személyes írások

Nosztalgia



2011 november

 

“Mit ér az élet álmok nélkül? Az egész élet arról szól, hogy megvalósítsd önmagad… még a televízióból, sőt a facebookról is ez csöpög. Eddig tévhitben éltem. Igen, mert azt hittem én nem vágyom semmire, csak, hogy valakivel – vagy inkább valaki mellett – ismét olyan lehessek, mint amilyen egy évvel ezelőtt voltam mélyen, legbelül. Egész eddig azt hittem, nekem nincs miért küzdenem. Már pedig minek éljek, ha csak úgy eltelnek a napjaim, bármiféle adrenalin-szint ugrás nélkül, egy helyben ülve, mint valami csirkebefőtt? Én nem erre vágyom! Mindig is fontos volt számomra, hogy találjak valamit, ami éppen boldoggá tesz, valamit, amiért érdemes kiállnom. Találjak valami igazit az életemben. Azt szeretném, hogy amikor reggel kinyitom a szememet, kipattanjak az ágyamból, és mosolyogva azt mondjam: jajj, de jó, hogy ismét reggel van! De egyelőre ez még várat magára. Remélem, hogy már nem kell túl sokáig várnom… ugyanis most katasztrofálisak a hétköznapjaim. Mióta elköltöztem otthonról, és minden totál megváltozott, olyan érzésem van, mintha halvány fogalmam se lenne róla, mi történik körülöttem. Komolyan, mintha nem is én élnék a saját bőrömben. Nekem szükségem van olyan társasági életre, közösségekre, ahol megmutathatom, ki vagyok valójában és mire vagyok képes. Jó, kicsit ez most furán hangzik, főleg, hogy eleve egy olyan szakot választottam az egyetemen, ahol igazán kiélhetném az exhibicionizmusom, mert folyamatosan be kell mutatnom, mit tudok… de valahogy a kettő mégsem ugyanaz. Amíg nem nyitom ki a szemeimet, hogy  ne csak nézzem, hanem végre meglássam az előttem álló lehetőségeket, és találok vissza önmagamhoz, hiába akarok én bármin is változtatni.”

 

 


 

2013. január 4.

Detto. Akár most is írhattam volna, mert ezek szerint nem sokat változtam.

Vagy mégis?

Talán minden csak sokkal rosszabb lett, mint volt. Beleértve engem is. Nem vagyok jó, hiába áltatom magam. Borzasztó lettem, olyan, akire gyermekként nem lennék büszke. Mi történt velem? Hogy siklott ennyire félre az életem? Miért nem vagyok képes semmit hosszas elemzés nélkül elfogadni vagy egyáltalán belátni? Csak ide-oda tengődöm a végletek szélsőséges skáláján és közben úgy érzem, megszakadok. Szétszakít az önismeret. Én nem lehetek….. nem… Isten ments, hogy úgy éljek és végezzem be, mint azok a sorozatban. Nem lehetek ilyen elferdült identitászavaros. Nem bírom elviselni azt, amit látok. Ha behunyom a szemem, a saját gondolataim tépázzák az idegeimet, ha pedig nyitva van, a testem az ellenségem. MIÉRT?? Hagyjatok békén, nem vagytok idevalók ti kegyetlen élősködők! Hagyjatok magamra, hogy végre olyan legyek, amilyen lehetnék. Mi van, ha sosem  leszek túl az egészen és képtelen leszek elfogadni, hogy magammal kell együtt élnem még néhány évtizedig? Annyira szeretnék normális lenni, mint mindenki más, erre azt kapom a fejemhez, hogy úgy megváltoztam, annyira más lettem.. pont olyan, mint a többiek. Csak egy a tucatból. De mi van, ha pont erre vágyom, eleve mégis mi a fészkes fene közük van hozzá? Mi van, ha én tényleg olyan szeretnék lenni, mint az összes többi idióta tinilány, akit a családom tudom, hogy soha nem fog megérteni? Annyira sokáig éltem kívülállóként, elegem van. Nem vagyok remete, hogy mindentől el legyek zárva! Hahóó, én is itt vagyok ám! Bár gondolom nem tűnt fel, Te is elfelejtettél. Mint mindenki más. Néha azt hiszem, egy ólomüvegből készült ütésálló burok vesz körül, hogy láthatatlan lettem.

 

 

 

 

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial