személyes írások

Ha látszik rajtam, hogy beteg vagyok, nem vagyok többé néma

Rájöttem valamire, amit nem is értem, hogy nem raktam össze eddig.

Mikor korábban beszélgettünk anyával az anorexiáról, azt kérdezte, hogy de hogy lehet hogy más is küzd önbizalomhiánnyal, mégsem lesz evészavaros? Ennyi erővel minden ember küzdhetne anorexiával, akinek önértékelési gondjai vannak. Miért velem történt? Miért voltam rá ennyire fogékony?

 

Meg akartam felelni a velem szemben támasztott (gyakran ki nem mondott) elvárásoknak, amikre hiperérzékennyé váltam, és ha nem sikerült, csalódott voltam és minden alkalommal összetört bennem a magamba vetett hitem.

 

 

A tehetséges tanuló speciális nevelési igényű tanuló

Gyerekkoromtól kezdve azt hallgattam a felnőttektől, beleértve a saját szüleimet és tanáraimat, hogy tehetséges vagyok. Okos vagyok, kiemelkedő és számos területen tehetséges. Éreztették velem, hogy milyen sokra vagyok képes, mekkora potenciál rejlik a képességeimben, és hogy milyen sok út áll nyitva előttem tehetséges diákként. Ahogy azonban teltek az évek, kiderült, hogy speciális igényeim vannak számos téren, ami különös odafigyelést igényel, és megértettem, hogy a tehetség nem azt jelenti, hogy minden könnyen megy. Sok téren nemhogy az átlagon felüli teljesítményt nem értem el, a kortársaimhoz képest jelentős lemaradással küzdöttem. Mivel bennem az rögzült, hogy ha tehetséges vagyok, nem oké átlagosnak lenni, ezt frusztráló volt megélni.

 

Képzeld el, hogy tele vagy energiával és alkotó erővel, ami kifejezésre vár, mégis képtelen vagy használni, mert a tested elzárja előled s lebokkol, ha megérinted.

 

Minél inkább átlagos eredményt produkáltam, vagy netán alulteljesítettem tehetségesnek mondott létemre, annál inkább szégyelltem magam. Egyre több szorongással és perfekcionizmussal küzdöttem, ami miatt olykor még kevésbé tudtam teljesíteni számonkéréskor, mint amire potenciálisan képes lettem volna. S minél nagyobb volt a potenciál és teljesítményem közti szakadék, annál inkább erősödött bennem a szégyen, a kudarc, és az érzés, hogy nem vagyok elég jó. Emellett mivel okos és jó képességű tanulónak tartottak, nem kaptam elég pozitív visszajelzést sem, ami megerősített volna, hisz nálam a jó munka alapvető volt és természetesnek vették. Ugyanakkor az érzékenységem és szorongásom miatt ez a jó munka is komoly erőfeszítést és koncentrációt igényelt. A speciális igényeimnek és túlzott érzékenységemnek köszönhetően komoly nehézségekkel küzdöttem bizonyos dolgokban, de sokszor ez rejtve maradt (főleg felsőben és gimiben), mert elrejtettem a külvilág elől, hogy van, amiben ennyire nehezen boldogulok, és ha ez olyan dolog volt, ami a butának tartott kortársaimnak simán ment, nekem viszont nem, csak még inkább erősödött bennem a szégyen és szorongás.

Meg akartam felelni a velem szemben támasztott (gyakran ki nem mondott) elvárásoknak, amikre hiperérzékennyé váltam, és ha nem sikerült, csalódott voltam és minden alkalommal összetört bennem a magamba vetett hitem.

Látni, hogy a többiek jobb eredményeket produkáltak és olyanokra is képesek voltak, amik nekem valami különös akkoriban megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nehézséget jelentettek, csak még fájóbb volt, és kezdtem megkérdőjelezni azt, hogy valóban tehetséges és jó képességű volnék. A saját szememben csak egy nagy szerencsétlen kudarc voltam, teher mindenkinek, és elveszettnek éreztem magam már felsőben, aztán gimiben egyre jobban. Segítségre lett volna szükségem, de magam sem tudtam, hogy pontosan miben. Támogatást igényeltem volna, valakit, aki segített volna fejleszteni a velem született készségeket, hogy képes legyek azokat használni, illetve erősíteni azokon a területeken, amik fejlesztést igényeltek. Felvételire nyolcadikban már össze voltam zavarodva, elveszve a sok lehetőség között, hogy hová tovább. Érettségire meg végképp nem tudtam, mit kezdjek az életemmel. Fogalmam sem volt, hová jelentkezzek egyetemre vagy mivel foglalkozzak, mi érdekel, miben vagyok jó, mert minden, amit korábban magamról gondoltam, hamisnak bizonyult, hisz minek vagyok okos és intelligens, ha semmire nem megyek vele? Miért nem mennek nekem olyan alap dolgok, amik a legszarabb tanulóknak igen? Miért reagálok ilyen érzékenyen dolgokra, amikre a többiek nem? S miért van az, hogy ennyire kívülállónak érzem magam mindenütt?

 

 

Egyetem

Mikor elkerültem egyetemre, vágytam az elismerésre, kiemelkedő akartam lenni, különleges… De mivel a saját készségeimet nem tanultam meg menedzselni és a speciális igényeim (szociális, kommunikáció, verbális, szelektív mutizmus, figyelemzavar stb.) nem kerültek fejlesztésre, ott se teljesítettem olyan jól, mint amit magamnak elvárásként támasztottam, mivel azonban az egyetemi tanáraim szintén láthatóan tisztában voltak a bennem rejlő lehetőségekkel, elvárták tőlem a jobb teljesítményt, mondván többre is képes vagyok. Az elfogadható nálam nem volt elfogadható. De sokszor nem sikerült megütni a mércét. És ettől egyre csökkent a motivációm. Magamba zuhantam. Elszigeteltem magam. Ott akartam hagyni a zeneművészetit, mert „nem vagyok elég jó”. Feladtam minden álmomat, mindent, amiben valaha tehetségesnek tartottam magam, mert elveszítettem a hitem abban, hogy egyáltalán bármiben különleges vagyok. Még átlagosnak is szar vagyok – gondoltam. Onnantól kezdve semmire nem tartottam magam alkalmasnak többé.

Elsős általános iskolás korom óta éreztem, hogy kilógok a sorból, sőt, talán már óvodában is… A gyerekek érzik azt, ha különcök, ha bizonyos tekintetben mások, mint az átlag. Általános iskolában ez évről évre egyre egyértelműbben kitűnt. Nem elég, hogy amiatt szégyent éreztem, mert tehetséges vagyok és nem tudtam a velem szemben támasztott magas mércét teljesíteni, még amiatt is szégyelltem magam, hogy ennyire kilógok a sorból és ilyen sok mindenben különbözöm a kortársaimtól. Én csak arra vágytam, hogy beilleszkedjek és átlagos legyek, miközben láthatóan a felnőtteknek körülöttem az volt az elképzelése, hogy ne legyek átlagos, hisz többre is képes vagyok.

A kettő üti egymást.

Egyszerre akartam kiemelkedő lenni és átlagos, illetve olyan mint mindenki más mégis különleges. Oximoron.

 

 

Összehasonlítás mindennek az alapja

Amikor azt mondják valakire, hogy tehetséges, az már önmagában egy összehasonlítás. Csak az átlaghoz mérve van értelme. Mert ha te tehetséges vagy, az azt is jelenti, hogy nem mindenki az. Összehasonlítást szül. Nem csodálom, hogy az átlaghoz viszonyítottam saját magam és másokhoz mértem magam minden szempontból kicsi korom óta, hisz ezt tették körülöttem mások is. Én azonban szenvedtem attól, hogy nem vagyok átlagos. És amikor már felső tagozatos lettem általános iskolában, bármit megtettem volna, hogy beilleszkedjek és olyan legyek, mint mindenki más.

 

Én csak arra vágytam, hogy beilleszkedjek és átlagos legyek, miközben láthatóan a felnőtteknek körülöttem az volt az elképzelése, hogy ne legyek átlagos, hisz többre is képes vagyok.

 

Egyetemen, amikor valamennyi magamról alkotott képem összedőlt, minden perfekcionizmusom az egyetlen olyan dologba fektettem, amiről azt gondoltam, hogy segít sikeresebbek lenni: lefogyok, vékony leszek és vonzó. Mert a lányok, azt tapasztaltam és tanultam, hogy akkor sikeresek, ha szépek. Senkit nem érdekel, hogy tehetséges-e, ha ideális és vonzó a lány külsője. Egy lány egyik legfőbb értéke az, ha csinos. Aztán az évek során valahogy ez a „szép kell hogy legyek” és „vékony akarok lenni” hiperfókusz (mániákus hajszolás) bennem erősen torzult és idővel igen komplexszé vált. Be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok olyanra, ami csak keveseknek adatik meg: én képes vagyok nem enni és olyan alacsonyra fogyni, ami túlmegy az átlagoson. Hisz én különleges vagyok. Én akartam lenni a legjobb anorexiás. A legvékonyabb. A legbetegebb. A legerősebb mentálisan. A legkitartóbb. Úgy éreztem akkor, abban a mentális állapotban, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy megérdemlem a tiszteletet. Mivel előtte a depresszió okozta falásrohamok alatt a nem evésre képességet idealizáltam, érthető, hogy egyre jobban tiszteltem magam, minél többször képes voltam betartani az ígéretem és nem enni aznap. Nálam a depresszió falásrohamokat szült, a szorongás és mánia pedig nem evést. Aztán amint megtapasztaltam, milyen érzés napokig böjtölni, ez addiktívvá vált. A böjt eufóriát és megnyugvást adott. Olyan felszabadulást a szorongástól, amire évtizedek óta éheztem. Mily ironikus. Az anorexiás perfekcionizmusom pedig hamarosan összefonódott a nem evés biológiai hatásaival, és semmi más nem számított többé, csak hogy képes legyek megütni a mércét az anorexia közösségben, ahol különleges vagyok…ahol elértem valamit.

 

Mert a lányok, azt tapasztaltam és tanultam, hogy akkor sikeresek, ha szépek. Senkit nem érdekel, hogy tehetséges-e, ha ideális és vonzó a lány külsője. Egy lány egyik legfőbb értéke az, ha csinos.

 

Talán tudat alatt arra vágytam, hogy ha egész eddig senki nem hallotta meg, amit én mondok, ha a szavaimnak nincs súlya és sosem számít az én véleményem, akkor legalább a testem tükrözze, hogy mennyire össze vagyok törve. Ha szavakkal, verbálisan nem tudok kommunikálni, kommunikálok a testemmel. Ez volt az egyetlen olyan kommunikációs csatornám, amin keresztül képes voltam kifejezni, hogy évtizedek óta mennyire szenvedek. Némán. Láthatatlanul. Hogy még éjjel is azt álmodom, hogy sikítok, de nem jön ki hang a torkomon és senki nem hallja. Láthatatlannak éreztem magam. Egy nagy kupac csalódásnak. Egy testnyi elvesztegett lehetőségnek és szégyennek, amit helyrehozhatatlannak éreztem.

Mindez azért, mert tele voltam szorongással és a tehetségemet képtelen voltam kamatoztatni. És mert sok tekintetben más voltam, mint az átlag. Mint a norma. Anélkül, hogy bárki elmagyarázta volna, hogy miért. Egy életre szóló komplex trauma (a többi élményemmel együtt), ami még most is kísért és megalapozta a magammal szemben támasztott magas elvárásokat, és az elkerülhetetlen szégyent, ami vele jár. Mert továbbra is ugyanazzal a megfelelési kényszerrel küzdök, mint hatévesen. És fogalmam sincs, ezt hogyan tudnám ledobni magamról, miközben az átlagos munka, átlagos élet kivitelezése is nekem hatalmas kihívás és iszonyú erőfeszítést igényel. Hiába tudom, hogy mennyivel többre vagyok képes, olyan erős bennem a gát, hogy nem tudom, valaha képes leszek-e felérni a bennem lévő potenciálhoz.

Sőt, nem is tudom, egyáltalán akarok-e még.

 

 

A tested elzárja előled s lebokkol, ha megérinted

Egy sor elvesztegetett értékes tehetség, ami kihasználatlanul maradt, mert sosem tanultam meg használni, most pedig már túl nagy bennem a szorongás ahhoz, hogy kifejezzem. Depresszió. A világ egyik legszomorúbb érzése tisztában lenni a képességeimmel és mégis képtelennek lenni mindezt használni. Képzeld el, hogy tele vagy energiával és alkotó erővel, ami kifejezésre vár, mégis képtelen vagy használni, mert a tested elzárja előled s lebokkol, ha megérinted. Olyan érzés, mintha lobogna bennem egy elfojtott őserő, melyet hallgatásra kényszerítenek és összeszorul a torkom, valahányszor szembesülök vele, hogy bennem létezik.

Jelenleg nem vagyok sem átlagos, sem különleges. Valahol a kettő közti üres térben lebegek és abszolút kilátástalannak látom az életem. Nincsenek céljaim. Látom a kortársaimat előbbre lépni az élet lépcsőin, míg én megmaradok ugyanott mozdulatlanul, fetrengve a saját pocsolyáimban. Néha felteszem magamnak a kérdést, hogy nem lenne-e jobb, ha belehaltam volna az anorexiába, de aztán eszembe jut a családom, akiket szeretek, és igyekszem elhessegetni a gondolatot. Egyszerre vágyom rá, hogy tudják, s arra is, hogy ne tudják: csak azért mert látszólag egészségesebb vagyok, nem feltétlenül vagyok jobban. Most is ugyanúgy fáj. Most is ugyanazokkal az érzésekkel küzdök. A rajtam lévő hegek nem gyógyultak be teljesen, egy könnyebb szellő elég ahhoz, hogy feltépődjenek és visszaragadjanak a mélybe, ahonnan évekkel fel akartam tápászkodni. A legfőbb különbség talán az, hogy mostanra a régi megküzdési stratégiák már nem elég kielégítőek, már a testemmel sem tudok kommunikálni, és nem is tudom, hallaná-e még bárki, érdekel-e még bárkit, mert ha felnőtt vagy, a tehetség nem számít többé, mindenütt csak az számít, hogy mit tudsz felmutatni és mit tettél le az asztalra. Én pedig jelenleg – ahhoz képest, amit megvalósíthatónak láttam gyermekként – semmit. Nem tudok felmutatni az égvilágon semmit. Csak azt, hogy miként lehet fogyni, nem enni és hogyan változik a tested az evés hatására. Az egyetlen terület, amihez professzionálisan értek: az éhezés. És ettől a ténytől nem csupán szégyellem magam, de mérhetetlen bánatot is érzek.

Oly üres az életem, mint amilyen üresnek a testem éreztem, amikor a klinikán egy kicsit elbújhattam a valóság elől, a világ szemei elől, és hagytam magamnak, hogy az a sérült lány legyek, akinek évtizedek óta érzem magam. Ott megengedhettem magamnak, hogy nyilvánosan sírjak és pánikoljak, és senki nem ítélt el érte. Nem kellett megjátszanom, hogy jól vagyok, mert mindenkinek egyértelmű volt, hogy azért feküdtem a részlegen, mert nem vagyok jól. Hirtelen mindenki aggódott értem. Komolyan vettek. Talán ezért nosztalgikus számomra a pszichiátria, mert ott, először életemben úgy éreztem, hogy komolyan veszik a hangomat. Ha látszik rajtam, hogy beteg vagyok, nem vagyok többé néma.

 

 

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial