személyes írások

Trauma: a testem nem felejt

Van, amely trauma PTSD-t okoz, és van, amelyik csak csendben lappang bennem anélkül, hogy észrevenném,
milyen módon hat ki az életemre.

 

“You fell apart
Like a stone can be broken into sand
A thousand pieces
Spread across a crying land”
AURORA

 

PTSD : megélt trauma utáni állapot

Trauma.

Azt hinném, nincsenek rám már hatással, s mégis valahányszor felidéződnek bennem az életem korábban megélt pillanataiban bennem felmerült intenzív, elfogadhatatlannak tartott érzések, reszketek. Megbénít. Pánikolok. Mint amikor egy álomban sikoltani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon. Megnémultam, cserbenhagy a testem és hihetetlen erővel zúdul végig rajtam a tehetetlenség érzése.

Trauma.

Bármilyen jelen benyomás is hozza felszínre az elfojtott tapasztalatokat, olyan mérhetetlen frusztrációt, szégyent és kétségbeesett szabadulási vágyat hoz magával, amit – minden igyekezetem ellenére – félek, nem tudok fegyelmezni. Mentálisan és érzelmileg összeroppanok, szétesik a koordinációm, légszomjam van, nem vagyok ura többé a cselekedeteimnek, mintha megfosztottak volna az oxigéntől és óriási teher nyomná a mellkasomat, és csak várom, mikor hullik szilánkokra a testem az elviselhetetlen súly alatt. Nem akarom látni, nem akarom hallani, futnék, szaladnék, senki ne találjon rám soha többé, s mégsem merem lehunyni a szemem, mert tudom, hogy akkor az előttem lévő kézzelfogható valóság helyett majd valami múltbéli sorozat képkockái peregnek le előttem – éjszakánként is ez kísért, ha aludni szeretnék, én nem pihenhetek, mert mindenütt ott van. Örökös éberségben várom a pillanatot, amikor újra rám tör és képtelen leszek megvédeni magam. Félek elaludni, mert sebezhetővé tesz és kiszolgáltat az emlékeimmel szemben. Ha ébren sem tudom uralni a testem viselkedését, álmaimban ez elől végképp nincs menekvés. Minden hajnalban reszketve ébredek és sikoltani szeretnék, de nem merek. Nem értem, honnan s miért, de a sejtjeim emlékeznek arra a tényre, amit a tudatom mélyen elzárt rétegeiben őrzök: sérültem.

Még ha a tudatos énemmel próbálom is elfojtani ezt a tényt és a vissza-visszatérő kegyetlen emlékeket, a testem emlékszik.

Amikor valami hasonló illatot érzek – emlékszik.

Hasonló színek, formák, helyzetek – emlékszik.

Hasonló szavak és pillantások – emlékszik.

Hasonló minták a körülöttem lévő emberek reakcióiban – emlékszik.

Hasonló arcok, melyek az emlékekben léteznek – emlékszik.

Pánikolok. Forog a világ. Bármelyik pillanatban elsírom magam, hányingerem van, a gyomrom görcsbe rándul, az ájulás kerülget, gombóc ül a torkomban és elveszik a mostban a testemmel való kapcsolat – már nem itt vagyok, hanem valami különös távoli univerzumban, ahol az érzéseim fojtogatnak és semmi beleszólásom nincs, hogy milyen ösztönös formában törnek felszínre az elnyomott szorongás és sebeim hegei.

Ezek az emlékek beszennyezik minden lélegzetvételem, s ha bármi, BÁRMI emlékeztet azokra a dolgokra, melyekre nem akarok emlékezni, mocskosnak érzem magam. Csendben elnyel a saját testem és tudatom hiábavaló menekülő kapálózása, melyet nem hallhat körülöttem senki. Csend. De csak kívülről. Mert belül tombol bennem a hurrikán a tengernyi hullám támadása fölött és olyan kegyetlenül döfköd, hogy legszívesebben üvöltenék, mégis igyekszem tartani magam, kényszeredett önfegyelemmel, hogy ne lássa senki. Nem akarom, hogy bántsanak. Elegem van, nem bírom tovább! – gondolom ilyenkor, s semmi másra nem bírok gondolni, csak hogy Istenem segíts, hogy megszabaduljak tőlük. Nem érzem magam biztonságban. Nem érzem magam biztonságban. Nem vagyok biztonságban. S legszívesebben hagynám, hogy elnyeljen a föld és soha többé ne kelljen emlékeznem. Majd különös módon az agyam önvédekezésbe kezd a hullámok támadása ellen és egyszer csak valóban csend lesz: kikapcsol, átmenetileg nem hajlandó érzékelni, ami történik, kiszakít a testemből. Disszociáció. Deperszonalizáció. És én azt kívánom, ez az állapot bár soha ne érne véget.

Hiábavaló erőfeszítés úgy tenni, mintha kitörölhetném az emlékeket, miközben a testem tisztán és egyértelműen felidézteti velem, hogy mit éltem át, én mégis sokáig ezt tartottam az egyetlen járható útnak: úgy tenni, mintha meg se történt volna. Hisz „ az élet igazságtalan” meg „ne sajnáltasd már magad folyton, tedd túl magad rajta”. De amikor a testem nem hajlandó engedelmeskedni, mert olyan mélyen tombol benne az elfojtott élmény, nem tudom magam „csak úgy” túltenni rajta. Itt van. Valós. Iszonyú erős. Tehetetlennek érzem magam a testem fizikai reakcióival szemben. Amikor annyira fáj valamire visszaemlékezni, hogy még a gondolatát is képtelen vagy elviselni annak, ami történt s amit az jelent rád nézve, a józan ész és elnyomás nem túl hatékony módszerek, ilyenkor nem hat a „ne törődj vele” hozzáállás. Nem tudok vele nem törődni, mert itt él bennem. Lobog. A sejtjeim memóriájában bezárva tovább lüktet a véremben és még most is ugyanazt érzem. Ez az érzés nem is csupán érzés, sokkal inkább energia. Egy elfojtott, elzárt, némításba kényszerített energia, amitől igyekszem megszabadulni, láthatóan kevés sikerrel. Akkor is lobog, ha nem veszek róla tudomást. Elfogadhatnám, ami történt, s amit ez sodort magával, de ahhoz szembe kellene néznem ezzel a véresen lüktető energiagömbbel, amely tovább áztatja az életem, és ez olyan kockázat, melyet nem merek vállalni, mert félek, nem vagyok hozzá elég erős.

Harag. Szégyen. Bűntudat. Tehetetlenség. Önhibáztatás. Hová irányítanám mindezt, ha nem a saját testem ellen?

A testem emlékeztet rá.

A testem élte át a pillanatokat.

A testem mocskos.

A testem az, aki most se hagyja, hogy „csak úgy” elengedjem.

Az internalizált haragom nem az eseményekre vagy külső ingerekre irányul, amelyeket megéltem, hanem saját magam felé. Én vagyok az erősen tomboló destruktív érzéseim tárgya. Én vagyok az, akire haragszom – hisz én miért reagálok így, miért nem tudom elengedni? Ez is biztos az én hibám, mint minden más életem során, amiért engem okolnak. Meggyőződésem, hogy én vagyok a miértje az egésznek, mert nem vagyok elég jó. Hogy a hiba, a szenvedésem oka én vagyok és az egész lényem, amely hibás, igen, én vagyok és főleg: a testem.

Trauma.

 

 

A legnagyobb ereje az evészavaromnak számomra abban rejlett, amitől megfosztott, nem pedig, amit hozzáadott.

 

 

A testem – agyam, sejtjeim, génjeim – tesznek olyanná, amilyen vagyok. És az egész világ azt mondja, hogy az hibás. Gyerekkorom óta olyan benyomásokat szereztem, melyek azt sugallják, hogy én hibás vagyok. Nem normális. A biztonság oly hamar került ki a lábam alól, hogy még nem is tanultam meg tudatosan különválasztani önmagam lényét a fizikai tapasztalatoktól, de máris sérültem. Kit hibáztatnék, ha nem saját magamat, amikor látszólag az egész világ engem hibáztat azért, amilyen vagyok? Nem érzem magam biztonságban. Nem érzem magam ebben a testben biztonságban. Sem azért, ahogy kinéz, sem azért, mert női test, sem azért, amilyen dolgokat átéltem benne, sem azért mert ez a test egy csomó olyan dologra késztet, ami rajtam csattan – ha a viselkedésemmel olyan dolgokat követek el, melyek nem jóváhagyottak, akkor szenvedek. Ez a program. És ha nem érzem magam biztonságban és körülöttem a hozzám hasonló embereket bántják, akkor hogyan ne akarnám megváltoztatni saját magam, s leginkább a testem? Nem akarom, hogy engem bántsanak. Azzal, ha a hozzám hasonló embereket bántják, én is szenvedek. És ezt el akarom kerülni. A mainstream és közvélemény már fiatalon fülembe ültette a gondolat magját: ha szeretetreméltó/ értékes/ sikeres/ elismert/ elég jó akarsz lenni, változtasd meg a tested! Ilyen egyszerű. Nem kell semmi más ezek eléréséhez, csak hogy tökéletes legyen a külsőd. Ha belegondolsz, teljesen logikus a testet azonosítani minden problémánk okával – ezt teszi az egész diétakultúra is azáltal, hogy folyton felhívja a figyelmünket a testünk sajátosságaira és azt üzeni, hogy minél távolabb áll az ideáltól, a tested annál inkább probléma és az életed megrontója. Ha nem tökéletes a külsőd, nem érdemelsz elfogadást.

Azt gondolom, hogy ezért lett már tinikoromra a testem megváltoztatása a fő célom.

Mert meggyőződésem volt, hogy ha a testem más lenne, ha a testem másképp működne, talán biztonságban lennék.

Akkor már sebezhető volt a kapcsolatom a testemmel, nem volt egészséges, s ez az üzenet megerősített abban a hitben, hogy a testem valami bűnös, hibás dolog, amit meg kell javítanom.

 

„te választottad ezt”

„talán nem kellett volna így viselkedni”

„hogy gondolhatsz ilyeneket? hát te hülye vagy”

„ne mozogj már folyton, hát nem tudsz nyugton maradni?”

„ha félsz a kritikától, minek öltözködsz így?”

„hogy nézel ki már megint? igénytelen”

„próbálj meg normálisabb lenni”

„jézusom, már megint ezt csinálja…”

„mindenkinek nehéz, nem kell a dráma, minek hisztizel?”

„most mit kell ettől félni? ne stresszelj már folyton, nevetséges vagy”

„teljesen elhagyod a tested, szedd már össze magad!”

„most minek sírsz?”

„én nem hallok semmilyen idegesítő zajt, biztos beképzeled”

„hogy lehetsz ilyen feledékeny, sosem figyelsz oda eléggé”

„ha bántanak, valamit biztos rosszul csináltál”

 

Csupa olyan mondat, melyből azt a következtetést vonom le, hogy ha eltérek a társadalomban elvárt viselkedéstől és ettől szenvedek, az az én hibám. Hogy ez mind kizárólag az én erőfeszítéseimen múlik, s ha valami nem úgy sikerül, ahogy mások elvárják, és ezt szóvá is teszik, akkor magamban kell keresnem a hibát. Erre kondicionáltak. Ez a program. Ez is egy trauma, ami ráadásul vissza-visszatérő és állandó. Pedig talán nem kifejezetten az én viselkedésemmel van probléma, hanem a társadalmi elvárás dobozaival, amelybe próbálnak belekényszeríteni, s egyértelmű, hogy nem sikerül, mert természetes állapotomban nem úgy működöm. Vagyis de… sajnos sikerül belekényszeríteni. Ha valóban nagyon megerőltetem magam, sikerül. Mert erősebb a szenvedés, mit megélek, amikor amiatt bántanak, amilyen vagyok, mint ha meghazudtolva magam olyan szerepeket öltök fel, melyek tudom, hogy elfogadottabbak.

Ha elfogadnak, biztonságban vagyok.

Ez is egy trauma: identitás-sérülés.

Én gyerekkoromtól kezdve így értem el a biztonságot. Szerepjátékkal. Minden környezetben úgy viselkedtem, amiről tudtam, hogy legbiztonságosabb. Olyan voltam, akár egy kaméleon. De milyen áron?

Az állandó szerepjáték kimerítő, s teljesen felőrli minden energiámat, zavarodottá válok, kimerültté, stresszelek minden környezetben, mert rettegek, hogy épp nem játszom meg elég jól magam, és végül hamarosan képtelen vagyok szétválasztani a saját identitásomat ezektől a szerepektől. Ez pedig hosszú távon olyan törést okoz, amely miatt az önképem sérül. Sőt, nem is csupán az önképem, sokkal inkább az egész világgal és saját magammal való kapcsolatom.

 

 

Poszttraumatikus stressz szindróma

Hosszú évekig terrorban éltem az életem a saját emlékeimtől. Több trauma jellegű emléktől. Sokszor talán nem is a történés volt maga a traumatikus, inkább a reakció(m), amit a történésre tapasztaltam. Sebezhetőnek éreztem magam. Nem voltam biztonságban többé.

Terror a „mi van ha” lehetőségektől. A gondolataimtól. A médiában olvasott közvéleménytől. Terror a testem kiszámíthatatlan reakcióitól, az álmaimtól, a jelenemtől s attól, hogy mennyire erejétvesztettnek érzem magam. Nem láttam kiutat, amivel ezt a terrort tompíthatnám, az egyetlen, mely átmeneti sebtapaszt nyújtott, az evés volt. Kiszakítani magam a pillanatból és hárítani mindent, ami körülöttem – és bennem – zajlik. Majd később, ahogy az evés nem volt már ehhez elég hatékony, a nem evés. Amikor nem ettem, egy időre elnémultak a gondolatok, elcsendesedett minden, és nem kellett semmi mással foglalkoznom, minthogy elkerüljem az ételt. Amikor nem ettem, tisztának éreztem magam, mintha lemoshatnék magamról minden szégyent, ami a testemre tapadt. Minden figyelmemet erre a feladatra összpontosítottam, s a nem evés volt az egyetlen olyan eszközöm, mellyel a saját intenzív traumára adott válaszaimat el tudtam némítani. Csend lett. És talán nem a böjt vagy kalóriaszámolás természete tette számomra oly addiktívvá ezeket a viselkedésformákat, hanem a tény, hogy amíg ezt a viselkedést alkalmaztam, nem kellett a trauma kiváltotta érzelmeimmel megküzdenem. A legnagyobb ereje az evészavaromnak számomra abban rejlett, amitől megfosztott, nem pedig, amit hozzáadott. Amikor éhezem, a szorongás kevésbé fontosnak érződik és hamarabb tovaszáll. Amikor nincs elég energia a szervezetemben, üresnek érzem magam és nem zúg a fejem a konstans káosztól. Ha minden erőmet a koplalásnak kell szentelnem, mellette a többi téma és gondolat jelentősége eltörpül.

Ha nem eszem, biztonságban vagyok.

A nem evés okozta energiahiány kiszakít a testemből és megváltoztatja a feltételeket, ezáltal védőpajzsként hat a tudatalattimmal szemben.

A falásrohamok okozta állapot pedig eltompít mindent és olyan érzeteket generál, ami megóv a saját tudatomtól.

Azért ragaszkodtam ennyire az evészavar-viselkedéshez, mert egyedül attól éreztem magam biztonságban. S minél többet gyakoroltam, annál inkább meggyőződésemmé vált, hogy a táplálkozásom az egyetlen eszközöm arra, hogy megóvjam magam a további sérülésektől. Olyan egyszerű volt ez az evészavarom alatt, hogy csak az evésről szólt minden, és szörnyen fájdalmas, hogy a gyógyulás emlékeztet rá, miért lettek alapból problémáim. Mert most hogy nem minden az evésről szól, van energiám és kapacitásom más dolgokon is gondolkodni, és amikor elkezdődött az evészavarom, pont ezt akartam elkerülni. Hogy ez épp a testem megváltoztatásában nyilvánult meg, az már – úgy gondolom – elsősorban a környezetemből engem ért ingerek eredménye, mely beindított egy sor biológiai folyamatot.

A trauma egy sérült kapcsolat önmagaddal és a lelkeddel. Ez a kupac fagyasztott, őrzött emlék (a tudattalan energia) egy végzet olyan értelemben, hogy hatással van a döntéseidre, mert nem vagy tudatában annak, hogy mik lobognak benned. Amíg igyekszel elnyomni ezeket az emlékeket az intenzív stressz miatt, melyet általuk megélsz, addig nem is formálhatóak tudatos döntések által, megmaradnak a végzet szerepében – hisz nem tudsz olyat feloldani, aminek nem is vagy tudatában. Ezért a PTSD-ből való gyógyulásom során talán a legfontosabb lépés volt (a több évnyi tagadás után) papírra vetni az emlékeimet, az emlékeimről való aktuális gondolataimat, s ezeket később újra átolvasni és hozzáírni új, majd még újabb gondolatokat. Ilyen módon sikerült elérnem, hogy – habár eleinte borzalmas stresszt éltem meg az írás során – az emlékeket fel tudjam idézni és objektív tényszerű módon elemezni őket; ez a lépés elengedhetetlen volt ahhoz, hogy újraértékeljem a történteket, szembe merjek nézni mindazzal, amit eddig elfojtottam, s végül: megbocsássak magamnak és a környezetemnek azért, ami történt. Meg kellett tanulnom beszélni róla, még ha nem is konkréten arról, de legalább érinteni a témát. Újra és újra. Mert ha elfojtom és magamba temetem, olyan formában fog előtörni, amit egyszer képtelen leszek kordában tartani.

Trauma.

Minden traumatikus élmény egy lelki megrázkódtatás. Van, amely trauma PTSD-t okoz, és van, amelyik csendben lappang bennem anélkül, hogy észrevenném, milyen módon hat ki az életemre. Nem minden traumatikus élményt tudok felidézni, de abban biztos vagyok, hogy a testem és tudatom minden valaha traumaként megélt történésre emlékszik – és valahányszor hasonló szituációt élek át, az a benyomásom, hogy az életem megismétli önmagát és most is ugyanúgy reagálok, mint amikor először éltem át. Amíg ezeket a reflexszerű mintákat nem ismerem fel, nem tudom felfedezni, sem feloldani a reakcióm valódi okát és a saját érzelmeim bábja maradok. Ha nem szeretném, hogy ez bekövetkezzen, muszáj foglalkoznom vele, bármilyen fájdalmas is. Amíg nem tudom ezeket az érzelmeket elfogadni, addig menekülni fogok azoktól a helyzetektől, melyek ezeket az érzéseket eszembe juttatják. 

 

 

 

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial