személyes írások

Mi van, ha sose fogok helyrejönni?

2017. november

 

Újhold.

Új kezdet, az égiek szerint.

Ugyanazon a ponton dörömböl ajtómon a kísértés, s mégis talpam alatt érzem a széthulló magma izzó melegét. Érzem a változás ízét minden porcikámban. Kívánom. Vágyom rá. S mégis meggátolom magam abban, hogy elérjen.

Toporgok a hidegben, érzem a zúdító esőt arcomon, s minden, miben hiszek, keresztültör testemen, mely csak lebeg az ismeretlen térben.

Talán most más lesz, talán most tényleg más lesz, s vége lesz, és elmúlik, és felállok – mondogatom, mint holmi mantrát, melyben minden erőmmel reménykedek, hogy talán ha elhiszem, valóra válik. Mi van, ha sose fogok helyrejönni? Le tudnék élni egy komplett életet üresen? Van értelme élni, ha nincs bennem semmi?

Ne hazudj – tör fel egy hang mélyről – te is pontosan tudod, hogy ez nem igaz. Sokkal több van benned, mint amit kifelé láttatni engedsz. Több van benned, mint valaha sejtetted, s az elmúlt évtized a bizonyíték arra, hogy cseppet sem vagy üres.

Talán igaza van. Talán csak félek. Ez a világ ijesztő, de a legijesztőbb mégis az, hogy lövésem sincs arról, ki vagyok én.

Roppants szét!

Kívántam milliószor egy kinyújtott segítő (pusztító?) kéz felé fordítva mindenemet. Semmire nem vágytam jobban, mint hogy vége legyen! Múljon el, kérlek, könyörgöm, múljon el, legyen vége, legyen vége, nem akarok így élni, nincs értelme, nem megy, nem akarom, múljon el

De sosem lett vége.

Az egész jelen pillanat oka az, hogy olyan rohadt erős vagyok. Meggyőződésem, hogy az időszakosan belülről feszítő migrének mind azért gyötörnek, mert széthasad a fejem önmagamtól. Hányni tudnék attól, amit csinálok, s mégsem vetek neki véget. Olyan szánalmasan erős vagyok, hogy soha nem lett semmi bajom. Túl jól vagyok, és még csak meg sem érdemlem – szerintem legalábbis. Ennek örülnöm kéne, hisz az egészségem törhetetlen. Én mégis tönkre akarom magam tenni. Vagy inkább megjavítani? Ez lenne az életcélom? Ez valami hippi megmozdulás a lelkivilágomban, hogy porrá romboljam magam egy jobb eszme iránti szenvedélyből? (*insert gúnyos horkantás)

E.L.E.G.E.M.V.A.N.

Ebből.

Belőle.

Belőlem.

Ő is én vagyok.

Én hoztam létre, s bennem él.

Ha nem adnál neki erőt a tombolásra, elmenne. De én nem akarom elengedni, és száz körömmel kapaszkodom hozzá. Mintha attól félnék, hogy nélküle semmi vagyok, pont, mint amilyen voltam régen, mikor nem lehetett saját szavam. Ne gondolj rá.

Szóval, így állunk. Mi vagyunk, s mindegyőnk csak én vagyok. Nincs miért tagadnod. Ne szégyenkezz. Te vagy. Te hagytad idáig fajulni.

Nem akartam. Nem akartam soha megbántani senkit, s legszívesebben pofon vágnám magam azért, amiket okoztam.

Ne hadakozz, fogadd el.

„A megértés elfogadáshoz vezet, az elfogadás pedig a gyógyulás feltétele.”

Tud valamit ez a nő! Talán csak annyit kellene mondanom: rendben van. Minden rendben van. Minden rendben lesz. Én vagyok. Én voltam, én tettem, s itt vagyok, készen a változásra.

Kopogtatok a változás ajtaján, be akarok menni, kérlek, engedj be! Engedj be, meg akarok változni! Könyörgöm, valaki engedjen be, mert ha rajtam múlik, félek, hogy visszahúz, megint.

El akarok menni, futni, szaladni szabadon, de direkt összekulcsolom a lábaimat, és tíz körömmel ragaszkodom valamihez, ami soha nem volt az enyém.

Burning. Desire.

Lángra akarok gyújtani mindent magamban, érezni őket, érezni mindent, s kínozni magam addig, míg el nem fogadom, hogy ami történt, megtörtént. Nem menekülhetek az elől, ami itt él bennem.

Én vagyok. Én tettem.

És kész vagyok kardot ragadni önmagam ellen, ha az segít, hogy végre azt mondhassam: élek.

 

 


 

 

MEGJEGYZÉS:

Ezek a párbeszédek a fejemben gyakorlatilag állandóak voltak. Néha erősebben, néha kevésbé hangosan zajlottak. Minden egyes szó csupán egy belső monológ. Része volt az életemnek, talán mert ilyen a személyiségem, talán mert az evészavar befelé irányította a figyelmem. Ez is én vagyok, de az identitásom nem veszett el az evészavaromban, ahogy sokáig gondoltam… csupán elnyomtam. Aztán a kínkeserves nyomasztó tétovázás után mégis a teljes gyógyulásra adtam a voksomat. Bármilyen ijesztő is volt maga a gondolat, hogy még többet kellene ennem, s még feljebb indulhat a súlyom, hinni akartam, hogy ennél jobb lesz, és ez a remény erősebb volt bármilyen evészavar-gondolatnál.

Oly sokan érezzük, hogy már nem is tudjuk, kik vagyunk, s hol ér véget a betegség – hol kezdődünk mi, mert összeforr a két halmaz. De szerintem, mindig is mi voltunk és figyeltük belülről az eseményeket. A gyógyulás sok hullámzással jár, semmi nem lineáris, és az én gyógyulásom sem volt tökéletes. De gyógyulás volt! És akartam, vágytam rá, hittem benne, ezért végül mindent megtettem, hogy meg is valósuljon és szabad lehessek. Hogy tudtam-e, hogy tényleg megmaradt az igazi Kata az álarc mögött?

Nem.

Csak reméltem.

És mivel bíztam benne, hogy így van, hogy egyszer visszakapom őt, a sok befektetett energia és megértés hozzásegített, hogy így is legyen.

 

 


 

 

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial