személyes írások

Ha nincs miért küzdened, vesztettél

Nem tudom, meddig bírja még a testem.

A gyógyulásból visszaesésbe, visszaesésből gyógyulásba ugrálás meglepően – vagy nem meglepően – kimerített az elmúlt években. Sokan abban a hitben élnek, hogy az evészavar csak akkor életveszélyes, ha a súlyod kritikusan alacsony azon a bizonyos skálán, máskülönben nincs akkora nyomás a testeden.

De ez így nem fedi a valóságot.

Ugyanis a tény az, hogy nem a testsúlyod a mérvadó, hanem a viselkedésed.

És a viselkedésed minél szélsőségesebb és extrémebb, annál nagyobb a stressz a testeden.

Ha a szélsőséges viselkedés miatt pedig nagy a nyomás a szervezeteden, minél régebb óta tart ez az állapot, annál inkább kimerül és kezd nem annyira jól működni.

Már sok szaron átmentünk mi ketten, én és a testem, de újabban – annak ellenére, hogy a súlyom a normál bmi zónában teng – egyre több olyan dolgot produkál, ami ha komolyan aggódnék az egészségemért, akkor kétségbeejtene. Így azonban, aggódás híján, csak nyugtázom, hogy elég gáz a helyzet.

Mint most éjszaka.

Hét napot tudtam tartani felépülés-módban rendszeresítve a táplálkozásomat (ami mostanában rekord, mielőtt elb*sznám), majd vacsorára borult az egész. Megettem három full napi étkezést fél óra leforgása alatt, miközben átjárt az egész napi stressz, izomláz, sírás, szorongás, kimerültség teljes letargiája. Aztán, húsz perc alatt további 4000 kalória magamba lapátolása után, fogtam magam, fogat mostam, és lefeküdtem aludni. Mindenem fájt. Nem akartam mást, csak hogy elkussoljon egy időre a világ és hagyjon aludni. Pár óra erejéig egészen sikerült ellazulnom, majd éjfélkor felpattant a szemem az iszonyú pisilhetnéktől, és mikor felálltam az ágyról, összecsuklott a lábam. Említettem az izomlázat? Igen… kicsit túltoltam az edzést pár nappal azelőtt (még ha a jószándék vezérelt is), és napok óta nem bírtam normálisan lépni a fájdalomtól. De dolgozni kellett mennem, úgyhogy ignoráltam a problémát. Nagy nehezen elmásztam a mosdóba, majd mikor visszafeküdtem az ágyba, annyira zúgott a fülem és forgott velem a világ, miközben úgy éreztem, mindjárt leokádom a párnámat, hogy nem tudtam ellazulni. Máskor is volt már ilyen – minden falásroham után ilyen – de ez most valami kegyetlen intenzitással vágott mellbe. Nem kaptam levegőt. A pulzusom valahol 120 felett lehetett. Csengett az egész fejem és nonstop olyan berregő hangot hallottam, mintha fúrnának a fülem mellett. Próbáltam megemelni a fejem, de a nyomástól azonnal visszaestem a párnára. Azt hiszem, egy pár másodpercre beájultam a párnámra, mert elsötétült a világ és kiestek a pillanattöredékek. Szabályosan olyan élmény volt, mintha ráznák a testemet, reszketnék a hidegtől, közben dobálnának egy szikláról, pedig én mégis egy helyben fekszem. Egyre az járt a fejemben, hogy ennyi, most kapok szívrohamot. Hát eddig bírta a testem. Talán ez az utolsó falásrohamom. A szívem kétségbeesett kapkodással vert, s mintha nem annyira lett volna szabályos, de nem tudom, mert próbáltam minden erőmmel a légzésemre koncentrálni, ugyanis olyan légszomjam volt, mintha valaki ráült volna a mellkasomra és fátylat szorítana az arcomra, hogy minden oxigénmolekulát elzárjon előlem. Nagy nehezen feltápászkodtam, forgott velem a világ, reszkettem, fáztam, a fülemben dobogott a szívem, és két kezemmel kinyitottam az ablakot. Vagy tíz percig ott álltam, könyökölve a tetőtéri ablakomban éjfélkor, mély lélegzeteket véve, hogy végre oxigénhez jussak.

Jólesett a friss levegő.

Szívtam magamba az éltető párás hűvös levegőt, ameddig csak el bírtam viselni a kinti hideget.

Visszafeküdve az ágyba egyfolytában a halál gondolata kergetett. Mi van, ha most meghalok? Biztosra vettem korábbi élmények alapján, hogy leesett a vércukrom a szokásos evés-után-pár-órával, és a hirtelen bevitt sok kalóriától a pulzusom és vérnyomásom az egekbe ugrott, az amúgy is kimerült szervezetem pedig keményen küzd, hogy megóvja a szerveimet. Végig éles fájdalom hasított a hátamba (helló vese!), sajgott az egész testem, émelyegtem, és csak imádkoztam, hogy a lábam ne görcsöljön be, mert azt utálom a legjobban mind közül. Áldottam magam, hogy vettem be korábban magnéziumot. Kisántikáltam iszonyú lassú tempóban a konyhába almaecetes-tonikot magamba erőltetni (2ek almecet + 250 ml víz kombó), mert az az egyetlen, ami ilyenkor segíteni szokott. A hányinger borzalmasan kínzott, folyton azt éreztem, menten telibehányom az előttem lévő pultot, de aztán valahogy mégis lent maradt minden. Ismét visszabotorkáltam az ágyhoz, még egy kicsit kiszellőztettem és szívtam magamba friss levegőt, majd elfeküdtem. Hogy lehet, hogy mikor megettem vacsira, még semmi bajom nem volt, most meg szabályosan az életemért küzdök?

Vannak azok a rémálmok, biztos tapasztaltad már, amikor valahonnan a magasból leesel és összerázkódik a tested, de nem csupán az álomban, hanem a való testedben is. Én ezt tapasztaltam újra és újra még egy órán át, amikor végre valahogy félálomba merültem. Addig számoltam gondolatban az órákat, hogy majd mikora telik le a 11 órás határ az utolsó étkezésemtől, mert már rutinosan tudom, hogy kábé 11-12 óra kell, hogy egy ilyen falásroham után javuljanak a fizikai tünetek és elmúljon a hányinger. Addig valahogy túl kell élni az órákat.

Óhatatlanul is pörgött a fejemben a gondolat: hogy jutottam idáig?  Már megint?! Miért ettem egyáltalán? Hisz egész héten tök okés volt a táplálkozásom! ELEGEM VAN, hogy hiába teszek bele ennyi erőfeszítést, folyton visszatérek ugyanahhoz a start mezőhöz! Mintha semmivel nem haladtam volna. Egyszerűen egyedül képtelen vagyok racionális döntéseket hozni. Annyira torzult a látásmódom, ha a saját étkezésemről kell döntéseket hoznom, hogy nem tudok gondoskodni saját magamról. Önveszélyes vagyok. És már kezdek lemondani saját magamról. Ha nincs miért küzdenem, nincs ami meggátoljon abban, hogy ezt a spirált újra és újra elkövessem. 

Hey Lord, you know I’m tired
Hey Lord, you know I’m fighting
I’m sure this world is done with me
Hey Lord you know it’s true

és az utóbbi években valahányszor elhatározom, hogy elég, jobban akarok lenni, végül ugyanitt találom magam. Egy hétig bírom. Jó esetben kettő. Majd vissza az algoritmushoz. Korábban amíg őszintén hajtott a vágy, hogy felépüljek és rendbe szedjem saját magam értetek, ez adott erőt, ez vitt előre, ebből merítettem és ez segített felállni a lejtőkből. Ti voltatok az én húzóerőm és iránytűm előre a fejlődéshez. Mert másokért könnyebb volt megtenni, mint saját magamért. De az elmúlt években… mióta megértettem, hogy miért alakult ki alapból az evészavarom… s hogy hiába épülök fel, az alapprobléma továbbra is fennáll… azóta nincs semmi, ami vinne előre többé.

Hey Lord, you know I’m tired

Ha egyedül nem vagyok képes megragadni a saját kezem és a botrányosan torzult elképzeléseim a táplálkozásról meggátolnak ahban, hogy valóban jobban legyek, ki segít rajtam?

Ha nincs pénzem terápiára, magánrendelésre, államiban pedig egy év a várólista, ami még nem is garancia semmire, hová forduljak támogatásért?

Ha látszólag nincs baj, hisz nem vagyok sovány, ki hinne nekem, hogy baj van?

Ha nem tudok róla beszélni szóban, amikor ott a lehetőség, ki lát engem?

Ha elég kárt okoztam már magam körül mások életében ahhoz, hogy ne higgyek abban többé, hogy megérdemlem a támogatást, így inkább tovább rombolom magam, mert ez egyedül már elviselhetetlen és túl sok, kitől fogadnám el a segítséget?

Ha meggyőztem magam, hogy talán sosem lesz jobb, mert próbáltam és elbuktam, vagy tucatszor, éveken át újra és újra, ki adhat még reményt?

Ha a családomtól is elvágtam magam, hová forduljak támogatásért?

Ha sötétbe borul a világ körülöttem és minden napom egy merő hullámvasút, teljesen elment a kedvem az élettől a soha nem múló szorongás és pánikrohamok miatt, mégis ki gyújtana fényességet a végeláthatatlan fekete lyukban? Amikor eddig se adtak hitelt a szavaimnak? Miért lenne most másképp? Ha nem tudok beszélni, ki fog komolyan venni? Ha úgyis csak az számít, amit mondok, nem pedig amit tapasztalok, ki foglalkozna velem? Meddig kell még segítő kezekért fohászkodnom, hogy valaki végre meghallja a segélykiáltásom?

Ha önállóan képtelen vagyok megfelelően gondoskodni magamról, viszont felnőttként elvárják tőlem, hogy megálljak a saját lábamon, ki segítene át a napjaimon, hogy könnyebb legyen életben maradnom?

Ha nincs pénzem, erőm, eszközöm, készségem úgy táplálkozni, amire szükségem lenne, hogyan tudnám megteremteni a gyógyuláshoz szükséges feltételeket? Hogyan tudnám ellátni magam? Vagy egészségügyi útmutatást igénybe venni? Kitől? A szorongás miatt még bevásárolni is képtelen vagyok saját magamnak! Hogyan tudnék magamra főzni? Hogyan tudnám megetetni magam, ha nem is tartok otthon ételt? Most komolyan??!

És főleg… ha már én is beletörődtem, hogy a korábbi tetteim következménye elkerülhetetlenül utolér, visszafordíthatatlan károkat okozva a szervezetemben, kiben bíznék még, hogy a gyógyulás megoldaná a problémáimat? Amikor a gyógyulás nem oldotta meg a problémáimat, csupán egyet kipipált közülük? Miért lenne most bármi más eredménye, ha az elmúlt öt év kemény munkája is egy perc alatt képes a kukába kerülni a többi tucatnyi nehézség miatt? Kiben bíznék még, amikor az elmúlt öt évben is a saját döntéseimre voltam bízva?

Meddig küzdjek még azért, hogy jobban legyek? Hány évbe telne még ennyi hiányossággal a kezeim között?

Az egész hátralévő életemet ezzel fogom tölteni?

Ha nem tudom következetesen tartani a felépülést, nem jutok előrébb.

Ha pedig következetlenül egy ideig gyógyulok aztán rendszeresen vissza-visszaesek, míg végül már csak meg akarok halni, annak mi értelme?

Reménykedhetnék valami sugárzó jövőképben, de… nincs semmi okom azt feltételezni, hogy az életem valaha jobb lesz.

Mert az életemben mindenből kimaradok az agyam működése miatt, ami valamilyen módon élvezetessé tenné a földi utazásom.
Nincs már semmim.

Csak a szorongásom. És ez a blog.

És a kilátás, hogy egész hátralévő életemben ilyen magányos, elszigetelt maradok, bezárva a saját fejembe, ami meg akar ölni, ez nem ad erőt a folytatáshoz.

#euphoria lockscreen from Senza titolo

Elfáradtam.

Nem tudom, meddig bírok még így élni.

Az evészavar egy kegyetlen mocskos undorító betegség. De gyógyítható. A megfelelő feltételekkel.

Sok olyat tettem, ami miatt már nem tartom jó embernek magam.

Loptam, hazudtam, csaltam, bántottam azokat, akiket szeretek, és bármit megtettem, hogy azt tehessem, amit az evészavarom diktált. Nem is tudom, mit remélek még az egész evészavarosditól… talán csak ez az egyetlen, ami miatt még mindig életben vagyok. Mert amikor nem eszem, a szorongás kicsit elviselhetőbb. Az életem valami fura torzult beteges módon sokkal elviselhetőbb akkor, ha nem eszem. Olyankor könnyebb rendszerezni a gondolataimat. De amikor nem tudom a nem evést már tartani, és a másik extrémitásba csúszok, az fizikailag olyan tolerálhatatlan, hogy minimum napokig tart újra helyrerázódnom, olykor hónapokig. És ez a hintázás tönkreteszi azt a maradék egészségem is, amit a gyógyulással bizonyos mértékig visszaépítettem.

A tudás kevés ahhoz, hogy meggyógyuljak.

Nincs senki körülöttem a kézzelfogható – nem virtuális – napjaimban, aki karon ragadna, hogy te hülye, ne csináld! Nincs senki, aki megóvna attól, amit csinálok. Aki megóvna az önmagamra káros irracionális viselkedésemtől. Aki bármennyire ellenkezem, karon ragadna és nem hagyná, hogy belehaljak. Én pedig egyre jobban feladom. Mert magamért már képtelen vagyok megtenni. Magamért már nincs erőm küzdeni. Hosszú ideje küzdök, és tartósan sosem jutottam előrébb. Nem azért, mert nem tudom, hogyan kell, hanem azért, mert egyedül nem megy.

Amikor jobban táplálkozom is szar minden, csak valamivel funkcionálisabb és elviselhetőbb az életem. Ha lenne kilátás előttem, cél, amiért küzdjek, talán más lenne a helyzet. De nincs. Előttem sajnos már nincsenek célok. A saját belső hiedelmeim teljesen elszigetelnek a külvilágtól. Az egyetlen célom az volt, hogy megmutassam, fel lehet állni az evészavarból. De ahogy felálltam, megértettem, miért vannak alapból problémáim. És kábé azonnal vissza is estem. Mert ez az alap olyan kategória, amin én sajnos képtelen vagyok változtatni. Vagy megtanulok vele együttélni, vagy nem. Rögeszmémmé vált, hogy az életem sosem lesz olyan, amilyet érdemesnek tartanék élni. Nem lesz olyan, amilyennek gyerekként elképzeltem. Mert olyan súlyos hátrányokkal indulok, amiket a gyógyulásom nem fog megoldani.

Tíz éve tart már ez a rémálom.

És már nem is emlékszem, milyen volt előtte.

Lassan nem vágyom másra, csak hogy aludjak.

Tényleg ilyen önzőség azt kívánni, hogy bárcsak véget érne a küzdelem?

Egyedül kevés vagyok ehhez.

Korábban sosem értettem, miért az evészavar a leghalálosabb pszichés betegség, és miért az anorexiával küzdők körében a leggyakoribb az öngyilkosság. De azt hiszem, már értem.

Már nem akarok senkinek a terhére lenni a saját nehézségeimmel.

És ez a lelki fáradtság pedig olyan zsigerekbe ható módon megbénít, hogy dementor módjára szív ki a lelkemből minden örömöt, színt, pozitívat, jót, amíg már csak a kétely marad. A reménytelenség. Az elveszett vágy a szabadulásra. Megfojt, eltaszít önmagamtól és elhiteti, hogy ez örökre így marad. Ha pedig nincs menekvés, én nem fogok hiábavalóan küzdeni többé. Én már csak lebegek, amerre a viselkedésem sodor. Felépültem tulajdonképpen, majd visszaestem, és ez azóta így is maradt. Korábban főleg a testem sérült, de most, azt hiszem, a lelkem haldoklik és nem tudok neki segíteni.

Kérlek, könyörgöm, amíg van lehetőséged elfogadni a támogatást ahhoz, hogy jobban legyél, fogadd el! Ragadd meg! 

Mert minél tovább tart, annál inkább ez a betegség számodra a normális, és minden más magad körül megfoghatatlan.

Én hiszek benned.

Ezt mindig komolyan írtam. Sosem hazudtam a blogomon.

Hiszek benned, hogy van esélyed meggyógyulni.

Csak… már magamban nem.

 

#euphoria from Don't be afraid

 

Now the tide is rolling in
I don’t wanna win
Let it take me, let it take me
I’ll be on my way
How long can I stay?
In a place that can’t contain me

 

 

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial