személyes írások

ED-identitás: az egyetlen, aki miatt valaha tiszteltem magam

Nem oly rég hallottam a mondatot, hogy “Ha nem teszel valami olyat, amit tisztelsz, nem fogod kialakítani magad iránt a tiszteletet.” – és valahogy órákig visszhangoztak bennem ezek a szavak.

Aztán még napokig velem maradt ez az egy mondat. Újra és újra velem csengett a gondolataimban. Elkezdtek pörögni előttem korábbi éveim képkockái, s hogy miként kezdődött a totális lejtő, melyen elindultam. Forgott a lehunyt szemeim előtt a teljes világom, és egyre csak azon járt az eszem, hogy ez a mondat miként illeszkedik az evészavaros viselkedésem játékába. Hihetetlen, hogy néhány szó elég ahhoz, hogy csomó olyan dolgot fedezzek fel, amit korábban vagy nem vettem észre, vagy képtelen voltam ily egyértelműen verbálisan szavakba önteni.

Azt hiszem, hogy a vékonyság hajszolása és a keveset-evés-attitűd azért segített nekem kifejleszteni az öntiszteletet magam iránt, mert célokat adott a kezembe, amelyekhez – talán életemben először – tartani tudtam magam (bármily elcseszettek is voltak ezek a célok). Betartani a saját magamnak lefektetett ígéreteket a napi cselekedeteim által erősítette a magam iránti tiszteletet, egy olyan tiszteletet és megbecsülést, amit korábban soha nem tapasztaltam.

Elveszettnek, instabilnak éreztem magam, már jóval azelőtt, hogy kifejlődött az evészavarom, és utáltam azt, aki vagyok. Utáltam mindet, aki voltam. Minden verzióját a saját lényemnek.

Nem tudom, korábban miért nem ismertem fel, hogy mennyire kevés tisztelettel voltam saját magam felé, s hogy ez milyen elképesztően összetett módon befolyásolta a kapcsolatomat önmagammal, a testemmel, másokkal… és hogy ez az egy dolog már önmagában arra sarkallt, hogy olyan célokat hajszoljak, amikben a megbecsülés lehetősége tündökölt előttem – akkor is, ha azok a célok meredeken szembementek az elveimmel. Kaméleon személyiségemnek köszönhetően bármely közösség céljaival könnyen azonosultam egy pillanat alatt (legyen az diétakultúra, fitnesz, evészavar közösség, bármi), még ha azok a célok rám nézve destruktívak is voltak. Egy szemrebbenés elég volt ahhoz, hogy feje tetejére álljon az egész látásmódom. És főleg: az, akinek saját magamat megéltem.

Nem érdekelt a kár, melyet az új célok okoztak, nem érdekeltek a következmények, csak az foglalkoztatott, hogy – végre egyszer életemben – értékesnek érezzem magam és bebizonyítsam (magamnak?), hogy fontos vagyok, és hogy képes vagyok célokat kitűzni magam elé, amiket el is érek.

Azt gondoltam, ha elérem a célokat, sikeres vagyok és megérdemlem a tiszteletet. Hisz, hé, az egész aljas világban erre megy ki a játék, nem? Bizonyítani, hogy mennyire király vagy. Szóval ha elhagyom a cukrot, akkor pl. a fitnesz közösségben elértem valami jelentőségteljeset. Ha éhgyomorra tudok letolni egy kemény edzést, gyorsabban fogyok és jobb vagyok, mint a többség. Vagy ha én képes vagyok nem enni egész nap és magam mögött hagyom a depresszió okozta falásrohamokat, akkor erős vagyok. #maradj erős

És az erős embereket tisztelik mások.

Ha tisztelnek, fontos vagyok.

És akkor majd az én hangomat is meghallják.

(plusz, BÓNUSZ, ha elég betegnek látszom a viselkedésem hatására, mások látják, mire vagyok képes, hogy én ellent tudok mondani a komplett biológiámnak, és ez, testvérem, igazán tiszteletre méltó az evészavar közösségben, mert azt mutatja, hogy erős vagyok)

f*ck

Logikus, nemde?

Ja.

Valamilyen különös nézőpontból – talán.

Bármilyen káros célokat is tűztem ki magam elé akkoriban, azok legalább elérhető célok voltak, amiket meg tudtam valósítani. Minél több ígéretem tartottam be és minél több kitűzött célt teljesítettem, annál inkább fejlődött a magam iránti tiszteletem, ami segített kifejleszteni egy stabil identitást. Azonban amikor felépülés alatt próbáltam tartani magam az új célhoz: hogy eszem és megteszek mindent azért, hogy újra egészséges legyek és felépüljek az evészavarból – ez a stabil ED-identitás darabjaira hullott. Fenyegetve éreztem magam és onnantól az egész egy nagy polarizáló küzdelemmé vált. Nekem a felépülés még mindig hatalmas mindennapi harc. Vannak jó időszakok, főleg a kezdeti mézes hónapok nagyon felszabadítóak voltak, – de mint az lenni szokott – minden jó időszakban előjönnek a mélyek. Mert ha az evésem rendeződik, több erőm van foglalkozni azzal, hogy miért lettek alapból táplálkozási problémáim. És ahogy a jó időkben sokkal elviselhetetlenebb a mentális kupac, amivel küzdök az evészavarom mellett, úgy a szar időszakokban is rendszerint van valami jó. Pl. az, hogy olyankor stabilabb és összeszedettebb vagyok. Ha a táplálkozásom anorexia irányba mozdul, hirtelen az egész életemet egy nagy nyugodt eufória árasztja el. Olyankor stabilabb minden, és nem tűkön táncolok. Az anorexia előhozza a stabil énemet. És sokkal elviselhetőbbek a mindennapok. Csak aztán általában az történik, hogy beismerem, ez nem helyes, nem tehetem ezt, és borul az egész… jönnek a falásrohamok, mert már utálok éhes lenni, és onnantól minden borzalmas.

Az utóbbi két évben úgy érzem, sokkal de sokkal elveszettebb vagyok, mint valaha. Már ez a stabilitás sem ugyanaz. Néha úgy érzem, mintha többszörös személyiség zavarom lenne. Mert annyiféle identitásom van, hogy már nem is tudom, milyen szempontok szerint válogassak közöttük.

Rettegtem attól a valakitől, aki az anorexia nélkül lennék, és félek elengedni, mert valahányszor előrehaladok a gyógyulásban, az önképem és identitásom egy újabb darabja törik ripityára a padlón, emlékeztetve arra a tényre, hogy az egyetlen halmaz, amely eddig valamilyen szinten stabilan egybetartott és segített életben maradni ebben a botrányosan undok világban, az evészavarom. És nem is arról van szó, hogy nélküle semminek érzem magam… inkább csak képtelen vagyok azonosulni azzal a személlyel, aki az evészavarom nélkül vagyok. 

 

Mert az a valaki nem tiszteli saját magát, nincs stabil identitása, ami biztonságot nyújtana. Nem vagyok egy senki az evészavarom nélkül, egyszerűen csak másvalaki vagyok nélküle, mint aki én lenni akarok.

És a gyógyulás alatt, elengedni az elvárásokat arról, hogy kinek kellene lennem, keserves munka. Rengeteg bátorságot és erőfeszítést igényel. És mondjuk ki… ez az egész rohadtul kimerítő. Talán nem tudsz kapcsolódni ezekhez a gondolatokhoz, és az is tök oké, de azok köztetek, akik féltek megtapasztalni azt, akik vagytok az evészavarotok nélkül, nem vagytok egyedül.

Az evészavar gyakorlatilag egy sor olyan viselkedésforma, ami egy új Te képet kreál és segít elmenekülni attól, aki vagy. És ha még mindig nem hiszel abban, hogy jogod van annak lenni, aki igazából te vagy, és továbbra is képtelen vagy elfogadni, hogy tök oké annak lenned, aki az evészavar nélkül vagy, jó ha tudod, hogy a gyógyulás nem fogja ezt megváltoztatni.

 

Talán fizikailag jobban leszel és talán elérsz valamiféle kaja szabadságot, így legalább egy problémával kevesebb, de az ED akkor is veled fog maradni. És talán egyszer ott találod magad a két poláris Te között, csapdába esve, mert már egyikhez sem tartozol igazán.

És ez a magányosság epidémiája: amikor van két tök ellentétes identitásod, egyikhez sem tudsz kapcsolódni többé, és ez kezdi megfertőzni az egész életed.

 

Hogyan akarj gyógyulni, ha nem tudsz kapcsolódni önmagadhoz a gyógyult-énedben, de nem tudsz azonosulni többé az evészavar-Te-vel sem? Hogyan építsd fel magad, ha annyi minden vagy egyszerre, s közben fájdalmasan nem vagy senki sem?

Mert minden aki egyszerre vagy,

egy merő ellentmondás.

Az evészavarod onnantól egy merő ellentmondás.

Egyszerre akarsz egészséges lenni és betegesen sovány.

Egyszerre akarsz jobban lenni és bekuckolni magad a megszokott függőség burokba.

Vissza akarod kapni azt a stabilitást, azt a megfoghatatlan valakit, akivé az evészavar tett téged, de tudod, hogy nem teheted, ha jobban akarsz lenni. Ezért örökös harcot vívsz a saját érzéseiddel, a két éneddel, mert ahhoz, hogy jobban legyél, nem lehetsz soha többé az, aki voltál. És bár azt kívánod minden nap, bárcsak felépülhetnél és ne erről szólna többé az életed, mert ez az egész tök szívás, de nem tudod lerázni magadról az érzést, hogy sokkal értékesebb voltál, amikor az evészavar kontrollálta az életed. Mert akkor voltak az életet jelentősen leegyszerűsítő céljaid. Míg most minden olyan kimerítően összetett.

És bár szeretnéd hinni, hogy elég jó vagy, és megérdemled, hogy jobban legyél, valamilyen torzult módon az, aki az evészavarral voltál, számodra még mindig sokkal értékesebb.

 

És így árulod el saját magad,

mert amíg ez a véleményed,

csak magad áltatod azzal, hogy valaha meg akarsz gyógyulni.

 

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial