyen. Mert ezt a mondatot leginkább akkor kaptam meg, amikor még valahol az egészségesnek tartott súlytartomány legalsó vékony határát súroltam, és társadalmilag már elfogadott volt a külsőm, de a testem számára továbbra is túl sovány voltam. Viszont az emberek a tényt, hogy 36-os ruhát hordtam összekapcsolták azzal, hogy szép alakom van, szóval nincs okom panaszra. Az más kérdés, hogy azért volt olyan alakom, mert koplaltam, gyűlöltem a testem, kényszeresen edzettem és minden szociális helyzetet kerültem, ahol étel volt a közelben. A „szép” alaknak ára volt. És számomra ez beszennyezte a szép imidzset.

 

 

  1. És nem voltál éhes? Hogy bírtad evés nélkül?

Dehogynem voltam éhes. Brutál éhes voltam. Folyamatosan. De megtanultam vele együtt élni, mert úgy gondoltam, hogy fontosabb nekem a nem evés, mint hogy ne legyek éhes. Nem volt könnyű. De nem is vártam, hogy az legyen. Ez a büntetés része volt. Kihívás. Számomra a nem evés olyan volt, mint egy játék, amiben akkor kapok pontot, ha sikeresen ellenállok a testem akaratának. Minél tovább sikerült kitartani, annál jobban megpaskoltam a hátamat jutalmul. Az eufória, amit a koplalás nyújtott sajnos felülmúlta a tényt, hogy mennyire vágytam az ételre. Attól, hogy sokáig nem ettem, idővel elhallgatott a pocakom és nem éreztem éhséget. Nem éreztem semmit. Ez volt a cél. Ez a nagy semmi. Üresség. De ez nem tarthatott örökké.

 

 

  1. Bárcsak én is tudnék keveset enni. De én zabálok mint egy víziló, meg is látszik rajtam!

Keveset enni csak átmenetileg lehet, utána – előbb vagy utóbb – a biológia győz. Minden evészavarral küzdő él át a története alatt falásrohamokat (lakomaevéseket). Ezek a falásrohamok valójában nem mások, mint éhségsztrájkok. A tested azt mondja, hogy elég volt és úgy dönt, hogy ha te nem vagy képes normálisan irányítani és etetni, akkor majd ő megteszi helyetted. És eszik. Helyetted. Miközben nem sok beleszólásod van. Ha egy pillanatra elveszik a fegyelem, a katonás szigor, akkor a biológia győz. Ez az egész olyan akár egy háború az elméd és a tested között. Ha nem kötsz békét, akkor örökös küzdelemben éled le az életed.

A „bezzeg én kövér vagyok” mondatokat gyakran kaptam vékonyságom csúcskorában. Az emberek ilyenkor felteszem azt akarják hallani, hogy ők igenis jól néznek ki (vagy nem tudom, sokszor az emberek számomra aliennek tűnnek és nehéz rajtuk kiigazodnom), de ehelyett magukat becsmérlik, mert az a tipikus önbizalomhiánnyal. Ego-játszma. Ha ilyet hallok, rendszerint azt felelem, hogy keveset enni se lehet örökké, és megvannak a következményei, a nem evést időnként zabálás követte, szóval nem éri meg. És ezt így is gondolom! Nem éri meg. Az egész baromira nem éri meg.

 

 

  1. Irigylem az önfegyelmed!

Én nem. Az önfegyelem olyan ajándék, amire rohadtul nincs szükségem az evés terén. Amire igazán szükségem lenne az a bizalom. De abból kevés jutott. Helyette téglalabdákba csomagolt önfegyelemmel dobálom a testem, hogy azt tegye, amit mondok. Ha nem jön be, akkor csak még több önfegyelemmel dobálom. Egyszer csak sikerül… Azt írják egy csomó helyen, hogy az anorexiásoknak van a legtöbb önfegyelmük. Szerintem ez egy hazugság. Ez nem ilyen egyszerű. Az anorexiám nem önfegyelemből táplálkozott (hah, micsoda szófordulat), hanem önutálatból. A kettő között van némi különbség. Kéred az önfegyelmem? Vidd az összes magam ellen fordított kritikát, valaha hallott megjegyzést, önsajnálatot, traumákat és lehetőleg a földön csorgó önutálatomat is vele együtt! Mert az önfegyelem sosem jár egyedül.

 

 

  1. Hogyan tudnék szerinted én is fogyni? Tudnál valami tippet adni nekem?

Azt várod, hogy tippeket adjak? Azt várhatod. Soha nem mondanám másnak, hogy azt csinálja, amit én tettem. Elég sok undorító dolgot tettem azért, hogy fogyjak, és nem vagyok rá büszke. Miért akarsz fogyni? Tényleg jobb lesz? Vagy csak azt hiszed, hogy igen, mert valaki valahol valamiért ezt írta? Ez a valami általában (minő meglepetés): pénz.

Nem foglak arra biztatni, hogy fogyj. Ha elképzelem, hogy a saját 14 éves énem teszi fel nekem ezt a kérdést, a szívem szorul össze a gondolattól. Ne akarj fogyni. Bár én soha ne kezdtem volna diétázni. Nagyon bánom. Szörnyen bánom! Bár ne tettem volna. Mindent elrontott. Minden jót elvesztettem általa. A fogyás nem éri meg a velejáró katasztrófát, ami elől te sem tudsz kitérni. Ne fogyni akarj, hanem kiteljesedni. Építkezni. Növekedni. Ha választani kell, hogy a szép pillanatokban is aggódj a kalóriákon vagy inkább élvezd az életed, amíg itt lehetsz, az utóbbira voksolok.

 

Neked mi jut először eszedbe, ha megtudod valakiről, hogy evészavarral küzd/küzdött?

 

 

 

Ha tetszett a poszt, kövess és oszd meg másokkal is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial