Ti írtátok

Vivi írása

Egy 21 éves, most már egyetemet végzett evészavarral küzdő lány vagyok, aki elmondhatja magáról, hogy nem tudta kiélvezni az egyetemen eltöltött éveit a belső konfliktusai miatt.

Teljesen őszintén megvallva még a középiskola utolsó két évét sem. 17 éves voltam, amikor elkezdtem konkrétan leszokni az evésről. Eleinte csak csökkentettem az adagokat, egészen  addig, amíg már csak 2-3 doboz joghurtot ettem egész nap. Itt rájöttem, hogy igazából ezzel a mennyiséggel sem lakom jól, hát akkor minek egyem meg? És ezzel csak még nagyobb problémát okoztam magamnak. Középiskolai végzősként is kollégiumban laktam. Úgy alakult akkor, hogy a hétköznapok
voltak azok a napok, amikor egész végig éheztettem magam, csak iszogattam vizet és diétás üdítőket. Hétvégére mindig rendes evést terveztem, mert semmi esetre sem akartam, hogy a szüleim észrevegyék a változást. Persze rövidesen látható volt, hogy egyre vékonyabb lettem.
Nem akartam eleinte túl sokat fogyni, azt gondoltam csak egy kicsit, amiből aztán lett még egy kicsi és még egy kicsi, mert már rutinná vált az éhezés, furcsa lett volna suliban enni. Ahogy eltelt 2-3 ilyen hét, azt vettem észre, hogy egyre nehezebb leállni, ha már egyszer elkezdtem enni. Sokkal többet tömtem magamba annál, mint ami normális lenne és mindig rosszul is lettem, feszült a hasam és hányingerem is volt. Minden ilyen alkalom után azt kívántam, bárcsak ez meg sem történt volna és ugyan úgy éheztem volna, mint ahogy hétköznapokon. Bűntudatom volt, de nem az ételek összetétele vagy kalóriatartalma miatt, hanem mert nagyon rosszul voltam a nap végére. Bármit megengedtem magamnak olyan napokon, amikorra evést terveztem. Ezért fajult el a dolog odáig, hogy zabáljak, amennyi csak belém fér, mert tudtam, hogy úgyis jön utána 6 nap, amikor semmit sem fogok enni. Azóta is a legtöbb hetem így telt el: 6 nap éhezés, 1 nap evés. Mondanom sem kell, szörnyű volt az egész, de emellett valahol még jó is az elején, amikor mosolyogva néztem magam a tükörben és próbálgattam a ruháimat.

 

Itt rájöttem, hogy igazából ezzel a mennyiséggel sem lakom jól, hát akkor minek egyem meg?

 

9-10 hónap elteltével, amikor már nagyon durván lefogytam, magamnak sem tetszettem egyáltalán. Akkor már ez a kis boldogság sem volt meg, hogy szépnek láttam magam. Fájt az ülés, a fekvés és folyton fáztam, pulcsiban aludtam. A suliban, az utcán, a boltban, a buszon és mindenhol olyan tekintetek fogadtak, amiket nem mindig sikerült megemésztenem. Sajnálat, undor, döbbenet… nem tetszettek. Elhatároztam, hogy ez így nem jó és változtatnom kell, ha boldog életet akarok. Elkezdtem hetente kétszer enni, de semmit sem híztam, mert hashajtóztam, szóval ennek a próbálkozásomnak sok értelme nem volt. Ezek után egy nyári szünet elején szembejött velem egy nagyon jónak tűnő álláslehetőség. Külföldi munka volt szobalány pozícióban. Gondoltam egyet és elküldtem az önéletrajzomat a hirdetőnek. Másnap felvették velem a kapcsolatot és azután csak pörögtek az események, míg egy hónapra rá már utaznom is kellett. El sem hittem. Az ok, amiért bele mertem vágni egyedül ebbe az egészbe, az a gyógyulásom reménye volt, de az is megerősített, hogy végre elmenekülök a sok rossztól az ismeretlenbe. Úgy éreztem, mintha kiszabadultam volna a kalitkámból. Szabad voltam. Tudtam, hogy emellett a munka mellett muszáj az embernek ennie, hogy bírja az egész napos
talpon létet és természetesen a szórakozást munka után. Felvettem a normális rutint, jókat ettem, szórakoztam, dolgoztam és persze híztam. Ez 2 hónapig tartott, mert közben felvettek egyetemre, így hazajöttem évkezdésre. A nyár alatt jóval többet szedtem vissza, mint az evészavar előtti súlyom volt. Ez gyors súlygyarapodás volt, nagyon nem tetszettem magamnak, ezért itthon újrakezdtem az éhezést, nem olyan durván eleinte, mert nem akartam többé csontsoványra fogyni, csak az evészavar előtti súlyomat akartam elérni. Amikor elértem, persze magába rántott újra az anorexia.

 

Elhatároztam, hogy ez így nem jó és változtatnom kell, ha boldog életet akarok.

 

Egy év elteltével újra dolgoztam nyáron, és megismételtem a testemmel ugyanazt, amit előző évben, hazatérve pedig elkezdtem magam büntetni, mint ahogy azt (legnagyobb sajnálatomra) szoktam. Ez év márciusáig csináltam, ameddig haza nem költöztem az egyetem kollégiumából a vírus miatt. A szüleim már régóta tudták, hogy gondjaim vannak az evéssel, de sosem tudtak segíteni rajtam. A sok itthon töltött idő alatt visszahíztam egy átlagos súlyra, ami nekem nagyon sok, de ráeszméltem, hogy 21 évesen már nem itt kellene tartanom. A 20-as éveket ki kell élvezni, mindenki ezt vallja. Én is ki szeretném, eleget szenvedtem. Elhatároztam, hogy nem fogok kompenzálni, nem lesz olyan, hogy egy nap féktelen zabálás és utána hashajtás + 6 nap éhezés. Most már 2 hete azt csinálom, amit már 17 éves korom óta sosem tettem magamtól: eszek minden nap.

A két hétben is volt még megszokásból olyan, hogy nem tudtam megfékezni magam úgy, ahogy terveztem, de már nem hashajtóztam és nem éheztem ezek után. Úgy érzem, óriási haladást értem el ezzel, hogy merek enni minden nap. Tény, hogy nem túl sokat, de ez nekem most még tökéletes kezdésnek. Ha már jobban hozzászokok a mértékletes evéshez, egyre nagyobb adagokat fogok enni minden nap. Próbálok jobban figyelni arra, hogy mit kíván a testem és kicsit kikapcsolni az
agyamat. Ha diagnosztizálnom kellene magam, azt mondanám, hogy az anorexia és a bulimia egy furcsa keveréke az, ami az én életem. Még visszaolvasni is rossz ezeket a sorokat, ezért nagyon örülök, hogy most már 2 hete hashajtómentes vagyok, próbálok rendszert vinni az étkezéseimbe és beépíteni a mindennapokba. Sok reményem van, most úgy érzem, végre tényleg magamtól rá tudtam lépni a gyógyulás útjára. Semmi sem tudna megakadályozni mostmár abban, hogy egyek minden nap. Ha lesznek is rosszabb napok, amikor többet eszem, akkor sem fogok kompenzálni, mert már sikerült ennek a csábításnak ellenállnom.

Szóval az egész lényege: Enni kell, hogy élni tudj!

Vivi

 

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial