evészavar és gyógyulás

Extrém éhség – enni, feltételek nélkül – all in

Extrém éhség – 2. rész

 

Ha engedélyre vársz, egy biztató jelre, hogy annyit kell enned, amennyire vágysz: íme a jeled! Bármit, bármennyit és bármikor megehetsz, amit csak szeretnél! Nincs értelme megvonni magadtól az ételt ahhoz, hogy egészséges és boldog legyél, mert ha ez a módszer valóban működött volna, most nem lennél itt s olvasnád ezt a bejegyzést.

Az extrém éhség normális. Az extrém éhség szükségszerű. Az extrém éhség csak átmeneti és egyszer véget ér.

Az extrém éhségről, ennek a bejegyzésnek az előzményéről itt olvashatsz. Javaslom, hogy előbb azzal kezdd az extrém éhség témát.

A testünk nem gép, nem egy kalkulátor, és a táplálkozás JÓVAL komplikáltabb annál, mint amit laikusként és a médiából megértünk. Miért félnek annyian többet enni? Mert a számok és szabályok amolyan dogmák lettek, és az emberek az elképzeléseket tényeknek veszik. Az információsokaság, mellyel egész életünkben tömték a fejünket, kialakított egy elvárást, hogy minek kellene történnie a testünkkel, ha x módon viselkedünk. Ha azt reméled, hogy számokkal foglak bombázni, hát ez a poszt nem erről szól.

Tedd félre most azt, amit valaha az evésről tanultál, és lépj túl a korlátaidon, hogy fizikailag és mentálisan is egészséges lehess!

Na jó, vágjunk bele…

 


 

 

Letettem a vállamról a szorongásaimat, és nem félek az evéstől többé. Nem félek a testemtől többé.

 

 

Nincs olyan, hogy túl sok étel gyógyulás alatt

Mielőtt elkezdtem a feltáplálást, olvastam egy blog bejegyzést Tabitha Farrar oldalán, amelyben arról ír, hogy nincs olyan, hogy túl sok étel anorexia feltáplálásban. Üvegestül ette a mogyoróvajat, képes volt egy egész családi pizzát, egész tortát, dobozostul a müzlit megenni, és még az sem volt elég. Elképzeltem az akkor még megvonás alatti sóvárgással teli fantáziavilágomban, hogy majd egyszer én is ilyen leszek, egyszer talán én is megehetek egy egész üveg mogyoróvajat, talán eljön az idő, hogy én is elég elszánt leszek, hogy csak egyek, amennyire vágyom…Hogy talán van rá esély, hogy tényleg ezt kellene tennem, és ez normális… Persze a valóságban minden szabad percemet számolással, mozgással, egészséges életek kutatásával, tápanyagtáblázatok körmölésével töltöttem. Nem hittem benne, hogy az extrém éhség normális dolog, és úgy gondoltam, hogy ez csak ugyanolyan zabálás, mint nálam régen, amikor csomagostul ettem a tejcsokoládét a depresszióm alatt. És meggyőződésem volt, hogy bármilyen “zabálás” helytelen.

Aztán néhány hónappal később rátaláltam Elisa Oras oldalára, ahol ő is leírta az extrém éhségről a tapasztalatait, pedig ő túledzésból, evéses-megvonásos bulimiából és orthorexiából gyógyult. Azt hittem, az éhség csak anorexiásoknál van jelen! Kész döbbenet volt, hogy ez másokkal is megtörténhet; nem csupán ránézésre is súlyosan alultáplált emberekkel. Hallgatva a videóit egyre inkább úgy éreztem, hogy minden, amit eddig valósnak hittem, csak egy mese. Talán nem is igaz, amit a táplálkozásról gondolok… Talán tévedek… Talán sokkal több ételre van szükségünk, mint amit a kalóriaszámlálásra kifejlesztett kalkulátorok elénk tesznek…

Újabb egy hónap telt el, mire eljutottam Gwyneth Olwyn oldalára, a Minnesota Éhezés Kísérlet részletes elemzéséhez, és egyre jobban összezavarodtam. Ugyanezekkel találkoztam más evészavar oldalakon is. Éreztem, ahogy rádöbbenek a felismerésekre, és folyamatosan egyre nagyobbat koppan az állam. Akkor ezért volt, hogy… Nem is falásrohamom volt, hanem csak… Talán azért van mindez, mert… Lehet, hogy vége lenne, ha…

 

 

Összeáll a puzzle! VÉGRE

Éjszakákon, napokon, heteken keresztül visszhangoztak a fejemben az olvasottak, és szinte láttam magam előtt a múltat, amelyben egyre inkább összeálltak az addig szanaszét heverő pillanatok. A sok irodalmi forrás, tapasztalatok, leírások, posztok, külföldi blogbejegyzések, diétával és alultápláltsággal foglalkozó kutatások ugyanarra a következtetésre juttattak. Szinte egy hónap alatt összeállt a puzzle, és megértettem egy sor apró momentumát az elmúlt 7 évemnek, amit korábban soha nem láttam ilyen tisztán.

Addig nem hittem, hogy valaha meggyógyulok – főleg mert a helyzetemet nem is tekintettem problémának –, de ezek a felfedezések elindítottak bennem egy folyamatot, valami meggyőződést, amit képtelen voltam leállítani. Rájöttem, hogy minden, ismétlem MINDEN azért történt, mert valaha diétáztam, a testemet hibáztattam (és tették ezt mások), egészséges akartam lenni és ezért elkezdtem korlátozni a táplálkozásomat.

Nem azért ettem túl magam, mert egy roncs vagyok, hanem azért, mert sokkal, de sokkal több energiára lett volna szükségem, és azt megtagadtam magamtól.

Nincs olyan, hogy túl sok étel evészavar gyógyulásban! Semmilyen mennyiségű étel nem okoz problémát addig, amíg a hozzáállásod az ételekhez egészséges! Nincs olyan, hogy elromlott anyagcsere, tönkretett emésztés. Nincs olyan, hogy nem érdemled meg az ételt. Nem tudsz meggyógyulni addig, amíg nem fogadod el, hogy a testednek 4 dologra van szüksége: hogy pihenj, egyél, gondoskodj róla és tiszteld az igényeit.

 

 

Az étel nem csupán energia!

Ha három szóval jellemeznem kéne az extrém éhséget, azt mondanám, hogy: lázadás megvonás ellen. Amíg megvonod (megvontad) magadtól a tápanyagokat (fehérje, szénhidrát, zsír), a tested bizonyos funkciókat (TEE, NEAT, RMR, adaptív termogenezis) szintén csökkentett velük együtt. Ezt te nem látod, nem érzed, csak azt tapasztalhatod, hogy könnyedén gyarapodik a súlyod kevés energiabevitelen is, és nem az történik, amire számítasz. A kalóriakalkulátor adatai szerint nagyjából négyszer ekkorának kellene lennem, mint most vagyok; ha pedig visszafele nézzük, az evészavarom aktív periódusa alatt gyakorlatilag már mínuszba kellett volna, hogy menjen a testsúlyom – elég abszurd, nem? Mégis évekig bíztam a kalkulátorokban, míg egyszer azt mondtam, elég volt, és gyökerestül tépkedtem ki a szabályaimat a fejemből. Ha pedig a tested nem kapja meg, amit igényel, akkor az éhségérzetedben nem bízhatsz többé, a hormonjaid egyensúlya felborul, a szervezeted energiát spórol, az agyad tele lesz kényszeres reflexszé vált gondolatokkal és ennek hála zavarodottá válsz a sok megmagyarázhatatlan érzéstől, amiket már akarva se tudsz irányítani, mert nem a te hatásköröd.

Amikor elkezdesz eleget enni, és eléred a teszem azt 2500 kalóriát, a tested felismeri, hogy „Éljen, végre megint jön be energia! Sürgősen küldjünk impulzusokat, nehogy abbahagyja az illető az evést! Annyi energiát gyűjtsünk be, amennyit csak lehetséges, mert ki tudja, mikor lesz rá legközelebb lehetőségünk!”. Az még hagyján, hogy emiatt amint befejeztél egy „nagy” adag ételt, hirtelen rád telepszik a horrorisztikus érzés, hogy egyrészt megetted, másrészt hogy ez neked nem volt elég. Ideális esetben megeszel még egy adagot, de ha nem vagy elég felkészült, a görcs a gyomrodban, a szorongás, a pánik az evés után olyan stresszessé tesz, hogy megijedsz, visszavonulót fújsz, és azt mondhatod, hogy „jézusom, mennyit zabáltam, azonnal tennem kell valamit, ez többé nem fordulhat elő”! (ezt a reakciót hívjuk kompenzálásnak vagy purgáló reflexnek)

Amivel persze eléred, hogy biztosan újra elő fog fordulni.

 

 

Tanulási folyamat

Ez az extrém éhség tökéletes tapasztalat arra, hogy megtanulj újra bízni a testedben, hallgatni rá és elfogadni az igényeit, bármi történjék is.

Minél inkább küzdöttem ellene, annál erősebbé vált ez az éhség. Furcsa nem, hogy minél inkább próbáltam irányítani, annál kitartóbb lett? Ami segített lecsillapítani, az a türelem, feltétel nélküli engedély és a bizalom volt. Tudtam, hogy ha ilyen erős étvágyat, késztetést, gondolatokat tapasztalok, akkor igenis szükségem van rá, hogy egyek még, és addig fogok enni, amíg az evészavar hangjait felül nem írom. Ha ehhez túlsúlyossá kell válnom, hát legyen. Mert én szabad akarok lenni. És tudtam, hogy csak úgy lesz vége, ha engedem, hogy ez megtörténjen.

Sokszor úgy éreztem, mindenki azért próbál megóvni a túlevéstől, mert féltenek, hogy majd kiborulok tőle – mint ahogy ez megtörtént már a múltban. Úgy éreztem, hogy meg akarnak menteni attól, hogy annyit egyek, amitől aztán kétségbeesek és meggondolatlanul cselekszem. Azonban csak akkor akadtam ki a mennyiségektől – még ha az fele annyi sem volt, mint amit manapság eszem –, amikor úgy éreztem, hogy olyan ételmennyiséget ettem, amit nem kellett volna. Amikor olyat ettem, amit megtiltottam magamnak, és amit nem akartam megenni. Valójában sokkal stabilabbá váltam, és érzelmileg sokkal de sokkal nyugodtabbá, amikor az olvasottak alapján a felső limitet másképp határoztam meg:

„egyél annyit, amennyit csak tudsz, és még többet!”

Tudtam, hogy erre van szükségem, tudtam, hogy azzal teszek jót, ha csak eszem, mert akkor képes leszek visszanyerni a normális éhségérzetemet és a táplálkozáshoz való egészséges hozzáállásomat. Ettől a felismeréstől azonban nem lett egyszerűbb vagy kevésbé ijesztő ez az egész. Igen, először féltem, sokáig nem engedtem utat a vágyaimnak, de egy idő után az evészavarom nem volt opció többé. Eldöntöttem, hogy bármi történjék is, annyit fogok enni, amennyire vágyom. ALL IN. Erősebb volt a kíváncsiságom, mint a szorongásom, és megnyugtatott a tudat, hogy nem tudok olyat okozni a testemnek az evéssel egy év alatt, amit ne lehetne helyrehozni. Szóval mi értelme lett volna tovább korlátozni magamat a saját felépülésem ellen, amikor pontosan az juttatott idáig?

 

Az evészavarom nem volt opció többé.

 

Nehogy túl gyorsan hízzak, nehogy túl sokat egyek, mert úgysem tudom megemészteni, ne egyek későn, mert nem tudok aludni, ne egyek túl korán, mert alacsony a vércukorszintem… annyi dogma élt bennem, oly sok félelem és rögeszmés gondolat, hogy ha mindet betartottam volna, soha nem szabadott volna ennem. Ezért úgy döntöttem, hogy a legjobb, amit tehetek, hogy eszem, bármit érzek és gondolok.

Új étrendet szabtam magamnak (enni: bármit, bármikor, bármennyit), és erőt merítettem mások írásából, hogy a folyamatos éhség egyszer igenis véget ér. Egy nap elmúlik, de addig is meg kell adnom a testemnek és lelkemnek mindent, amire vágyik – bármikor, bármennyit, bármilyen ételt –, mert amíg a tökéletes evés, diétázás, fogyás, súlytartás stb. ennyire fontos nekem, soha nem leszek szabad.

 

 

Megtörtént esetek

Amikor már egy hete a minimumot ettem, beütött a vágy, hogy többet egyek. Akkor engedtem magamnak először évek óta, hogy ez megtörténjen. Szeretnék megosztani néhány sztorit ebből az időszakból:

 

 

Az első magvaj

Napokig 2000 kalóriát ettem a feltáplálás elején, és úgy éreztem, hogy az már így is rengeteg. Készítettem egy üveg napraforgóvajat (mert az a legolcsóbb mag, és legkönnyebben elkészíthető belőle a krémes magvaj), csipet sóval, vaníliával, kókuszolajjal, ahogy szeretem, majd betettem a hűtőbe, hogy későbbre legyen. Egy órán keresztül nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ott van a hűtőben. Bármit csináltam, állandóan az az üveg járt a fejemben, nonstop, és nem bírtam koncentrálni semmi másra. Ezért odamentem a hűtőhöz, kinyitottam az ajtaját, elővettem az üveget, letekertem a tetejét, és egy óvatosan kimért kiskanálnyi mennyiséget kivettem belőle. Megettem.

Persze nem volt elég, megettem még egyet. Az evészavar elkezdett sikoltozni a fejemben, hogy „elég volt, jól van, megkaptad, amit akartál, de most szép lassan tedd le a kanalat, és az üveget helyezd vissza a hűtőbe, nehogy hozzáérhess még egyszer…”. De nem tettem. Álltam kukán egyhelyben, csak meredtem az üvegre kiskanállal a kezemben, és azon tűnődtem, mi lenne, ha megenném. Az egészet. Vajon kiakadok utána? Vajon nagyon sok kalória lehet benne? Vajon túlságosan eltelít, és oda a vacsoratervem? Vajon nagyon hizlal? Vajon gyorsan felszaladnak a kilók tőle? Lehet, hogy nem is történne semmi? Sóhajtottam, mert úgy éreztem, a gondolat, hogy megehetném túl szép volt, hogy igaz legyen, és inkább visszatettem az üveget a hűtőbe. Kimentem az udvarra, hogy szívjak egy kis friss levegőt az élmény után, s eltereljem a gondolataimat.

Alig öt perc, ha eltelt, mire szinte gondolkodás nélkül bementem az ajtón, kinyitottam a hűtőt, és máris az udvaron találtam magamat kiskanállal és napraforgóvajjal a kezemben. Szép lassan, minden egyes millimétert kiélvezve ettem, és közben úgy éreztem, semmi nem állíthat meg! Nehogy már az evészavar diktálja, hogy mit tehetek, és mit nem! Persze megettem az egészet, és szinte euforikus állapotban, mosollyal az arcomon helyeztem a mosogatóba az üres befőttes üveget, mert képes voltam rá, elértem akkor először a minimum javasolt mennyiséget, végre sikerült, s a remény érzése átjárta testemet. Úgy éreztem, elindultam az úton, melyre évek óta vártam, hogy megtörténjen.

 

 

A müzli esete

Mivel túlságosan paráztam a „túl sok” müzlitől, ha tehettem, mindig előre kimért kis bögrével szedtem a müzlimet, ami kb. 40g-os adag. Így, mivel egyszerre ennyi volt a tálkámban, kénytelen voltam azzal beérni. Otthon persze a családom mindig nagy családi zacskóval tartott a szekrényben, amiből én áttöltöttem egy konyhai tárolós üvegbe egy részét, hogy abból szedjek inkább. Így próbáltam meggátolni, hogy megegyen az egész családi kiszereléssel, amire tudtam, hogy igazából baromira vágyom. Megtanultam kiszámolni belőle a nekem tetsző mennyiséget, és csak annyit ettem, többet soha. Egy nap, miközben szigorúan kimértem az előre kitervelt kis kakaós maci adagomat, lenézve a röhejesen minimális adagra a tálamban nevetnem kellett.

Csak azért mértem ki MINDEN EGYES alkalommal egy mérőbögre segítségével a müzlimet, mert így felügyelhettem és számolhattam, hogy mennyit eszem. Ha nem mértem ki, a szorongástól képtelen voltam megenni. Ennek ellenére ez a kis adag, akár házi granoláról, akár zabpehelyről, akár kukoricapehelyről, akár kakaós puffancsokról legyen szó, soha nem volt elég! Ki az isten lakik jól 40g müzlivel??? Most komolyan? Egy hangya maximum, de én biztos nem!

Fogtam azt a két üveget, amiben a granolámat és kukoricapelyhemet tartottam, és kiöntöttem mindkettőből a tálamba, rá a kakaós macira. Fogalmam sincs, mennyi lehetett, mert nem mértem le, inkább még a szemem is lehunytam, miközben beleborítottam, nehogy bármilyen módon számolni tudjam. Leöntöttem rizstejjel, majd megettem. Még egyszer teleraktam a tálat, és azt is megettem. És még egyet… És még egyet… Amíg jól nem laktam. Két hatalmas üveg müzlit ettem meg háromnegyed órán belül egy doboz rizstejjel, cirka 2000 kalória lehetett talán vagy még több. Majd a maradék elrejtett házi tömény magvas csokoládés granolát. És még bírtam volna, csak elfogyott…

Végre túlléptem a számolási kényszeremen, és feladtam, hogy azon aggódjak, vajon mennyi bögrével ehettem a müzliből. Azóta már soha nem mérem ki előre a müzlimet, és kizárólag annyit eszem, amennyi jól esik, függetlenül a megfelelő mennyiségű müzli bevitelemről alkotott szigorú elképzeléseimtől! Ki a fene lakik jól egy kis bögre müzlivel?! Még hatévesen sem volt elég nekem reggelire, nem hogy most!

 

Azóta már soha nem mérem ki előre az adagokat, és mindig annyit szedek, amennyit szeretnék.

 

 

A pörkölt sós kesudió esete

Féltem tőle, olajos, sós, túl sok energia van benne, nem elég rostos, kiszárít… Emlékszem, hogy évekig minden darabot megszámoltam a magvakból, mielőtt megettem, és ha lehet, kicsi darabokra aprítottam őket, hogy többnek tűnjön. Mindig volt a fiókban nálunk, szinte hónapokig szemeztem a fényes, díszes, csábító zacskóval, de sosem érintettem meg, csak bámultam rá vágyakozva. Egyik nap rettenetesen kívántam valami sósat – akkor már a minimumot ettem, még mindig szigorúan számolva a kezdeti hónapokban –, de túlságosan igyekeztem kordában tartani az éhségem, és nem voltam hajlandó semennyi sót fogyasztani, mert féltem, hogy még jobban felfúj és ödémás leszek.

Tulajdonképpen nem is vagyok éhes – gondoltam. Az, hogy esténként ételekről szólnak az álmaim, és minden elalvás előtt – már ha elalszom – ételekről elmélkedem, még nem bizonyítja, hogy kajára vágyom… (nyilván, persze, kicsit sem egyértelmű jelzés)

Azon a délutánon kihúztam a fiókot, és mivel más nem volt szimpatikus, vettem egy marékkal a sós, pörkölt, szupertiltólistás kesudióból. Persze már egy maréktól bepánikoltam, mert úgy éreztem, hogy túl ijesztő, ezért pár szemet visszapotyogtattam a zacskóba. „Nem megy, ez túl sok” – mondta az evészavarom. Ezen nevetnem kellett. Egy marék kesudióról volt szó, nem egy ládányiról, és én úgy gondoltam, hogy túl sok!

Komolyan? EZ sok?” – mondtam ki hangosan. „alultáplált vagy, még mindig az evészavar vezérel, éhes vagy, és képes lennél megenni az egész rohadt zacskót. MEG AKAROD enni az egész zacskóval! Mégis, kiveszel egy marékkal, és a felét visszadobálod, mert félsz attól, hogy ez a nevetségesen kis marék túl sok?” A szokásos bámulom-az-ételt-kínosan-hosszú-percekig pillanatok után megragadtam a zacskót, és megettem az egész tartalmát. Nagyon gyorsan, nehogy meggondoljam magam. Olyan gyorsan és hirtelen, hogy megelőztem az evészavar gondolatokat a fejemben. Nem kis zacskónyi volt, hanem családi kiszerelés, masszív kb. 300g-os teli zacskó. A szívem a torkomban dobogott, éreztem, ahogy a hirtelen energia és adrenalin felpörgeti a pulzusom, megemelve a vérnyomásomat, majd eláraszt a szorongás, hogy mit tettem.

Gyakorlatilag még nem is laktam jól, és simán meg bírtam volna enni még háromszor ugyanennyit, és az sem lett volna elég. A döbbenet kígyóként járta át másodpercek töredéke alatt a testemet, és sokkolva álltam egy helyben, azon gondolkodva, hogyan is érzem most magam. Éreztem, ahogy az evészavar eluralkodik rajtam, de nem akartam hagyni, hogy a gondolatok befolyásolják a döntéseimet helyettem, ezért ösztönösen, szinte gondolkodás nélkül megragadtam egy másik zacskó sós, pörkölt kesudiót is, kibontottam, és azt is megettem. Az egészet. Még a sót is kinyaltam az aljáról. Döbbenten meredtem a két üres zacskóra, de tudtam, hogy helyesen cselekedtem.

Tanulság: jobban tenném, ha hébe-hóba megennék egy marék pörkölt magvat, amikor kívánom, és nem vonnám meg magamtól a sót. Ugyanis ez a történet még többször is előfordult, visszatérő velejárója volt a gyógyulásomnak! Aztán mióta nem próbálom felülírni a sóvárgásaimat, és megadom magamnak, amire vágyom (sóval együtt) , a késztetés, hogy zacskóstul faljam fel a magvakat vagy az olíva bogyós üveg tartalmát, jelentősen csökkent. Többé nem érzem úgy, hogy az egészet meg kellene ennem, mert tudom, hogy bármikor megtehetem, amikor szükségem van rá.

 

Olyan gyorsan és hirtelen ettem meg, hogy megelőztem az evészavar gondolatokat a fejemben.

 

 

A mákos guba esete

Kiskoromban a mákos guba volt az egyik kedvenc ételem. Mivel a mák, a zsír, a kifli, a cukor, a glutén számomra tiltólistás volt, vagy tíz évig nem ettem mákos gubát, semmilyen formában. Amikor anya kijelentette, hogy mákos gubát süt, és direkt olyan alapanyagokból, amit talán én is megeszek – értsd, tejmentesen, tojás nélkül – az első gondolatom az volt, hogy „ahh, minek? úgysem eszem belőle, kizárt”. Így visszagondolva, reflexből odamondtam valamit, hogy „biztos nem eszem meg, de csináld csak”, mert tudtam, hogyha csak eljátszanék a gondolattal, hogy egyek belőle, egy kis adag nem lenne elég. Márpedig minek egyek, ha úgysem lenne elég? Számít valamit, hogy megeszem-e egy kis adagot vagy sem? Jobban fogom tőle érezni magam? Egy adag semmi, az egészet meg bírnám enni, azt pedig nem teszem, szóval tök mindegy, süsse csak, én nem eszem belőle. Miután kész lett, kitette az asztalra, aztán ők elmentek otthonról, én egyedül maradtam.

Nagyjából két órán keresztül motoszkált a fejemben a mákos guba gondolata, és habár fizikailag tele voltam, kívántam. Érezni akartam az ízét a számban, megkóstolni, hogy milyen lett, hisz oly rég ettem hasonlót – értsd: finomat. Féltem kimenni a konyhába, győzködtem magam, hogy tök felesleges megkóstolnom, csak bűntudatom lesz, de nem hagytam magam. Odamentem az asztalhoz, leszedtem a fóliát, megcsapott a pudingos mazsolás finomság illata. Hmmm. Közelebb hajoltam, mintha közelebbről is érezni akarnám az illatát, szinte centiméterekre volt csak az arcom az edénytől.

Mit árthat, ha eszem egy kis adaggal belőle? – gondoltam. Csak egy kicsit, hogy maradjon nekik persze, és ne gondolják, hogy túl sokat ettem, mert akkor anya máskor is merészel ilyet sütni, és én nem akarom, mert ahhoz túl finomnak tűnik, ráadásul nem mindenmentes. Talán csak megkóstolom, egy kis, normális adagot… Csak egy keveset…” Fogtam egy kistányért, a lehető legkisebb kiskanalat, és a jénaiból kiszedtem az ötödét, egy átlagos, normális, társadalmilag elfogadott adagot a tányéromra.

Éreztem, ahogy a nyál összefut a számban, és a pocakom felkészül az étel befogadására. Mintha biztatott volna, hogy igen, egyél, kérlek, egyél már! Leültem, megigazítottam a terítőt, és óvatosan, lassan, kifinomult mozdulatokkal megkóstoltam. Finom, krémes, sok mazsolával, puha kiflivel, a krém dominál, pont úgy, ahogy szeretem. A mák ízét mindenütt beszívta, és a puding, ah, jó alaposan leöntve az egész a pudingos krémmel, hogy teljesen befedje a kifliket.

Úgy éreztem magam, mint aki bűnbe esett, mert túlságosan élveztem – ez pedig a fejemben egyenlő volt a tiltólistás viselkedéssel, ami miatt rendszeresen büntettem magam, hogy merészeltem élvezni az evést. Olyan lassan ettem, ahogy csak tudtam, minél inkább bevésve emlékezetembe az élményt, hogy utána ne vágyjak többre. Úgy lett, ahogy korábban véltem, tényleg nem sokat változtatott, hogy ettem-e belőle vagy sem, ugyanolyan üres voltam, mintha semmit nem ettem volna. Mikor elfogyott, felálltam az asztaltól, betoltam a széket, és már épp vittem volna a tányéromat a mosogatóba, de mégsem mozdultam. A szokásos állok és tíz percig bámulom az ételt szakasz után egyszer csak bevillant egy gondolat, hogy és mi lenne, ha csak még egy kiskanállal vennék belőle? „Vagy talán nem lenne baj, ha még egy adagot ennék, még akkor is marad nekik bőven.”

A kiskanállal – még mindig a lehető legeslegkisebb mokkáskanállal – a jénaiból kivettem még egy falatot. Közelebb húztam magamhoz, miközben ott álltam az asztalnál, és vettem még egyet. És még egyet. És még egyet. A jénai harmada elfogyott. „Ugyan, anya biztos azért készítette, hogy egyek belőle, és biztos nem bánná, hisz azért így sütötte…” Vettem még egy kiskanállal. Éreztem, ahogy a vérnyomásom felszökik az egekbe, amint látom, ahogy egyre fogy a jénaiban az étel. „Tulajdonképpen megehetném az egészet. Meg AKAROM enni az egészet. Vágyom rá. És ezt eddig is tudtam… Pont ezért kerültem annyira!” – jöttem rá.

A késztetés, hogy megehessem az egészet, bármilyen ijesztőnek tűnt, egyre erősebbé vált. Féltem, remegett a kezem, de valahogy teljesen önmagamnál voltam, nem úgy, mint a régi falásrohamok alatt, bulimiám kezdetén. Ez más volt. Enni akartam, és a gyomrom jelezte, hogy szívesen fogadna még több energiát odabenn. Olyan voltam, mint egy feneketlen kút, amibe bármennyi vizet töltesz, elveszik a mélységben. Ahogy felismertem, hogy mennyire félek, elgondolkodtam azon, hogy jó-e a gyógyulásom szempontjából, ha nem eszem többet? Mit tenne az evészavaros énem? Abbahagyná. Sőt, nem is evett volna. Éppen ezért ennek pont az ellenkezőjét kell tennem, ha fel akarok épülni. Mindennél jobban meg akartam gyógyulni, és ahogy láttam magam előtt az érzéseimet beskatulyázva, már meg is született a döntés: meg kell ennem az egészet, ha el akarom engedni a félelmemet. Ez a helyes döntés. Csak így múlik el a szorongás. Vágytam többre, és ha megvonom magamtól, ha ragaszkodom a normális adagokhoz, az ugyanolyan korlátozás, mint ha x alatt tartanám a teljes napi bevitelemet.

Ezért megragadtam a jénait, magam elé húztam, és visszaültem a székre. A kis mokkáskanalammal a kezemben nekiálltam, hogy egyek még. Lassan, nyugodtan ettem, élveztem, és mindennél jobban vágytam a mákos gubára, amit oly sok évig megvontam magamtól. Fogalmam sem volt, mennyi kalória lehetett benne, de ez valahogy megnyugtatott, mert legalább nem tudtam számolni. Nagyjából megsaccoltam, de nem mintha számított volna. Bevallom az utolsó pár falatnál már kezdtem nagyon jóllakni, de akkor sem akartam megállni.  Fizikailag amúgy is folyamatosan tele voltam, még ha egy almát ettem csak, akkor is, hát mit számított, hogy jobban eltelít-e vagy sem? „Valld be, hogy baromira jól esik! Meg akarod enni! Erre vágytál, mióta elhatároztad, hogy meggyógyulsz! Nem hagyhatom, hogy az anorexia nyerjen, én vagyok a főnök, és én azt mondom, hogy megeszem!” – gondoltam. Mikor az utolsó kiskanállal is elfogyott, olyan nyugodt lettem, mint mielőtt az egész evészavar-mizéria elkezdődött. Büszke voltam, boldog, békés, és úgy éreztem, lassan a világban minden helyreáll. Mintha senki nem állíthatna meg, mert a boldogság minden pillanattal jobban áthatja az énemet, reményt és bizalmat adva, hogy egyszer vége lesz. Hogy képes vagyok irányítani magamat, és nem kell, hogy örökre a táplálkozástól és testemtől való félelmem vezéreljen. Én nyertem, és nem az evészavar.

 

Mit tenne az evészavaros énem? Abbahagyná. Sőt, nem is evett volna. Éppen ezért ennek pont az ellenkezőjét kell tennem, ha fel akarok épülni.

 

Mivel a gyomrom nem volt hozzászokva ekkora mennyiségű ételhez, az egész jénai – több mint egy kiló? két kiló? – mákos guba eléggé eltelített fizikailag, míg mentálisan pár óra múlva újra éhes voltam. ÚJRA ÉHES. Estére ez az étel már sehol nem volt, és hangosan korgott a gyomrom. Fizikailag este ugyan úgy éreztem, hogy tele vagyok, de vacsoráztam, mielőtt lefeküdtem, és a pocakom békésen domborodott előre, mint egy kisgyereknek. Nem érdekelt, mert tudtam, hogy erre volt szükségem. Azt hiszem, ez a tapasztalat volt az első, ami igazán hitelt adott a folyamatnak, és végre meggyőzött, hogy nem az étel az első számú közellenség.

 

 


 

 

A gondolataid befolyásolják, mi fog történni

Az ellenség a saját hozzáállásom a világhoz, nem pedig az étel, melyre a szervezetem gyakran a saját gondolataimnak megfelelően reagál.

Ha félek, a testem is elutasítja az ételt.

Ha békésen és kitartóan táplálom a testemet, mikor erre van szükségem, az étel társammá válik, és helyreteszi a félresiklott funkciókat, melyeket a diétázás elgyötört.

Ez mind csak néhány példa a több száz tanulságos esetből, amit megéltem a felépülésem alatt. Egy ideig 6000+ kalóriát ettem. Ha megpróbáltam kompenzálni, puszta félelemből, utána újra rám tört az éhség. Megettem egész pizzákat kiegészítve doboznyi hummusszal és növényi sajttal, egész kiló kenyereket, kalácsot, egy zacskó lencséből készült pürét a lábasból (amit speciel nem ajánlok!), több csokoládé tortaszeletet vacsorára, fél doboz margarint muffinra kenve, két kiló főtt rizst, (haha, az nem volt semmi! azért tettem, mert féltem a szénhidráttól! a megvonás mindig megbosszulja magát), egész üveg lekvárokat, több üveg mogyoróvajat egymás után, és nem, NEM szoktam hozzá ezekhez az adagokhoz! Attól, hogy kitágul a gyomrod, még nem válsz függővé! Nem érzel ilyen éhséget a garatodban, ha nem igényel a tested ételt! Nem gondolkodsz NONSTOP kajákon, ha nincs rá szükséged!  A testem megtanította, hogy mikor elég, s mennyi esik jól. Félévnyi tanulás és tapasztalatgyűjtés után eljutottam odáig, hogy megértettem, felesleges felülírnom a sóvárgásaimat, mert csak többszörösen visszaüt később, és a legjobb, amit tehetek, hogy eszek, és hagyom, hogy fejlődjön a testem, anélkül, hogy én szándékosan beleszólnék a folyamatba.

 

Attól, hogy kitágul a gyomrod, még nem válsz függővé! Nem korog ösztönösen a gyomrod, ha nem vagy éhes! A testem megtanította, hogy mikor elég, s mennyi esik jól. Nem szoktam hozzá ezekhez az adagokhoz.

 

Igen, hatalmas adagokat ettem, amikor szükségem volt rá. Amikor vágytam rá. Igen, tartósan a minimumokat ettem, és könnyen lehet, hogy életem hátralévő részéig ez így marad, mert nagyjából ez az új súlytartási bevitelem – akkor is, ha nem sportolok. Ha heti egy órát mozgok (jógázom), sokat mondok… Egy egész élet áll előttem, hogy ha meggyógyultam, mozoghassak, most azonban pihenésre van szükségem. Nem eszem, ha nem vagyok éhes, és eszem, ha igen. Letettem a vállamról a szorongásaimat, és nem félek az evéstől többé.

Nem félek a testemtől többé.

 

 

Bízz a folyamatban

A mentális éhség ugyanolyan fontos ebben a folyamatban, mint a fizikai, sőt, az esetek többségében úgy ettem, hogy fizikailag tele voltam. Talán nem kellett volna, csak mert kényelmetlen volt? Talán meg kellett volna állnom egy kis nyúlfarknyi adagnál?

A felépülés nem egy kényelmes dolog.

Az evészavar gyógyulás nem a komfortról szól.

A félelem mindaddig ott lesz, amíg a tetteiddel meg nem tanítod az agyadnak, hogy enni jó. Enni szabad.

Hallgass a testedre, kövesd az éhséged, mert megígérhetem, hogy egyszer az éhséged helyreáll, összhangba kerülsz a testeddel, és a testsúlyod is beáll, ha itt lesz az ideje. Fogd fel úgy, hogy magad vagy saját tested mentora. Mit javasolnál a barátodnak, ha ugyanezt tapasztalná? Tartsd szemelőtt, hogy a gondolataid fontos szerepet játszanak a tested reakcióiban, és az energiaegyensúly törvénye nem úgy működik, ahogy te azt valószínűleg gondolod. A sok étel hatására az anyagcserém felpörgött, képes vagyok segítség nélkül megemészteni az ételeket. A masszív adagoknak köszönhetem, hogy napról napra egyre nyugodtabb és tudatosabb lettem, mert már nem félek többé. A testemmel való egészséges kapcsolatom az extrém éhség időszaka alapozta meg.

Ezek a kis sztorik jól szemléltetik a belső konfliktusokat, amikkel szembe kellett néznem, hogy megtanuljak megszorítások nélkül enni. Hosszú folyamat volt, de nem hiábavaló. Neked lesznek majd saját történeteid, saját sztorijaid, és remélem, hogy egyszer te is mosolyogva gondolsz majd vissza rájuk, amikor ez az egész már csak egy emlék lesz.

Nem vagy egyedül.

Az extrém éhség normális. Az extrém éhség szükségszerű. Az extrém éhség csak átmeneti, és egyszer véget ér.

Egyél és felejts, egyél és felejts, egyél és felejts…

 

 

[frissítve: 2021. 04. 20.]

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial