személyes írások

A legfontosabb képességem: érzelmi reguláció

2017-ben mondtam ki először hangosan otthon, hogy azt hiszem, borderline személyiségzavarom van.

Nem féltem ettől az eshetőségtől, hosszú ideje gyanítottam, hogy valami nem teljesen okés a reakcióimmal. Emlékszem, mikor kijelentettem a felépülésem első évében, hogy terápiára van szükségem, mert meggyőződésem, hogy torzult a személyiségem. Édesanyám reakciója erre az volt, hogy “nem vagy beteg, csak túl sokat foglalkozol saját magaddal”, illetve hogy “a pszichológus semmiben nem tudna segíteni, mert nem ad módszereket”. Ezt a beszélgetést akkor is tisztán elő tudnám hívni az emlékezetemből, ha nem jegyeztem volna le szó szerint a naplómba. Nagyon sokáig velem maradt. Arra is tisztán emlékszem, ahogy ott állok, és azonnal elönt a keserű indulat, hogy ha nem vagyok beteg, mi a fasznak akarok egyáltalán meggyógyulni?

Akkoriban nagyon hevesen küzdöttem még az érzéssel, hogy elég betegnek kell lennem ahhoz, hogy komolyan vegyenek. Elmentem a szobámba és szinte őrjöngve sírtam a beszélgetés után. Ez volt az én taktikám: kimondani hangosan, amit gondolok, majd a meg nem értettség és elutasítás után magamat hergelve őrjöngtem a saját érzelmi frusztrációmban. Fájt. Azt éreztem, hogy otthon soha senki nem vesz komolyan. Az én véleményem soha semmit nem számít. De nem adtam fel, és ezt az indulatot arra fordítottam, hogy kutassak, keressem a válaszokat és mindent elolvassak, ami traumához / evészavarhoz / személyiségzavarokhoz kapcsolódik, mindenre választ találjak, éjjel-nappal kutattam válaszok után, és meg nem álltam addig, amíg meg nem találtam, amit kerestem. Képes voltam hetekig, (olykor hónapokig!) a neten böngészni mindenféle cikket egy adott témáról, amíg elég kielégítően meg nem értettem az összefüggéseket, s hogy azok hogyan alkotnak tiszta képet az általam megélt tapasztalatokról. Évekig abban a tudatban éltem, hogy diagnosztizálatlan bpd-m (borderline) van. Rendkívül azonosulni tudtam a posztokkal a bpd facebook csoportban, és először éreztem azt, hogy valahol megértik, miért reagálok olyan intenzíven dolgokra, ami látszólag abszolút triviális a körülöttem lévőknek. Megértettem, hogy amit tapasztaltam, az komplex trauma. Felismertem, hogy a tüneteim mind arra utalnak, hogy komoly PTSD lett az élményeim kereszteződéséből. És habár a környezetemnek ez nem volt látható, mert igyekeztem mindent magamba fojtani vagy evészavar eszközökkel kiirtani a gondolataimból, de én nem tudtam becsapni saját magam. Ahogy az evészavarból való felépülés során egyre több terem és energiám lett a saját ED-jéghegyem aljával foglalkozni, oly intenzíven törtek fel bennem az elfojtott érzések, hogy az erejük engem is megdöbbentett. Féltem. Terrorizáltak a saját emlékeim, és onnantól nem csak az éjjelek, de a nappalaim is kibírhatatlanná váltak.

A gyógyulás, amelyet oly sokáig romantizáltam korábban, egyszerre pokollá vált.

Szégyelltem a reakcióimat, amit egyes dolgokra produkáltam, bár időnként próbáltam elhitetni magammal, hogy nem érdekel, mit gondolnak mások és csak a gyógyulásomra fókuszálok. Az egyetemről passziválva azonban otthon voltam, minden nap, és ott jöttek elő az igazi kihívások. Olykor annyira igyekeztem elhitetni magammal, hogy mindent leszarok és senki véleménye nem érdekel többé, hogy arrogánssá és rideggé váltam. Úgy tettem, mintha leszarnék mindent és semmi nem érdekelne, mert a valóságban, annyira érdekelt és megviselt minden, hogy elviselhetetlennek éreztem ezzel együttélni többé.

A sok olvasás hatására egyre jobban megértettem magam. Nekem fontos, hogy értsem az ok-okozati kapcsolatokat szóban megfogalmazva, mert amíg nem magyarázza el nekem valaki, addig nem tudom összekapcsolni a gondolataimat és szavakkal megfogalmazni, mit élek át. Ki tudom fejezni művészettel, fel tudom ismerni a gyakorlatban, de ahhoz, hogy szavakkal elmondhassam, szükségem van rá, hogy más készen kezembe adja a szavakat, mint eszközt, amit használhatok az önkifejezéshez. Ha eleget olvasok róla, magam is képes vagyok mondatokba önteni a gondolataimat, de ehhez előbb meg kell értenem azt a komplex témát minden egyes nézőpontból. Így történt, hogy a megértés által egyre tudatosabbá váltam a gyógyulás alatt. Olyan dolgokat vettem észre, amit korábban nem, és az olvasmányaim által meg tudtam magyarázni, mi történik velem – bennem.

6 Signs That You Might Be a Vulnerable Narcissist | Psychology Today

A sebezhető sötét triád (amely három személyiségzavar vonásainak összekulcsolódását jelképezi) tendenciái egyértelműen megjelentek a viselkedésemben, és azt is láttam, hogy ez mikor, milyen helyzetekben, s főleg: miért jelenik meg. Trauma. Mindennek az alapja az, hogy annyi kimondatlan sebet cipeltem, amit a lelkem nem bírt elzárva őrizgetni többé. Onnantól kezdve, hogy megláttam, mi váltja ki a viselkedésem, mi az a trigger, amire ennyire hevesen reagálok, tudtam, hogy képes leszek rajta változtatni. Belesüllyedhettem volna persze a szörnyű ember vagyok monológba, nagyon kényelmes önsajnálati burok lett volna, s bevallom egy ideig bele is estem ebbe a gödörbe, de tisztában voltam vele, hogy az nem mentene meg a toxikus viselkedéstől, ami könyörtelenül részemmé vált a saját traumatizált belső háborgó világomban.

Így hát… olvastam. Zenéltem. Írtam. És sírtam, ha kellett, elég sokat.

Majd rájöttem, hogy a nárcisztikus jegyeket és borderline vonásokat nagyon vékony határ választja el egymástól, s hogy mindegyik alapja valamiféle trauma okozta identitássérülés, illetve az érzelmi reguláció zavara. Van ez a sebezhető nárcizmus verzió, amiről folyton úgy éreztem, abszolút passzol a viselkedésemre.

“A nárcisztikus vulnerabilitás vagy sebezhetőség magában foglalja a tehetetlenség tudatos élményét, az üresség érzését, az alacsony önbecsülést és a szégyent.” lásd itt

Akkor elhatároztam, hogy mindent megteszek, hogy megváltozzak. Számomra nem volt elég az evészavarból való felépülés, én mindenből fel akartam épülni. Utáltam az egész folyamattal járó kíméletlen belső vívódást, és igen, rengeteg olyan dolgot tettem a felépülés során, ami kegyetlennek tűnt a környezetemmel szemben. Olykor olyan intenzív indulatkitöréseim voltak, akár egy hisztisen tomboló ötévesnek, és épp annyira nem voltam képes szabályozni a saját gondolataimat és érzéseimet, ahogy nem voltam képes határokat húzni mások frusztrációja és a sajátom között. Ijesztő volt. Mintha ahogy újra energia áramlott volna át a testemen a javuló táplálkozásom hatására, úgy lennék képes egyre kevésbé uralni a testemet. Időnként rettegtem magamtól, hogy mi következik most… Mintha kívülről figyeltem volna az eseményeket, gyakran az volt a benyomásom, nincs is beleszólásom abba, amit mondok vagy teszek. Tehetetlenség. A krónikus üresség és kétségbeeséssel teli érzelmi invázió váltották bennem egymást. És nem volt senki, akivel erről nyíltan beszélhettem volna. Amúgy sem tudtam volna beszélni. Egyedül maradtam saját magammal. Egyedül a szégyennel. Az egyetlen hatásos eszközöm ezekre a helyzetekre az volt, mint amit az elkerülő kötődési stílusom is üzen: kilépni a helyzetből és elhagyni azt, hogy megóvjam magam. Ha azon kaptam magam, hogy teljesen kifordultam önmagamból – olynkor szinte éreztem, ahogy árnyék fut végig a testemen és egy számomra teljesen idegen emberré válok – kitéptem magam a szituációból és elfutottam. Magamra csuktam a szobaajtót és ott zokogtam egyedül. Tudtam, hogy megbántottam a másikat, de annyira fájt, az a valami, az a seb, az a megfoghatatlan tüske, hogy nem voltam ura a cselekedeteimnek többé.

A szoba padlóján fetrengve megtanultam a bennem tomboló gyermeket lenyugtatni empátiával, önkönyörületességgel, békés megnyugtató szavakkal, és megtanultam megadni azt a lágyságot a lelkemnek, amitől újra biztonságban éreztem magam. Amikor elég stabilnak ítéltem a pillanatnyi énérzékelésem, odamentem édesanyámhoz – mert szinte kizárólag vele szemben voltak ilyen kitöréseim – és bocsánatot kértem azért, amit tettem. Erre azonban ő – talán nem is látva, hogy ez nem segít – az esetek 90%-ában ahelyett, hogy megölelt volna és azt mondaná, nincsen semmi baj, megbocsátok, áldozat szerepet öntött magára. Elutasított. A bocsánatkérésem lebegett a levegőben, és én úgy éltem meg minden alkalommal, mintha valóban szerethetetlen lennék. A passzív-agresszív vagy számomra értelmezhetetlen szarkasztikus megjegyzései csak még inkább rontottak a helyzeten, mert számomra idegen nyelv volt, és ha nem értettem, miért mondja ezeket, felbosszantott. Nem tudtam ezzel mit kezdeni. Tele voltam haraggal és szégyennel, és azt gondoltam, hogy ha a saját anyám nem képes empátiára velem szemben és áldozatot játszik, miközben én úgy éreztem, én vagyok az áldozat, akkor talán őbenne is ott vannak ugyanazok a tendenciák, mint bennem, csak én nem félek azokat kifejezni és megélni. Talán a sok olvasás hatására, de egyre inkább kezdtem megérteni, hogy mi zajlik köztünk. És azt is, hogy egyetlen ember van, akivel tényleg ezek a viselkedésformáim előjöttek, és ez az ember az, aki szintén szorosan érintett a traumatörténetemben.

Egy csomó történést végre meg tudtam fogalmazni, voltak rá szavaim, és ez segített felismerni, hogy nem beképzelem, hanem megtapasztalom. Ha senki nem hisz nekem, legalább magam hinnem kell magamnak. Mert ha magamat is folyton kétségbe vonom, ha a saját igazam folyton megkérdőjelezem, ahogy körülöttem tették velem szemben, akkor ki fogja meghallani a hangomat?

Én voltam az első, aki meg kellett hogy halljam saját magam.

Nincs több gázlángolás. És ezt másoktól sem tolerálom többé.

Onnantól minden energiámat arra összpontosítottam, hogy – mivel csak a saját reakcióimért tartozom felelősséggel – megváltoztassam a viselkedésem és megtanuljak bízni saját magamban. Ehhez pedig az első eszköz, amit el kellett sajátítanom (amit mások ideális esetben gyermekkorukban megtanulnak): az érzelmi reguláció képessége.

Évekig tartó kemény munka volt az őrjöngő sérült áldozat szerepből egy funkcionális, stabilabb felnőtt emberré válni, miközben emellett az evészavaromat és hozzá kapcsolódó kényszeres szokásokat is igyekeztem megváltoztatni. Voltak időszakok, amikor annyira érzelmileg kimerültnek éreztem magam, hogy fel akartam adni. Nem csupán a küzdelmet, az életemet is. Két évvel ezelőtt újra szörnyen foglalkoztatott az öngyilkosság iránti vágy, és folyton ott kopogtatott bennem a gondolat, hogy az egész világnak jobb lenne nélkülem. Hogy talán jobb lett volna, ha belehalok az anorexiába. Miután 2020-ban a covid alatt hazaköltöztem ismét, átmenetileg ugyan jobb lett minden, majd előjöttek ugyanazok a minták, amiket otthonról távol végre sikerült elengednem. Annyira kibírhatatlan volt ez a fejlődésbeli visszaesés, hogy úgy éreztem, vége, feladom. A barátaim tartottak vissza attól, hogy leugorjak a viaduktról, és a barátaim voltak azok, akik empatikus kapcsolódásukkal lehetővé tették, hogy most mégis itt legyek és ezt a bejegyzést írjam.

Mióta az elmúlt évben ismét önállóan élek Budapesten, otthonról távol, egy sor újabb felismerésre ráébredtem. Az első az, hogy az írás és naplóm a legjobb terápia számomra, mert ez olyan biztonságos csatornát képez zavaró tényezők nélkül, ahol valóban képes vagyok a gondolataimat kifejezni. Második: a napló remek időgép. Ha reflektálni szeretnék akár tíz évvel ezelőtti megtörtént eseményekre, élményekre vagy konkrét lejegyzett beszélgetésekre, csak elő kell vennem az írásaimat. Harmadik: nem mindenki akar emlékezni. Aki nem szívesen emlékszik valamire, az akár azonnal letagadja (lásd: gázlángolás), hogy az egyáltalán megtörtént. Amikor viszont felelősségre vonod a saját tetteiért, téged von kétségbe, a te szavaid lesznek hiteltelenítve. Ez egy fontos felismerés volt,  mert ha nekem bizonyítékaim vannak, hogy mi történt, más viszont tagadja vagy hárítja, innentől semmi okom saját magamat kérdőre vonni és úgy tenni, mintha tényleg minden az én hibám lenne. Mások viselkedéséért nem én vagyok a hibás. És akkoriban fogtam fel ennek a jelentőségteljes üzenetét: mások valósága gyakran nem egyezik az én valóságommal. 

Ahogy fentebb írtam: egyedül a saját reakciómért tartozom felelősséggel.

És amiért ezt a bejegyzést fontosnak tartom megosztani, az az, hogy tisztában vagyok vele, hogy az evészavarral élők között sokan küzdünk traumával vagy diszfunkcionális családi környezettel. Talán a te kötődésed is bizonytalan, talán te is számos más mentális zavarral küzdesz, talán sok traumatikus élményen mentél át vagy csupán folyton kérdőre vonják a te szavad és érzelmi elhanyagolásban nőttél fel.

Ha így van, szeretném, hogy tudd, a legfontosabb ember, aki felnőttként képes megadni neked azt a szeretetteljes odafordulást, amire talán egész életedben vágytál, te magad vagy. Megértem, hogy biztonságot keresel, átérzem a fájdalmad, de kérlek, azért ami történt, ne saját magadat okold. Te épp úgy megérdemled a megbocsátást, ahogy a környezetedben azok is, akik részeseivé váltak a történetnek és talán (szándékaikon kívül) újra és újra megbántottak téged. Nem kell kifogásokat keresni az emberi viselkedésre, de minél több nézőpontot ismersz meg, annál könnyebb meglátni, hogy az életed mintái hogyan rajzoltak komplex képet történeted papírján, s hogy a tény, hogy most itt vagy, bizonyíték arra, hogy milyen elképesztő túlélő vagy. Előbb-utóbb megismered a válaszokat, s talán te is hálás leszel magadnak, hogy azokban a nehéz helyzetekben mégis sikerült életben maradnod.

Én az vagyok.

Még ha most is nehezen kapok levegőt olykor.

De talán, napról napra egyre könnyebb levegőt venni.

 

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial