evészavar és gyógyulás

Ismerd fel a szokások rendszerét és változtasd meg

Az evészavar viselkedés egy szokás. És a szokások ellenfegyvere az identifikáció és következetes tudatos cselekedet.

 

Ez az írás ennek a bejegyzésnek a folytatása.

 

Miért kezdtem ellentmondani a szokásaimnak?

A tökéletességre törekvés, mely megbéklyózott és ellehetetlenítette az életemet, mert minden egyes cselekedetemben, motivációmban, kiejtett szavamban jelen volt, teljesen szétzúzta az életem. Elhitette velem, hogy nem érdemlem meg a szeretetet, nem adhatok semmit a világnak vagy szeretteimnek, mert nem vagyok elég jó. Meggyőzött, hogy mindennek én vagyok az oka, és az egész családom szenved velem, mert én még ahhoz is kevés vagyok, hogy felálljak az evészavarból értük. Értük meg akartam tenni. Láttam, hogyan lehetne élni evészavar nélkül… ha lehunytam a szemem, elképzeltem egy életet, melyben minden atom az örömtől sugárzik és boldog vagyok. De az evészavarom teljesen körülölelt. Nem láttam tisztán, a gondolataimat a szokások és mélyen elnyomott érzések és félelmek vezérelték. Ezek vezettek ahhoz, hogy az evészavar irányítson, beleértve azt is, hogy el akarom-e őt engedni vagy sem. És mivel az evészavar irányította az életem, nyilván nem engedtem el. Szabad akartam lenni az evés körüli játékaimtól, a kétségbeeséstől, ha valamire nem lehetett ráhatásom, és főleg, szabad a fájdalomtól, hogy ez az életem.

 

Nem láttam tisztán, a gondolataimat a szokások és mélyen elnyomott érzések és félelmek vezérelték. Ezek vezettek ahhoz, hogy az evészavar irányítson, beleértve azt is, hogy el akarom-e őt engedni vagy sem.

 

 

 

Én és szokások

Tudtam, hogy gyakorlatilag minden, amit nap mint nap csinálok, 99,99%-ban az evészavarom miatt történik. Amikor elgondolkodtam rajta, hogyan tudnám megváltoztatni a hozzáállásom, miközben tulajdonképpen nem akarok változtatni, rájöttem, hogy azzal kell kezdenem, hogy nemet mondok. Az evészavar olyan, mint egy barát, aki komfortot teremt, bármilyen állapotban s bármilyen körülmények között veled van, és Te hallgatsz rá, mert átmeneti megkönnyebbülést hoz magával. Mindegy, mennyire őrültség, amire utasít, te tudod, hogy abban a pillanatban könnyebbé teszi elviselni az érzéseidet. A szokások, melyeket rápakoltál az énedre, mindennapi rutinná válnak. A rutin pedig idővel életmóddá. Mindegy, hogy mennyi szükségtelen cselekedet része a napodnak, ha számodra mind ugyanazt szolgálja: pillanatnyi kielégülést. Ahogy megeszed a csokitorta utolsó morzsáit, rájössz, hogy most jön a stressz, és meg kell birkóznod azzal, hogy mit tettél – megint. Jön a szégyen, a harag, hogy már megint megtörtént. Hogy gyenge voltál ahhoz, hogy megállj.

 

 

Túlevések – alulevések

Teljesen mindegy, hogy mennyit ettem egy alkalommal, mindig többet akartam. Sosem éreztem kielégültséget, bármilyen tudatosan vagy bármennyit ettem is. Akkor sem, ha társaság vett körül. Akkor sem, ha nem otthon voltam. Mindegy volt, hogy több hadseregnek elég ételt tömtem magamba vagy épp vontam meg magamtól, nem jött a mindent átható kielégülés. Sosem lett vége. Korábban nem is tudtam, hogy ezek a szörnyen erős késztetések, hogy masszív adagokat egyek vajon honnan erednek, csak úgy éreztem, nem vagyok normális. Ha tudtam, hogy később enni fogok (vagy azért, mert esemény jött, vagy mert bezabálást terveztem, hogy végre könnyítsek magamon), direkt mindig a kicsi adagokat választottam. Persze ez nem segített azon, hogy jobban érezzem magam. Ha tele voltam, ha korgott a gyomrom az ürességtől, folyamatosan éheztem valami szikrára, többre, sokkal, de sokkal többre, mint amit az ételtől kaphattam abban a pillanatban.

„Vajon belehalhatok a túlevésbe? Mi történik, ha a cukor megbénít és a túladagolástól a szívem megadja magát?” – kattogott az agyamban bulimiás időszakom alatt. Nem mintha a koplalás során ez másképp lett volna, csupán az ellenkezője foglalkoztatott „Vajon tényleg belehalhatok a koplalásba? Mi történne, ha esetleg nem is innék? Talán akkor soha többé nem akarnám mérgezni magam ételekkel. Ah, ugyan már, kevés vagyok ahhoz, hogy bármi bajom essen.” – és ez így ment éveken keresztül. Idővel már azért nem ettem, hogy utána minél több zabálással szedhessem vissza a súlyomat.

Rettegtem attól, hogyha elkezdek újra enni, nincs megállás, és kiújulnak a falásrohamok. Hiába undorodtam attól, amit csináltam, nem tudtam megszabadulni az étel iránti sóvárgástól s a túlevést követő késztetéstől, hogy megbüntessem magam azért, amit tettem.

 

 

Naivan és tudatlanul, de tele haraggal

Amikor masszív zabálással küzdöttem, azt kívántam, bár tehetnék ellene valamit. Könnyekkel áztatott arccal álltam a tükör előtt, hogy még ehhez is kevés vagyok. Nem tudok leállni. Olyan dühös lettem, hogy soha többé nem akartam enni, semmit, gondoltam, ha nem vagyok képes megállni, inkább jobb, ha semmit nem eszek. Fél évtizeddel később, miután beismertem, hogy ez a döntés sem vezetett megoldásra, összetörtem. Azt hittem, hogy az éhezés, ha majd végleg megszabadulok az evéstől, az mindent megold. Azt hittem, ha vékony leszek, végre minden helyreáll. Hogy ha többé nem kell aggódnom a külsőm miatt, ha soha többé nem eszek elbújva, ha többé nem eszem finomat, ha az emberek irigyelnek az alakom miatt, minden megoldódik. Összeomlottam, amikor fel kellett ismernem, hogy minden mennyire felesleges volt. Naiv voltam és tudatlan. Azt hittem, hogy van némi logika a gondolataimban, és bízhatok a diétákban, bízhatok az edzésben, bízhatok a hangban, mely késztetett, hogy uralkodjak magamon, de nem volt. Soha nem volt. Mert az evés sosem volt a fő probléma. Soha nem az étel volt az első számú közellenség. Nem az ízek és tökéletes külső miatt csináltam, hanem mert nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy nem vagyok elég jó.

 

 

Túlélni a szokások által

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez teljesen lefedi a valóságot, mert ugyan ez volt a legnagyobb előidézője (trigger-je) a viselkedésemnek, a tényeken nem változtatott. Volt egy komplett szokásrendszerem, ami a gyakorlással egyre erősebbé vált. Újabb szokásokat hozott magával, és elnyomta a józan énemet az agyamban, mígnem teljesen átvette az irányítást fölöttem. Az agyamban olyan mélyen rétegződtek az evészavar védekező mechanizmusai, melyekkel saját magamat próbáltam megóvni a sérülésektől, hogy a józan ész nem hatott rá többé. Olyan volt számomra, mint az oxigén. Szükségszerű és elengedhetetlen. Fenyegetésként fogta fel a változásra vágyó üzeneteket az agy, és mindenáron késztetéseket küldött, hogy gyakoroljam az evészavar viselkedést, mert számára az vált a leghatékonyabb programmá. Ez volt az automatikus. Így tartottam fel a szokások problémás halmazát, amik évekig meghatározták az életem. Annyiszor gyakoroltam ezt a programot a szokások ismétlésével, hogy a testem számára ez volt az új normális. Nem tudsz hónapokig a víz alatt maradni, ha nem tanulod meg, hogy vegyél levegőt az óceánban. Ugyanígy, nem tudod elhagyni a jól bevált szokásokat, ha nem tanítasz neki újakat, hisz az agy ösztönösen késztetést küld, hogy megcselekedd a számára automatikust. Az emberi agy csupán hatékony akar lenni, és ha valami rutinná, automatikussá fejlődik, ösztönösen az a viselkedés a reflex, ami felmerül.

 

Az evészavar kényszerített, hogy faljak vagy koplaljak, és a józan ész nem hatott rá többé. Olyan volt számomra, mint az oxigén. Szükségszerű és elengedhetetlen.

 

Visszaveszem az irányítást!

Innentől már csak egy lépés volt, hogy kezdjem a kezembe venni a felelősség és döntés jogát.

Kis lépésekkel kezdtem, először fokozatosan elhagytam a méricskélést. Nincs több mérleg. Nincs több gramm-megszállottság. Persze ettől ideges lettem, de a hisztirohamok idővel gyengültek. Eldöntöttem, hogy mindegy, mit akarok reflexszerűen csinálni, gyakorlatilag az ellenkezőjét fogom tenni. Ha meg akartam mérni magam, inkább kimentem sétálni. Ha zabálni akartam, főztem egy teát. Ha fel akartam állni az asztaltól reggeli közben a kibírhatatlan szorongás miatt, ott maradtam, és megettem az adagot. Ha mogyoróvajat kívántam, kimentem, merítettem egy teáskanállal, majd mivel az anorexia-maffia sikoltozott a fejemben, hogy most azonnal tegyem le a kanalat, felnevettem, hogy „igen? még mindig sikítozol? hát nesze!” és direkt megettem az egész üveggel. Majd ha az evészavarom ezután rémülten azonnal arra késztetett, hogy sportoljak, szándékosan leültem a fenekemre, bebarikádoztam magam, hogy szinte mozdulni se tudjak. Ha az egyetemen el akartam bújni, mert nem bírtam elviselni a bűntudatot, hogy ettem, direkt emberekkel vettem körül magam. Ha úgy éreztem, hogy muszáj kiszámolnom a kalóriabevitelem, majd korlátoznom azt, kijelentkeztem az oldalról és töröltem a felhasználói fiókomat. Mindegy volt, mit akart tőlem a késztetés, ellenálltam. Hogy miért? Mert tudtam, hogy mindegyik, azaz minden egyes része a rituálénak csak szokásból épül fel! Amit meg lehet és meg szándékoztam változtatni.

 

 

Ellenállni és azonosítani a gondolataidat

Végre az Én kezemben volt a felelősség, hogy változtassak. Nem a világ volt a hibás, nem a gyermekkorom vagy érzelmi konfliktusaim, nem számított, hogy mi váltotta ki. Az egyetlen, ami számított: nem hallgattam többé az ösztönös beidegződésekre. Tudtam, hogy idővel sikerül átírnom, felülírnom a késztetéseket, és más lesz az új norma. Ha elég ideig képes vagyok kiállni az evészavar gondolatok ellen, és direkt nem eleget tenni nekik, képes leszek visszaszerezni az irányítást, és kitörölni az evészavar-viselkedést az agyamból. Nem akartam mást, csak hogy végre megszabaduljak tőle.

Az egyetlen „terápia”, amit hatásosnak találtam a függőséggel szemben az volt, hogy igyekeztem kívülről szemlélni a helyzetet. Ahelyett, hogy érzelmileg bevonódtam volna a szituációba, inkább azonosítottam az evészavar késztetéseit a fejemben, és végiggondoltam, mi lenne az ésszerű döntés? Az érzelmekre, késztetésre először az azonosítás, majd józan ész és intuíció nyújt megoldást, de semmiképpen nem kerülheted ki az identifikációt, mert nélküle elveszel a gondolataidban. Tudnod kell azonosítani, hogy mit akarsz megváltoztatni. Csak te vagy rá képes, senki más nem látja a gondolatmeneted! Meg kell tanulnod felismerni az ok-okozati összefüggéseket, és felelősséget vállalni a tetteidért. Ha nincs mit (kit) okolnod többé, és felállsz a mártír szerepből, a döntés a Te kezedben van.

  1. Azonosítsd a szokást!
  2. Gondold végig, mit tehetnél helyette?
  3. Amikor ott vagy a helyzetben, egy pillanatra állj meg, és tedd fel magadnak a kérdést:
    Általában mit csinálok ilyenkor reflexszerűen? Mire van most szükségem ahhoz, hogy elérjem a valódi célomat?

 

 

A szokásokat meg kell változtatnod ahhoz, hogy meggyógyulj

Csak te tudsz változtatni, és ne hagyd, hogy bárki más meggyőzzön arról, hogy nem így van! Felelősséget kell vállalnod az evészavarodért! Minél inkább eltussolod a dolgot, annál erősebb hatalmat gyakorol feletted. Ha képes vagy tárt karokkal fogadni az érzéseidet és késztetéseidet, és elhinni, hogy az evészavar-én mellett te is ott vagy, és akár vissza is veheted az irányítást az életed felett, hiszem, hogy képes vagy felállni a szokások uralmából és létrehozni egy olyan életet, melyben mentesülsz az evészavar viselkedés alól.

Az életed a te kezedben van – ne hagyd a szokásoknak, hogy örökre foglyul ejtsenek! Azáltal, hogy tárt karokkal fogadod a késztetést, de nem feltétlenül fogadod el, többé nem tud irányítani.

Nem állítom, hogy csak egy módszer van az evészavarból –bármelyik típusából – való felépülésre. Számtalan verziót kipróbáltam már magam is, némelyik hozott javulást, némelyik nem, de amiben 100%-ig biztos vagyok az az, hogy a szokásokat meg kell változtatnod ahhoz, hogy meggyógyulj ebből az állapotból.

Ha a körülötted lévő történést nem Te határozod meg, változtasd meg azt, ahogy reagálsz rá.

 

 


Ajánló:

Jeffrey M. Schwartz, M.D. – Rebecca Gladding, M.D.. 2012. You Are Not Your Brain. The 4-step Solution for Changing Bad Habits, Ending Unhealthy Thinking, and Taking Control of Your Life. Penguin Group: New York

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial