evészavar és gyógyulás

Depresszió és invalidáció: nincs jogod rosszul érezni magad!

A depresszió évei alatt rájöttem, hogy félek sebezhetőnek lenni, és ha mégis az voltam valamilyen okból kifolyólag, ugyanazokkal a szavakkal ítélkeztem a saját tapasztalataimon, mint ahogy mások ítélkeztek rajta



 

Nem kell, hogy tragédia történjen az életedben ahhoz, hogy kialakuljon nálad egy trauma-reflexből építkező mentális zavar. A depresszió sokkal inkább egy belső konfliktus eredménye, semmint külső körülmények következménye. Lehet bármilyen csodálatos életed, végezheted álmaid munkáját, ha odabenn nincs minden rendben. Ha nem beszéled ki magadból a küzdelmeidet, egyedül érzed magad a problémáiddal, nem tudsz kapcsolódni saját magadhoz, a depresszió olyan könnyedén létrejöhet és magával ragadhat, mintha tragikus eseménysoron mentél volna keresztül.

Meghallgatni a másikat kevés, ha nem tudunk ítélkezés nélkül figyelni. Meghallani a másik hangját kötelességünk, mert nem tudhatjuk, halljuk-e még valaha.

 

Nem tudom, mire vágyom. Annyian szenvednek a világban, sokkal rosszabb körülmények között élnek, mint én, és nem tehetek ellene semmit. Nincs okom szenvedni, nekem, akinek szinte minden megadatott.

 

Az érzéseink, pszichés problémáink úgy működnek, mint egy katalizátor: képesek saját magunk, saját testünk ellen fordítani az egészségünket, így autoimmun folyamatokat, depressziót, emésztési problémákat, mentális zavarok kialakulását beindítani. Ha a feltételek összeállnak, a lelkivilágod összetűzésbe kerül a külső világgal, a szervezeted pedig – és így beleértve az intelligens emberi agyat – ennek megfelelően reagál a történésekre. A depresszió egy olyan belső, bonyodalmakkal összekuszált érzelmi állapot, amelyben az illető motiválatlanná válik, elveszti korábbi érdeklődését, inspirációját, lelkesedését azon dolgok iránt (is), amik valaha fontosak voltak számára. Gyengül az életérzés, amely idővel aztán elválasztáshoz vezet. Ha mások ráadásul odabökött mondatokkal tovább mélyítik és súlyosbítják ezt az állapotot, az illető fokozatosan elveszíti reális kapcsolatát a külvilággal, míg végül teljesen befordul.

 

 

Depresszió, amikor mindened megvan

Szeretjük azt hinni, hogy azok az emberek, akiknek minden megadatott – pénz, siker, csodálatos ház, tulajdonok, álommunka, család, barátok – nem méltók a szenvedésre, és nincs okuk panaszra. Ha mindened megvan, amit csak kérhetsz, nincs jogod depressziósnak lenni… A külső szemlélő számára nincs helye depressziónak egy teljes életben. Mire fel lenne? Hiszen oly tökéletes az élete! Mindene megvan, amit csak kérhetne.

Nem is tévedhetnénk ennél nagyobbat…

Emlékszem, amikor a depressziós éveim legmélyebb időszakában csak feküdtem az ágyamon, nyitott szemmel meredve a semmibe; szörnyen értéktelennek, hibásnak, fáradtnak, motiválatlannak és üresnek éreztem magam, és azt mondogattam: „Számít ez egyáltalán? Számítok én? Tök mindegy, hogy élek-e vagy sem, nincs nagy különbség a világ szempontjából. Ha örökre lehunynám a szemem, fel sem tűnne az univerzumnak. Nem tudom, mit akarok, és még ha meg is kapnám, akkor sem lenne kielégítő. Nem tudom, mire vágyom. Annyian szenvednek a világban, sokkal rosszabb körülmények között élnek, mint én, és nem tehetek ellene semmit. Nincs okom szenvedni, nekem, akinek szinte minden megadatott”.

 

A legrosszabb nem az volt az egészben, hogy depressziósnak éreztem magam, hanem hogy mindenki azt mondta, hogy az érzéseim hibásak.

 

„Annyi minden van, aminek örülhetnél! Hálásnak kellene lenned!” – kaptam meg rengetegszer. Ennél csak még jobban fájt, amikor őszintén megnyíltam valakinek, megosztottam vele a kusza érzéseimet, félelmeimet, akkor is, ha szégyelltem azokat, és ő neheztelve, sőt, haragosan a képembe vágta, hogy „nincs jogod depressziósnak lenni! Vannak emberek, akiknek ennél sokkal rosszabb! Hagyd abba, és ne legyél már ilyen puding!”

Ettől (érthetően) nem lettem jobban. A legmélyebb sebeimbe léptek bele s ott tapostak meg, ahol a legjobban fájt.

 

 

Egy világ, aminek nem vagy része többé

Hogy is lettem volna jobban attól, hogy mások is megerősítenek a saját kudarcomban? Invalidáció. Azzal, hogy hibásnak állították be az érzelmeimet, invalidálták a saját tapasztalásom. Pontosan tudtam, hogy milyen szerencsés vagyok, és mégsem voltam képes meglátni a szépet az életben. Mindenki emlékeztetett rá, hogy mi mindennek kellene örülnöm, és ezzel csak azt érték el, hogy még jobban befordultam, hisz ugyanezt műveltem magammal is: hibáztattam magam, amiért ilyen vagyok, mert úgy véltem, semmi okom rá! Láttam magam körül egy világot, melynek legbelül nem voltam része többé. Senki nem értette, hogy miért így viselkedem, még én magam sem. Reflex. Ösztön. Ez volt a program. Minél inkább küzdöttem az érzéseim ellen, s próbáltam élni tovább az életemet anélkül, hogy tudomást vettem volna róluk, annál mélyebbre zuhantam.

Ördögi mókuskerék.

Nem akartam élni, nem akartam létezni, mert úgy véltem, nem vagyok rá méltó. Az összes kiváltságom miatt úgy éreztem, hogy azt sem érdemlem meg, hogy boldogtalan legyek. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy rosszul éreztem magam. „Nincs jogom szomorúnak lenni! Elég legyen!” – pofoztam fel magam még erősebben.

Nem sajnáltam magam, amiért ez van, inkább ideges lettem attól, hogy úgy éreztem, nem tehetek és nem is akarok ellene tenni semmit. Úgy éltem meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ilyen üres vagyok. Minden problémám eltörpült, és a semmi érzése olyannyira hatalmába kerített, hogy képtelen voltam értékelni a pozitív dolgokat többé az életben. Akkor sem, ha láthatóan mindenki elvárta körülöttem, hogy ezt tegyem.

 

 

A kulcs az elfogadás

Annak dacára, hogy milyen elveszettnek és nyomorultnak éreztem magam azokban az időkben, most hálásan gondolok vissza mindarra, amin keresztülmentem. Ez a tapasztalat segített abban, hogy megértsem önmagamat, kifejlesszem az elfogadást, empátiát és békét az életem, s ezáltal saját magam felé. Elfogadtam, hogy amit tapasztalok, az számomra valós, még ha mást is állítanak mások, és engedélyt adtam magamnak, hogy bármit érezhessek, címkézés és dorgálás nélkül. Az ítélkezésmentes elfogadás volt a megértés kulcsa, és a kettő együtt segített abban, hogy az érzéseimmel megbirkózzak, amikor mindenki elutasította azokat.

Sokszor arra gondoltam, milyen vicces, hogy másoknak ilyen egyszerűen képes vagyok segíteni és a megfelelő meglátásokkal támogatni őket, míg magam felé képtelen vagyok ugyanerre. Hogy lehet az, hogy rájuk érvényesek a tanácsaim, de magamra nem? Az én depresszió tüneteim miért kevésbé validak, mint az övék? Aztán egy elgondolkodtató cikk után felismertem, hogy csak akkor tudok meggyógyulni ebből az állapotból, ha magammal ugyanolyan kedvesen és bátorítóan bánok, mint másokkal tenném. Ha én lennék saját magam páciense, mit mondanék? Ha én lennék a legjobb barátom, akkor is ugyanígy viselkednék magammal? Akkor is ilyen szigorú lennék? Könyörtelenül állítva, hogy mit szabadna és mit nem?

 

 

Tanulás a fejlődéshez

A depresszió nem a kudarc, és főleg nem a saját értéktelenségem bizonyítéka. Ahogy nálad sem, ha depresszióval küzdesz! Azért történik, mert a tudatalattinkban eltárolt traumák hatására így próbáljuk megvédeni saját magunkat attól, amivel nem úgy érezzük, nem vagyunk képesek megküzdeni. Ha nem tapasztaltam volna meg mindezt az elmúlt évtizedben, nem az az ember lennék, akivé a mély pontról felállva váltam.

 „Teljesen oké nem jól lenni. Jogom van rosszul érezni magam. Jogom van szomorúnak és gyengének lenni, és attól még nem leszek kevésbé értékes.”

Bárcsak ezt hallottam volna azokban az időkben a sok negativitás helyett! Biztos vagyok abban, hogy hamarabb megbirkóztam volna a tapasztalataimmal, mint így, a sok küzdelem és hibáztatás mellett tettem.

A probléma nem az volt, hogy rosszul éreztem magam. Az igazi probléma az volt, hogy rosszul éreztem magam amiatt, hogy rosszul éreztem magam. Féltem sebezhetőnek lenni, és ha mégis az voltam valamilyen okból kifolyólag, ugyanazokkal a szavakkal ítélkeztem a saját tapasztalataimon, mint ahogy mások ítélkeztek rajta.

A külvilág meggyőzött arról, hogy amit csináltam, az rossz, és bűnös vagyok azért, ahogy érezem magam. Meggyőzött arról, hogy a depresszió nem elfogadott, és el kell rejtenem, mert mások elítélnek érte. Könnyű ítélkezni a társunk fölött, amíg kívülről szemléljük az életét, de milyen alapon gondoljuk, hogy jogunk van hibáztatni őt a saját érzései miatt? Hogy jogunk van bírálni és ítélkezni azon, amit nem értünk? Hogy képzeljük, egyáltalán teljesen értjük a problémáit, amikor valójában fogalmunk nincs arról, hogy min mehet keresztül?

 

 

Jogod van nemet mondani!

Jogod van megélni az érzelmeidet bűntudat nélkül.

Ezek csak érzések, jönnek-mennek anélkül is, hogy ítélkeznél felettük. Nem volt értelme többé porig alázni magamat a saját gondolataimban, mert megértettem, hogy semmi sem jó vagy rossz, csupán a saját gondolataim teszik azzá.

 

 Teljesen oké nem jól lenni. Jogod van rosszul érezni magad. Jogod van szomorúnak és gyengének lenni, és attól még nem leszel kevésbé értékes!

 

 

Az önfegyelem nem segít

A múltban, amikor minden kilátástalannak tűnt, az életemet céltalannak és értelmetlennek éreztem, s azt gondoltam, ha több önfegyelmem lenne, képes lennék kontrollálni a saját gondolataimat. Azonban ez sajnos nem így volt. Az egyetlen, ami javulást hozott számomra: engedélyt adtam magamnak, hogy érezzek és hogy a bizonytalanságban és diszkomfortban is megtaláljam a békét. Hagyni magam érezni, bármi is bukkanjon fel, olyan újdonság volt, melyre sosem tanítottak meg. Elengedtem az elképzeléseimet arról, hogy mit-hogyan-és-miért kellene csinálnom vagy mit kellene éreznem. Újradefiniáltam az értékrendemet, és visszatértem azokhoz a tevékenységekhez, melyek értelmet adtak a létezésemnek. Melyek örömöt, odaadást és boldogságot hoztak el. Melyek kiragadtak a belső világomból, és rájöttem, hogy igazán élvezem őket. És emellett beláttam, hogy nem az én felelősségem, hogy milyen érzelmek és gondolatok jelennek meg, de az én felelősségem az, hogy miképp cselekszem a hatásukra.

 

 

Empátia

Megtanultam értékelni a saját küzdelmeimet, és ezáltal képes voltam megérteni másokét is. Egyre több együttérzést, könyörületet gyakoroltam magam felé, és ez vált az új normává. Nem az számít, hogy mink van, hanem hogy mit hozunk ki belőle.

A legfontosabb, hogy megtaláljuk-e magunkban azt az erőt adó forrást, mely képes bennünket továbblendíteni a félelmeinken. Bizonyos értelemben, minél több dolog adatik meg neked, annál könnyebben elválasztva érzed magad másoktól. Ha nem mered megélni a saját érzéseidet, a boldogtalanságot, a teljes ürességet, bármit, amit tapasztalsz, nem vagy képes elfogadni azokat, és így nem sikerül túllépned rajtuk. Invalidált érzések szégyent hoznak, és a szégyen meggátol bennünket abban, hogy felismerjük a szükségleteinket.

 

Nem az számít, hogy mink van, hanem hogy mit hozunk ki belőle.

 

Mindannyiunknak joga van rosszul érezni magát egy pillanatban, és ezek az érzések egyenlően fontos üzenettel bírnak, akárcsak a kellemes érzéseink.  Megtanultam, hogy a depresszióm egy jel volt, ami ahhoz kellett, hogy végre megengedjem magamnak, hogy kielégítsem a szükségleteimet és kapcsolódjak saját énemhez a magamnak nyújtott segítő kéz által.

 

 

[frissítve: 2021. 04. 20.]

 

 


 

Ha úgy érzed, segítségre volna szükséged, hívd ingyenesen a 116-123 telefonszámot!

Ha fiatalkorúként kérnél segítséget, hívd a 116-111-es telefonszámot, bármikor, ha úgy érzed, szívesen beszélnél valakivel! 

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial