evészavar és gyógyulás

Az evészavar viselkedés egy szokás halmaz

Az evészavar viselkedés egy szokás. És bármilyen szokás ellenfegyvere az identifikáció és következetes tudatos cselekedet.

Az evészavar egy függőségi állapot, de talán nem is az ételtől függünk, hanem az étellel kapcsolatos gondolatainktól.

Miért eszem túl magam? 

Amit a terápiában tanultam: a túlevés azért történik, hogy kielégítsek egy szükségletet. Az étel eszköz, hogy elnyomjam az érzéseimet. Elhitették velem, hogy az evés – vagy épp koplalás – egy tünet, amelyre valamilyen belső konfliktus miatt érzek késztetést, és ha a stressz és fenyegetettség érzése megszűnik az életemben, ha boldog leszek és minden szükségletem és vágyam kielégülésre talál, a késztetés megszűnik.

A szakirodalom – és vele sok pszichológus – azt írja, hogy ez egy betegség. Egy mentális betegség, mely traumák és konfliktusok kifejeződéseként manifesztálódik az evésben. Hogy a döntés sosem az én kezemben volt, mert a betegség generálja a viselkedést. Hogy a felelősség lehull a vállamról, hiszen beteg vagyok. Az agyamban a kémiai egyensúly felborulása és egy a genetikai állományomban rejlő gén miatt vagyok beteg. Hogy ebből sosem gyógyulok ki 100%-osan, de szintentarthatom a javulást.

 

 

Elméletek

Az intuitív, józan énem valahogy egyiket sem érezte igaznak. Az volt az érzésem, hogy ezek az elméletek valahogy nem fedik teljesen a valóságot, hogy miért tör rám ilyen erős késztetés, hogy felfaljak mindent, amit találok, s utána miért vonom meg magamtól az ételt. Annyi mindenen változtattam már, fejlődtem, módosítottam, hogyan reagálok a stresszre, milyen más módon kezelhetem a frusztrációm, de semmi nem tüntette el végleg a késztetést, hogy csak faljak és faljak, vagy koplaljak, amíg bírom, s majd a pillanatnyi megkönnyebbülés után összeomoljak a bűntudattól.

Kezdtem őszintén azt érezni, hogy semmi nem képes megadni nekem a kielégültséget, az elégedettséget, még az étel sem, az üres gyomrom sem, bármennyit és bármit egyek (vagy ne egyek) meg. Nem láttam kiutat, a kognitív terápia és fejlődő önismeret nem oldotta meg a problémámat. A koplalás szintén csak ideiglenes biztonságérzetet adott, inkább csak rontott a helyzeten. Bármilyen pozitívan álltam is a változáshoz, mintha az agyam szándékosan meghiúsította volna a törekvéseimet. Azt éreztem, hogy vége, teljesen kiesett a kezem alól a kontroll, és a testem vezérel, én csak megfigyelő vagyok a szituációban, és én csak viselem a következményeket. Mindegy volt, mennyire elszántan ellenkeztem, előbb vagy utóbb, de a késztetés, az elnyomhatatlan vágy, hogy az evéssel operáljak, átvette felettem az irányítást.

 

 

Reménytelenség

Arra vágytam, hogy vége legyen. Megszabaduljak tőle, az evészavar béklyójától. És mégis, mindegy volt, mennyi energiát fektettem abba, hogy megtaláljam az okát a problémámnak, az agyam egy kis szeglete ragaszkodott a késztetésekhez és szabotálta minden erőfeszítésem. Reménytelennek láttam, hogy valaha is jobb lesz.

Ha arra gondoltam, hogy milyen emberré akarok válni, hamar fel kellett ismernem: ahhoz, hogy ez megvalósuljon, nem várhatok egész életemben a tökéletes pillanatra, hogy elengedjem az evészavaromat. A felismerés, hogy az evészavarom miatt nem tudom kihozni magamból a legtöbbet, és ez az, ami porig rombolja a dédelgetett álmaimat, olyan pofoncsapásként ért, hogy nem tudtam elfelejteni. Újra és újra megjelentek a fejemben a gondolatok, hogy minden az evészavarom miatt van, egy vesztes vagyok, sosem lesz ennek vége. Az evészavar minden értékes adottságot elnyomott bennem, értékét vesztette a létezésem, és mégis féltem, hogy egyszer el kell engednem. Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló, aki szeretne levegőt venni, de direkt párnát nyom az arcába. Tudtam, hogy nem bírnám végignézni, ahogy mások ugyanezt teszik magukkal, magamnak mégis hagytam.

 

 

Rituálé

Amikor a negatív szokások újra és újra átveszik az irányítást önmagad felett, elveszíted minden értékes tulajdonságodat a kínzó percekben, melyek hamar hetekké, hónapokká és évekké válnak, míg végül az egész életed elszalad melletted. A szokások, zabálás, tisztulás, koplalás mellett nem tudsz fejlődni, megragadsz a pillanatban, mely szétszakítja a valóságot. Elmulasztasz értékes pillanatokat az életedben, melyeket soha nem szerezhetsz vissza. Egyszer majd visszanézel, és nem marad meg semmi más, csak a fájdalom, a szokásaid és a félelem, ami benned lobogott: hogy mindezt, amit felépítettél, elveszítheted.

Talán nem is látod, mi minden tart vissza a változtatástól, és nem érted, hogy mi történik. Talán nem látsz semmilyen problémát, csak érzed, hogy kínoznak az érzéseid, amelyeket igyekszel az ágy alá tuszkolni –sikertelenül. Az evészavar viselkedés minden esetben valamilyen szükségletre épül – tanultam régen. Egy olyan szükségletedre, mely nem talál kielégülésre. A szeretet, melyre éhezel, az elismerés, melyre vágysz olyan méreteket ölt a tudatodban, hogy létrehoz új szokásokat, melyekkel képes vagy megküzdeni a téged érő ingerekkel. Nem te választod, de te hozod létre. Vagy pontosabban: az agyad. Tudattalanban rejlő okok miatt, melyeket vakon hordozol. A felszín, s az, hogy mit csinálsz, csak egy dolog, és nem ezek alkotják a legfontosabb részét a jelennek. Ha elhiszed, hogy a felelősség nem a te kezedben van, semmin nem fogsz változtatni. Évekig tologattam a betegség címkéket magam előtt, s hogy én vagyok a zabálós, a bulimiás, az anorexiás, a gyenge, a mentális betegség áldozata, és idővel ezekkel identifikáltam magam. Jelzőket öltöttem magamra és egyre inkább úgy viselkedtem, ahogy a címke diktálta.

 

Ha elhiszed, hogy a felelősség nem a te kezedben van, nem fogsz változtatni.

 

 

 

Két agy, két én

Sokáig hittem, hogy minden azért történik ilyen szerencsétlenül, mert én vagyok a hibás. Mert nem vagyok elég jó, elég erős, elég kitartó, hogy megváltozzak. Úgy éreztem, mintha két énem lenne: az egyik, aki le akar állni és elengedni mindent, a másik pedig, aki folyamatosan küldi az üzeneteket és késztetéseket, hogy mit csináljak. Mindevvel azonosultam, úgy kezeltem minden érzelemfoszlányt és gondolatot, mintha sajátom lenne. És mivel én voltam a késztetés maga, én voltam a hibás.

Elég hosszú ideig kellett végignéznem, hogy a családom és barátaim szenvednek tőlem, ezért hamarosan a visszahúzódást választottam. Felöltöttem a mártír szerepét, hogy megmentsem őket magamtól. Elbújtam és meggyőztem magamat, hogy senki nem akar velem lenni. Elhittem, hogy én vagyok minden szenvedés okozója, és senkinek nincs rám szüksége. Senki nem akar velem lenni többé. Annyira hittem benne, hogy végül így is lett, és a számomra fontos emberek lassan már számításba sem vettek, mert megszokták, hogy én inkább a magányt választom.

Rettenetesen vágytam arra, hogy ne legyek egyedül, hogy valakit megölelhessek, s hogy emberek közé menjek, mégis inkább egyedül maradtam. Sosem kérdeztem a többiektől, hogy csatlakozhatnék-e én is hozzájuk, mert ahhoz túlságosan féltem Önmagamtól. Rettegtem, hogy megint elrontom a szép pillanatokat, és mindent tönkretesz az evészavar – már annyiszor átéltem. Ezért inkább elrejtőztem, és minden konfliktusomat megtartottam magamnak, bezárva. Én voltam a gyenge láncszem. Legalábbis ez a kép élt bennem.

 

 

Szokás

A felismerés, hogy talán mindez nem igaz, és nem is Én küldöm a kényszereket csak azután fogalmazódott meg bennem, hogy kezembe akadt egy könyv a szokások erejéről, és elolvastam, hogy az agy milyen módon hoz létre új, hatékony szokásokat. Elmorfondíroztam rajta, hogy vajon az evészavar viselkedés függőségnek számít-e? Elég ésszerűnek tűnt, hogy mindez csak szokás, amely újra és újra átíródik az agyamban, és mivel már annyiszor megtörtént, ez az elsődleges viselkedési sémám, bármilyen érzelem jelenjen meg. A szokás és függőség igen közel állnak egymáshoz.

Ugyanakkor voltak kétségeim – mint mindig. Ha szokás volna, nem szándékosan kellett volna létrehoznom? Vagy lehet, hogy a minták teremtenek sozkásokat? Elvégre, még ha láttam is magam körül impulzív mintákat, azért ilyen mennyiségű ételt és ilyen rövid idő alatt senki nem evett, legalábbis nem előttem. Ahogy a magunkat éheztetés sem volt jellemző a családomban (a társadalomban már annál inkább).

Tudtam, hogy sokszor nem is az ételt kívánom, hanem a cselekvést magát. Amint először ráéreztem, milyen érzés csak falni és falni – milyen csodálatos érzés megszabadulni a diétázás nyomásától legalább néhány röpke pillanatig, engedni minden sóvárgásomnak és csak tömni magam, hagyni a késztetést eluralkodni a pillanaton – még nehezebbé vált leállni. Amikor épp próbáltam leküzdeni a késztetést, hogy zabáljak, folyton emlékeztettem magamat arra, hogy milyen kövérnek, dagadtnak, elkeseredettnek, bűnösnek érzem magam majd utána, de sajnos, a kielégültség foszlánya és maga az élvezet, mely szintén a falás része volt, sokkal erősebben élt az emlékeimben. Annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam a következményekkel.

 

 

Függőség

Már annyiszor azonosítottam a trigger-eket – trigger csupán azokat a tényezőket jelenti, melyek előidézik a nem kívánt viselkedést –, és mindegy volt, hogy szomorú voltam, vidám, frusztrált, stresszes, álmos, magányos, boldog, az evészavar viselkedés, ezek a szokások ugyanúgy megjelentek. Az egész világot azonosíthattam volna, mint trigger tényezőt, és nem lettem volna előrébb.

Majd beláttam, hogy tök felesleges ennyi energiát ölni abba, hogy megfejtsem az evészavaromat. Mi van, ha ez pusztán függőség? Ha nem is az számít, hogy miért jött létre? Ha az egész csak egy szokáshalmaz, melyet az agyam generál? Ha olyan erős késztetésként épült be a fejembe, mint az, hogy levegőt vegyek? Ha az egész nem a személyiségzavar, a kapcsolatok hiánya, az érzelmi gyengeség és érzelmeim kifejezésére való képtelenség eredménye, csupán egy szokás, mely függőséget okoz?

Lehet, hogy eddig rosszul közelítettem meg a problémát?

Azt már tudtam, hogy minél erősebben próbálom eltussolni a szorongást, annál nagyobb hatással van rám. Ahelyett, hogy védőpáncélként használnám az éhezést vagy túlevést – melyet nálam általában ismét éhezés vagy túledzés követett –, úgy döntöttem, inkább megpróbálok másképp reagálni a szorongásra. Azáltal, hogy tárt karokkal fogadom a késztetést, többé nincs hatással rám.

 

 

Felelősség

Miután megértettem, hogy nem én függök az evészavartól, hanem az agy, de mindezt én hoztam létre apró szokásokkal, amelyek aztán elfajultak és erősebbé váltak, a felelősség újra az én kezemben volt. Megtapasztaltam már rengetegszer, hogy az evészavar hangja és késztetései (a függőség hangja) szólalnak meg a fejemben, és ha képes vagyok feleselni, ellentmondani vagy kinevetni azokat, az én kezemben van a választás, hogy mihez kezdek velük.

Én döntöm el, hogyan tovább, és képes vagyok nekik ellenállni. A szokások többé nincsenek hatással a döntésemre.

Egyetlen mondat, mely segített elindulni és visszanyerni a bizalmamat a saját énemben, megadta azt az erőt és bátorságot, amivel képes voltam azonosítani a saját, valós, igaz személyiségemet az evészavar mellett: Én vagyok. Én vagyok. Én. Ha megjelent a késztetés, arra gondoltam, hogy „helló, igen, látlak téged, de nem vagy hatással rám, nem hallgatok rád, mert nem akarom, hogy irányíts többé”! Ez a reakció a szituációban életmentő volt, mert végre, életemben először azt éreztem, hogy van beleszólásom a dolgok alakulásába! Erővel és elszántsággal ruházott fel, mert a kezembe vettem az evészavarom feletti felelősséget. Többé nem másokat, tényezőket, érzéseket, helyzeteket hibáztattam, sőt, nem hibáztattam senkit és semmit. Nem érdekelt, miért jött létre, mert rájöttem, hogy minél tovább tologatom a változást annak érdekében, hogy előbb megtalálhassam a végső kiváltó okot és mindent megértsek, annál erősebbé válik a szokás a fejemben. Nem volt értelme kutatni többé a konfliktusok után, mert tudtam, hogy vajmi csekély jelentősége van a szokások és függőség szempontjából. Ami igazán számít, hogy megragadom-e az irányítást vagy sem.

 

 

Önfegyelem?

Az evészavar nem a kontrollról – vagy épp a kontroll hiányáról – szól. Ezzel etettek évekig, „ah, ez csak önfegyelem, nem kell zabálnod, csak legyen már egy kis önuralmad! nincs semmi önkontrollod?!”, majd amikor lett kitartó önfegyelmem, gyakorlatilag majdnem belehaltam a kitartásomba. Én legalábbis azt hittem, hogy végre erős vagyok, mert hetekig távol tudok maradni az ételtől. Azt hittem, hogy végre van önfegyelmem, és überkirály vagyok. Nem is hazudhattam volna magamnak ennél ostobábbat.

Így visszanézve egyik sem az önfegyelemről szól, se a túlevés, se az alulevés. Sőt, mi több, a késztetés legtöbbször olyan erősen és hirtelen tört rám, hogy annyi időm sem volt felfogni, mi történik, hogy belegondoljak, mi lesz a következménye. Idővel persze a rutin meg az évek megtanították, hogy mi történik, ha a késztetésre hallgatok, de nem javított a tényen, hogy ígyis-úgyis megtörtént. Lehetne hetekig beszélni arról, hogy mi húzódik vajon az evészavar viselkedés mögött, milyen elfojtott érzelmek, traumák és gyermekkori beidegződések vezettek idáig … de őszintén, változtat BÁRMIN is, hogy mindezt tudod? Elmúlik attól az evészavar viselkedés, hogy rájössz, mi mindentől félsz az életben? Fog bármi változni attól, ha felismered, hogy a külvilág ijesztő és millió inger ér folyamatosan, amit nem tudsz megfelelően feldolgozni? Nem. Mert az evészavar viselkedés egy szokás. És bármilyen szokás ellenfegyvere az identifikáció és következetes tudatos cselekedet.

 

Folytatás: Ismerd fel a szokások rendszerét és változtasd meg

 

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial